Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
1985. július 13., szombat o Mezőcsalános messze van a fővárostól, így természetesen messze a filmgyártástól is. Pesti kollégáival ellentétben a vidéken játszó színész csak elvétve juthat filmszerephez, mely által kicsit fényesíthet a nevén a megyén túl is, anyagi érdekeltségéről nem is beszélve. Költséges az ide-oda utazgatás, mondják a filmesek, mire a vidékre „szakadt” színész csak legyint, és azt mondja, hogy a filmesek kényelmesek, ugyanazzal a két tucat fővárosi színésszel dolgoznak, megunt arcokkal, „skatulyapofákkal”. Ha szegény paraszt kell, ott van X., ha gazdag paraszt kell, ott van Y., ha orvosprofesszor, akkor Z., ha lecsúszott dzsentri, B., ha párttitkár, Á., ha kikapós nő, K., ha öntudatos munkás, D., ha általános in- tellektuel (mérnök, tanár stb.), M., és így tovább ... Még epizódszerepekben is ugyanazok a fizimiskák. Őrmester, rendőr, hordár, pincér az, aki előzőleg is őrmester, rendőr, hordár, pincér volt. Egyik-másik pincért alakító színész például már nyugodtan elmehetne másodállásban felszolgálónak. sőt akár üzletvezetőnek, mert úgy kitanulta időközben a szakmát. A vidéken játszó színész azért tehát egyre kevesebbet gondol a filmezésre. Ha sokat gondolna rá, az se érne semmit. Tudomásul veszi, hogy elérhetetlen, akár a fürdőruhát reklámozó csinos manöken az utcai plakáton, akit teljesen ésszerűtlen lenne megkívánni. Mások esetleg ágyba vihetik, de ő nem. ő csak bámulhatja, hogy aztán vágyát kiélni hazapo- roszkáljon megszokott „asz- szonyához”: a színházhoz. De azért bármilyen irracionális az atomkorban, történnek még csodák. Például amikor a gyanútlan mező- csalánosi színészek arra ébrednek, hogy filmesek érkeztek a városba. Nem is akármilyen filmesek, de Pocet- nyik Pál, a kamcsatkai film- fesztiválon ezüstrókával kitüntetett filmrendező, és állandó operatőre, Seffelman Aladár. — Ez biztos...? — kérdezi Tóföldi Sercegitől, aki a hírrel körbeloholja a színészházat. — Győződj meg róla — lihegi Sercegi —, ott ülnek a Tátracsúcsban. Állítólag helyszínkeresőben vannak egy kisvárosban, a századelején játszódó filmhez. Szereposztás még nincs, tehát minden lehetséges. Mit szólsz? — Semmit — mondja Tóföldi, de azért csak elmegy a Tátracsúcsba. Kj tudja? Hátha. De a presszóban csak Sa- ci és a megszokott törzsvendégek. Mi a fene? Sercegi ezeregyszer rosszul informált lenne? — A filmeseket keresed? — nevet rá Saci. — Te vagy a tizedik színész. Talán ha negyedórát ültek itt. Kávét ittak, a szakállas habbal... — A habos volt az operatőr — mondja Tóföldi. — Nem tudod, hová mentek? — Nem jelentették be — vonja a vállát Saci —, de ülj le, hátha visszajönnek. Tóföldi a fejét rázza, int, indul kifelé. Lehet, hogy a klubban vannak...? Sok helyre nem mehettek. A színészklub előtt Lónyai áll csípőre csapott kézzel, mint egy portás, aki a vendégeket hivatott megrostálni. — Nincsenek még itt — mondja —, nézik a várost... — Utána ide jönnek? — Ide. Itt fognak ebédelni. De azt javaslom, most menj be, ha akarsz még egy üres helyet. Tóföldi bemegy, körülnéz, és magában igazat ad Ló- nyainak. A klub dugig színészekkel. Már most meg lehetne tartani az évad végi társulati ülést. A vezető színészek közül csak Törzstagi hiányzik. Igaz, tavasz van, ilyenkor már bőven akad munkája a kertben. — Csak