Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
1985. július 13., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET „Teljesebb, méltóbb, szebb életet teremteni” A Magyar Kodály Társaság elnökségének üdvözletét hozom a békés-tarhosi zenei napok valamennyi résztvevőjének ; a közönségének, karénekeseinek és karnagyainak, a koncerteket, tanfolyamokat és bemutatókat vezető és szervező tanároknak, zenei közoktatásunk és művelődésügyünk áldozatkész munkásainak, mindazoknak, akik a találkozót létrehozták. A zenei napok műsorfüzetének mottója Kodály Zoltán ismert, nevezetes gondolata: „A zene mindenkié". Nekem ugyan kedvem volna mindjárt folytatni az idézetet — amit a mottó természetesen nem tehet meg, s ami így szól — „De hogyan tehetjük azzá?" Hogy mondandómat mégsem itt kezdem, annak oka az, amit a műsorfüzet tartalma és a benne föltüntetett irányítók és főszereplők neve is bizonyít: az tudniillik, hogy itt minden valóban Kodály szellemében folyik, s a jövőben is abban kell folynia. Ezért abból indulok ki, hogy mit jelent ez a gyakran használt (ámbár sajnos nem mindig eléggé végiggondolt) fogalom: „Kodály szellemében.” Mi ez a szellem? Miben találjuk meg azt teljes tisztaságában és erejében? Mi a legfőbb törvénye? Mi a lényege és legfőbb tanulsága számunkra? Kodály szelleme életművében rejlik: nevezetesen és elsősorban zeneműveiben, magukban a szövegtelen és szöveges kompozíciókban; valamint népzenegyűjtői és tudományos munkáiban, zene- pedagógiai darabjaiban és köznevelési koncepciójának leírt és elmondott gondolataiban. Magukról a művekről és a hozzájuk kapcsolódó élettényekről beszélünk tehát, s nem a mások által hozzájuk fűzött kommentárokról; ámbár a jókor és jól elmondott magyarázatok sem szükségtelenek. Mindehhez egyet kell hozzátenni; Kodály életművének szerves, elválaszthatatlan része lett az ő művészi és erkölcsi értelemben vett magatartása is. Ezért igazuk van azoknak, akik rámutatnak arra, hogy Kodály élete maga is kész műalkotás; a személyes alkatból és az adottságokból táplálkozó, de tudatosan megtervezett és fölépített, következetesen, szívós céltudatossággal megteremtett teljesítmény. Része volt ebben annak is, hogy irtózott a frázisoktól, a pontatlan, ködösítő fellengzősségtől, a mellébeszéléstől; ellenállt annak is, hogy őt magát „legendá- sítsák” ... Tanítómestere a magas, szigorú zenei igényesség volt: a zenetörténet nagy mestereinek művei és a magyar népzene. Ezek tanították meg idejekorán arra, hogy népben, nemzetben és történelemben gondolkozzék; hogy ne divatoknak hódoljon, hanem egyszerre lássa a múltat és jövőt, és hogy ezáltal képes legyen a jelent építeni. Mert „ars poeticájának” gyökere az volt, hogy a művésznek sorsközösséget kell vállalnia a maga népével. Hogy csak így, csak ezen az úton válhat a művész valóban művésszé; és hogy enél- kül minden szép szó a humanizmusról és az emberiségről csak üres beszéd, illúzió, önbecsapás. Kezdetben bizonyára úgy gondolta, hogy feladata betöltéséhez — Magyarország újjáteremtéséhez a zenében — csak személyes alkotóképesség és törhetetlen kitartás kell. De a vállalt út hamar rávezette, hogy „mu- száj-Herkulessé” kell válnia. Középkelet-Európában, a történelmi „itt és most" pillanatában. nem tehette, hogy „csak" zeneszerző legyen. Ahhoz, hogy műveiben és a majd fölépülő zenekultúrában a magyar nép igazi hangja szólalhasson meg. előbb föl kellett tárnia a magyarság kallódó-pusztuló zenehagyományát művészi és tudományos értelemben. (Jó szerencséje sorsunknak, hogy ebben olyan fegyvertársra talált, mint Bartók.) Aztán tapasztalta, hogy ez sem elég; a kompozíciók és tudományos munkák megírása mellett tanítania is kellett, de nem csak a Zeneakadémián; összefogni, inspirálni, szellemileg vezetni azokat, akik az új zenei honfoglalásért akarnak és tudnak tenni. Amit ekkoriban, kisebb- nagyobb énekkari remekeinek megkomponálásával kezdett el, nem volt kevesebb, mint egy ezeréves történelmi per eldöntése; egy régóta esedékes zenei „földosztás”, amelynek révén a