kíváncsiságból jöttem el — magyaráz nevetve Szilánka Maca —, érdekel, ki hegy kelleti majd magát... Tóth-Máthé Miklós: Filmesek Mezőcsalánoson És egyáltalán, végre valami esemény! Szilánka Macához hasonlóan többen is azt állítják, hogy pusztán a látványos felajánlkozásokban akarnak gyönyörködni, de persze ezt még ők maguk sem hiszik el. Mindenki tudja a másikról, hogy reménykedik, és legfeljebb a bekövetkezhető csalódást szeretné ilyen cinikus szólamokkal már előre kivédeni. Mint oly sokszor máskor . .. Mert a színész alapvetően optimista, és ezért is csalódik annyit. A józan, méricskélés, latolgatás nem ennek az embertípusnak a sajátja. A színész, a „játékos ember” természetes nyer- niakarásával közelít az eseményekhez, és rendszerint későn ocsúdik fel. Mint az a sakkjátékos, aki annyira befeledkezik a partiba, hogy a mattot még akkor sem veszi tudomásul, amikor a partnere már otthagyja, és leoltják a teremben a villanyt. A filmesek déltájban érkeznek meg. Pocetnyik Pál lábközépig érő puha bőrcsizmában, magasnyakú zöld pulóverben, és franciás barettsapkában. Seffelman Aladáron pedig népi ihletésű bekecs, bőrtarisznya, és persze fényképezőgép. „Jó a jelmezük — súgja oda Sercegi Tóföldinek —, sőt nagyon jó.” — Szervusztok — integet Pocetnyik —, szervusztok! Igazi öröm ennyi ismerőssel találkozni .. . Tekla, drága, te semmit sem változtál, ha-' bozás nélkül belédszeretnék most is! — Ugyan. Palikám — hárítja el Tessedik Tekla —, ezt magad sem gondolhatod komolyan. A fiam már egyetemista. — Letagadhatod — legyint Pocetnyik —, vagy mondd azt, hogy az öcséd ... Nincs igazam. Sefi? Seffelman komoran bólint. Hallgatag fickó, így pompásan kiegészítik egymást. Ha Seffelman beszédre szánja el magát, ott már baj van. Egyszer azért kezdték újra egy film forgatását, mert Seffelman hirtelen megszólalt. És ez annyira meglepte Pocetnyiket, hogy heveny önvizsgálatot tartott az addig felvett részeket illetően, és inkább újra kezdte az egészet. — Hogy vagytok? — tért át most általános érdeklődésre Pocetnyik, és nyomban meg is felel önmagának. — Jól, gondolom, jól. Egy ilyen remek városban csak jól lehet lenni. Tetszik nekem ez a hely, határozottan tetszik. Habár az elképzeléseimet tekintve csalódtam, de ez már más kérdés. Ügy emlékeztem. hogy itt keskenyebbek az utcák, és sok helyütt macskakövesek. Hát ez nt m jött be, ez nem. öreget: k gondoltam ezt a várost zadelejinek, barátság. >- nak ... Mi ez a sok épít >t- zés? — Kell a lakás — mondja Televényi. — Kell, hát persze, hogy kell — 'néz rá Pocetnyik —■. mindenkinek kell. Nekem is, neked is, neki is. De miért ,a régi házakat bontják le? Lassan már nem találni olyan várost, ami alkalmas egy század elején játszódó film forgatásához. Na. hagyjuk, nem érdekes. Letelepedtek az egyik asztalhoz, néhány színész körülüli őket, a többiek a környező asztalokat veszik birtokukba. — Mesélj, Tankréd — öleli át Televényit Pocetnyik —, hogy élsz, mit játszol? Kár, hogy nem vagy Pesten, az ördög vigye el, de nagy kár. Ne hidd, hogy nem gondolok rád. többször is,' sokszor. De innen nehéz, nagyon nehéz .. . Pedig" kel- lenéi, nagyon is... Most, hogy látlak, egész belekeseredtem. Te lettél volna jó a legutóbbi filmemben. Én ökör, hát persze, hogy te. Végül is a Perc Dóri játszotta el, de sajnos, nem igazán jól. Valahogy félvállról vette, vagy mi. Nincs igazam, Sefi? Seffelman bólint. A tarisznyájában kotorász. Többen is figyelik, mit vesz elő. Pocetnyik is odanéz. — Mit keresel Sefikém? — Semmit — morogja Seffelman, és kihúzza a kezét, összecsippentett szemmel körbegusztál. eltűnődik. — Ilyen — nevet Pocetnyik —, mindig ilyen . . . Tulajdonképpen csak gondolatban társalgunk. De kell, nekem csak ő kell. Eskü alatt vallom, hogy ö a legnagyobb magyar operatőr. Csalták már külföldre is. Nem ment. Itt maradt. Velem maradt. Óriási a pasi. Az irigyei azt mondják rá, őrült. Na és... ? Bár rám mondanák. Ebben a szakmában ez a legnagyobb dicséret. Fémjelez, patinát ad. — Most min dolgoztok? — kérdezi Tessedik Tekla. — Csak ezt ne kérdezd, drága Teklám — rémül meg Pocetnyik —, gyerekek csak ezt ne kérdezzétek. Kérdezzetek a gyerekkoromról, a családomról, a szeretőimről, csak ezt ne, csak erről ne. Babonás vagyok, rettegek. Mit tudom én még, mi lesz ebből! Csak tapogatódzunk. keresünk, őrjöngünk ... — Miért? — szólal meg Barka. — Még a forgató- könyv sincs meg? — Na és, ha megvan? És az mit jelent? Tízszer megváltozhat munka közben. Van úgy, hogy nem is használom. Elvesztem, elégetem, mit tudom én. Sodródok az árral, hagyom. Improvizatíy elme vagyok, ez köztudott a szakmában. Majd a vágóasztalon, vagy még ott se. Rémes pálya, gyerekek, rémes pálya. Borzadok tőle, utálom, de csinálnom kell... Mi mást tehetnék? Most már mi mást? Gyerekek, itt nem hoznak semmit enni? Szóljatok már, nincs sok időnk. Még át kell ugranunk Csatornahelyre. Hátha ott keskenyebbek az utcák és macskakövesek. A díszvendégeknek Babos mama, a klub főzőasszonya tálalja fel az ebédet. Rántott máj hasábburgonyával, cékla. Pocetnyik fröccsöt iszik, Seffelman, aki az autót vezeti, ásványvizet. A színészek nem esznek, korai még. Sört isznak, és nézik a filmeseket. — Jó volt — mondja ebéd után Pocetnyik —, és adagban is megfelelő. Jó itt nektek, komolyan mondom, jó itt nektek. — És a szereposztás? — kérdezi váratlanul Televényi. — Megvan már, vagy még csak gondolkozol rajta? — Kértelek, Tankréd — sóhajt Pocetnyik —, mindenkit kértem, hogy csak a filmről ne. .. A szereposztás? Élőbb megmondom a halálozásom dátumát, mint azt. Nem tudom, fogalmam sincs. — Még a főszerepről sem? — Arról a legkevésbé. Nehéz, nagyon nehéz... Sűrű atmoszférájú, zaklatott film lesz, kemény, markáns fejekkel. Nem tudom, ne kínozzatok. Egy biztos, hogy ebben az esetben natúrszereplőkkel dolgozom. Szeretlek titeket, minden színészt imádok, ha kell, a szívem tépném ki értetek, de most nem megy másképp. Ne haragudjatok, de nem megy. Akartam pedig, gyötrődtem, de nem és nem ... A fejemben élő figurákat nyomozom szinte megszállottan. Ha látok egyet, Sefi már fotózza is. Nem is kell neki mondanom, már tudja .. . Mint ott az az öreg. Óriási! Sefi odanézz! Seffelman odanéz. biccent, ■veszi ki a tokból a fényképezőgépet. — Hívjátok ide — rendelkezik izgatottan Pocetnyik —, az se baj. ha színész. Kell nekem, nagyon kell. Van a filmben egy fuvaros, nem nagy szerep, de jelentős. Ilyen. mint ez az öreg... Ez a gyűrött arcú. zömök, nagy kezű. Század eleji. Jöjjön, jöjjön. — Miska bácsi! — kiált oda Televényi. — Jöjjön már ide egy kicsit! Miska bácsi odajöri. Megáll, várja, hogy megmondják. miért hívták. — Pocetnyik vagyok — ugrik fel Pocetnyik, és kezet fog az öreggel. — Örülök, őszintén örülök ... Egy filmszerepről lenne szó, kedves bátyám, négy-öt forgatási napról. Sefi csináld! Seffelman csinálja. Több oldalról is lefényképezi az öreget. — Na szóval — folytatja Pocetnyik —, a szerep körvonalaiban á következő . .. — Szerep? — Miska bácsi értetlenül kérdez vissza. — Miféle szerepről tetszik itt nekem beszélni? Nem vagyok én színész. — Nem? Akkor micsoda? — Öltöztetőszabó. — Remek! Annál jobb. Van már ács, autófényező, lakatos, most lesz egy szabónk is . . . Nem színészekkel fogok dolgozni ebben a filmben, hanem civilekkel. — Civilekkel? — Jól értette, kedves bátyám, azokkal. Olyanokkal, mint maga. Tehát elvállalja? — Mit? — Ugyan! Hát a filmszereplést. Miska bácsi nézi Pocetnyiket, majd körülhordozza pillantását a színészeken is. Mi ez? Valami tréfa talán? Nem érti. Semmit sem ért. Ráadásul bosszús is, hiszen a sörétől mozdították el. — Vállalja a rosseb! — mondja aztán megfontoltan. A röhögés, ami felharsan erre, nem áll ugyan arányban a felelet szellemességével, de mindenki tudja, hogy nem is erről van szó. Pocetnyik is, aki nem sokkal később szedelőzködik, és Seffelmannal együtt elhagyja a klubot. Távozásuk után a színészek körülveszik Miska bácsit, ölelgetik,' gratulálnak neki, aki persze el sem tudja' képzelni, hogy miért. De azért jólesik neki. Ilyen sikere se előtte, se utána nem volt. Téka Otar Csiladze: Bárki, aki rám talál... Otar Csiladze BÁRKI, AKI RÁM TALÁL.. Ha Otar Csiladze neve eddig ismeretlenül csengett volna a magyar olvasó fülében. „Bárki, aki rám talál” című regényének olvasása után az emlékezet már nem engedi el nevét. Csiladze rendhagyó történelmi családregényében meglepően világos képet rajzol a múlt századi Grúziáról. Mint régi keletű grúz legendák lelki örököse, sajátos történettel ajándékozza meg olvasóit. Az 1795-ös perzsa mészárlás utáni tragikus ellentmondásoktól feszülő időszakban játszódó regény — stílusát tekintve — a mai szovjet irodalom egyetlen irányzatához sem hasonlítható. kritikusai „faulkneri atmoszférát, Garcia Márquezi látásmódot” vélnek Csilad- zénél felfedezni. Kétségtelen tény. a szerző képzelőereje áttöri, túlszárnyalja az idő természetes határait. Csak így tud új csapást taposni az irodalom meglevő ösvényei mellé. Sota Rusz- taveli nyelvén írni — úgy tűnik —, számára is elkötelezettséget jelent. Alkotómódszeréről keveset tudunk, de . mikor lelkének múltba nyúló karavánútjait járja, mintha tollat tartó kezét Szolani, a művészetek szvan istennője vezérelné. A regény főhőse a perzsa dúlást véletlen szerencse folytán túlélt ötéves kisfiúból felcseperedő, az átélt izgalmaktól élethossznyi rettegésre ítélt férfi, a világtól elvonultan próbál magának biztonságot nyújtó menedéket teremteni. A regényben olyan emberekkel találjuk magunkat szemben, akik elvesztettek valamit — önmagukból. Ebben az olykor egyedien bizarr világban tágas valóságérzettel felruházott emberek élik mindennapi életüket. Az esetenként apró árnyalatokig kidolgozott természeti környezet Káldi János: így vagy te egy Benned él, s lobog a szemedben, sóhajaidban benne lebben. Szántóföldjeit féltve hordod, az álma: álmod — sorsa: sorsod. Folyói csöndben futnak benned, fái, ha szél fúj, megremegnek. Fehér falui az agyadban csöngnek mélyen és múlhatatlan. A temetői fájó, halvány tűzzel sírnak a lelked alján. Dolgos ezrei — lánggal, hittel — munkálkodnak a verseidben. Nem más a gépek dohogása, csak a te szíved dobogása. j így vagy te egy édes hazáddal, akárcsak az édesanyáddal. Elrendelésiek: együtt élni — énekelni és úgy remélni. szinte magához öleli szereplőit. Izgalmas dolog annak boncolgatása, hogy a szerzőnek miként és milyen mértékben sikerül az Urukihoz kötődő történet emberi, társadalmi kisugárzásait történelmi tanulsággá érlelnie. A szerző mindvégig ott áll az események elé maga állította — a levezetést segítő — varázstükre mellett, s intésére az alkotói cél szolgálatában álló szereplőket, tájakat, városokat látunk felmerülni benne. Határtalannak tűnő képeiben is a realitáshoz való hűsége az, ami képes látószögébe fogni még a legnyomasztóbb igazságot is. Hőseink lelki mezején lírai áramlatok lágy hullámai és kemény ítéletek csípős szelei váltogatják egymást. „Azt mondják, aki szót tud érteni a sorssal, ahhoz évente legalább egyszer bekopogtat". Csiladze főhősét Kaihoszró Makabelit az élet törvényei nem hagyják ok és cél nélkül élni. Az élet törvényei viszont Csiladze művében sem alkalmazkodhat1- nak az emberi tervekhez. „Honnan . tudhatta volna Ana, mikor Makabelihez kötötte sorsa fonalát, hogy első és egyetlen szerelme (elesett férje) fiának, Giorgi- nak, maga szüli meg ellenségét”. Giorgi családon belüli számkivetettsége, megaláztatása és végzete nem egyedi jelensége a történetnek. Érzések: gondolatok, indulatok, az őrület, a szabadságvágy, az élet megismételhetetlen- ségének ténye, olyan különleges atmoszférát teremt, melyet alighanem a könyv gondolkodásra késztető címében előre jelezni kívánt a szerző. Mert írva vagyon: „s bárki aki rám talál, megölhet engem ...” Mégis: a test és a lélek nyomorúságának hordozói ,.a sírgödrök és betegágyak közé való” meggyalázott sánta Maró, és a karját vesztett Alekszandre különös szerelme. az istálló mögé eltemetett Agatia, vagy a Szibériába száműzött Niko Makab’e- li személyes sorsának alakulása a bizonyosság, hogy Csiladze első regényének (Ment egy ember az úton) neves hazai méltatója nem tévedett, mikor megállapította: „Csiladze számára az egyes ember boldogsága, illetve boldogtalansága az egész közösség sorsát példázza”. A költő a regény utolsó fejezeténél sem torpan meg. Figurái jó gondolatoktól terhes vívódásaikban a minden oldalról fenyegetettek kiirthatatlan szabadságvágyát emelik szimbólummá. A Szibériában megjelenő félkarú Alekszandte szülei sírja mellől hozza magával öcs- csének száműzetésben született kislányát, a hatéves Martát. Alekszandre küldetést teljesít, magabiztosan halad a szülővároshoz vezető nehéz úton. Jövőbe vetett reménységének kicsi, gyönge, de makacsul virágzó sarjával. „Susog a jóság láthatatlan fája, és megfoghatatlan gyümölcsei Marta szoknyájába hullanak”. Otor Csiladze gondolatvilágát követve jutunk el a végkövetkeztetésig: az idő és távolság határait legyőző szerző, olyan világba vezet bennünket — olvasóit —. melyben újra kell kezdenünk önmagunk megismerését. A Tbilisziben élő író, Bárki, aki rám talál.. . című történelmi családregényében olyan alkotói többletekre volt képes, mellyel Vohtang Gargaszali, a városalapító király is meg lenne elégedve. (Magvető Kiadó—Kárpáti Kiadó, Budapest—Uzsgorod, 1984.) Verasztó Antal