magyar társadalom addig' elképzelhetetlenül széles rétegei kezdtek bekapcsolódni a magasabb zenekultúrába, hogy birtokba vegyék azt, ami mindig is megillette volna őket. Ennek az énekkari mozgalomnak legfőbb tartalma mindmáig nem csak az, hogy a magyarság a zenében is fölismerje igazi önmagát. Az is, hogy hidat verjen az egész európai zenekultúrához, s hogy a zene ne a kevesek, a kiváltságosak kedvtelése legyen, hanem a nép ügye, mindenki lelki erőforrása. Közismert, hogy a kórusművek vonulatából így jutott el a legkisebb emberekig, a gyerekekig, ebből fakadtak a zenepedagógiai művek, majd nevezetes köznevelési koncepciója, amelyet röviden — és némi leegyszerűsítéssel — Kodály-mód- szernek nevezünk. Sziszifuszi harc volt; s bár ő és közvetlen vagy közvetett tanítványai megnyerték a csatát, és bár ö egymaga — ahogyan Szabolcsi Bence mondja — nemzedékek munkáját végezte el, tudjuk jól, hogy nincs itt ma sem a Kánaán. Hosszú még az út odáig, sőt magunkat csapnánk, be, ha nem látnánk, hogy sok a baj ma is, sőt az utóbbi évek új ellentmondásokat hoztak. Ezért fordult Kodály az ifjúság felé is. Művei azért idézik fel a múltat, mert a jövőbe irányulnak: felmutatják, kik vagyunk, honnan jöttünk, s merre menjünk, hogy eljussunk az Értől az Óceánig. Kodály számára ugyanis a „nemzet” nem elválasztó vonalat jelentett — már csak azért sem, mert számára a nemzet azonos volt a néppel —, hanem lépcsőfokot, egyedül célra vivő utat, amelyen keresztül eljuthatunk az egyetemesség magaslatára, a Palestrinák, Bachok, Mozartok világába. Hitt abban — s itt megint őt idézem —, hogy „minden nép megél addig, amíg van mondanivalója embertársai számára”. Életműve így vált rendhagyóvá, a zenetörténet egyik legkülönösebb jelenségévé. Ezt a művet hiába akarnánk összemérni bármelyik kortársa, vagy elődje által teremtett oeuvre-rel: eltérő jellegű, nem összemérhető minőséget jelent. Való igaz, hogy a kodályi életmű ágazatai egymásból fakadva szerves, szétválaszthatatlan egységben fonódnak össze; egyiket a másik nélkül sem megismerni, sem helyesen megérteni nem lehet. Azonban ugyanennyire fontos igazság az is, hogy minden munkáját végső soron az ő zeneszerzői mivolta inspirálta. „Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának” — mondta. Másutt Bartók nép- zenekutatói működéséről foElhangzott 1985. június 29-én Békésen a Kodály-szobor megkoszorúzásakor, a békés-tarhosi zenei napok alkalmából galmazza meg, hogy azt az éleslátáson, kitartáson és alaposságon felül „művészi intuíció élteti”. Ez a magasrendű, jellegzetesen művészi inspiráció az, amely Kodály munkásságának minden területén közvetve és közvetlenül is megnyilvánul, és ami nélkül életművének egésze nem lehetett volna az, ami lett. Szellemi örökségének gyökere abban az alapvető meggyőződésében van, hogy csak az egyes ember sorsa az elmúlás; mert, amint mondta, „a nemzet élete örök". Ez, a közösség elmúlhatatlan életébe, az örök megújulásába vetett hite az oka annak, hogy kamaraműveiben, dalaiban. a Psalmusban, a Te Deumban, Székely fonóban, és a többiben valami szavakkal alig megfogalmazható, megnyugtató és fölemelő sugárzást érzünk. Valami olyat, ami föloldoz és erősít, ami túlmutat feszültségeken és szenvedésen: és amit talán élet-hitnek lehetne nevezni. „Élni segítő zene”, ahogyan Nádasdy Kálmán mondta. Ezt a hangot halljuk a szövegtelen „Hegyi éjszakáktól”, az olasz madrigáloktól, a Pünkösdölőtői és a játékosjelképes Lengyel Lászlótól a Jézus és a kufárokig, vagy a Zrínyi szózata fúgájától a Sik Sándor Te Deuma számvetéséig. Amennyire ismertem őt. emlékező szavai hallatán most rám szólna, ilyenféleképpen: ne költőket idézzen! ..., tegyen többet! Igazán csak a tetteket becsülte. Van egy publikálatlan, de tán mindennél jellemzőbb levélkéje. Hatvanadik születésnapján sokfelől köszöntötték, s egy kiváló tanár és kórusvezető elküldte neki azt a Kodály-arcké- pet, amelynek készítője ezt a címet adta: Kodály Zoltán a magyar zene apostola. Kodály így válaszolt: — „Köszönet a gazdag küldeményekért; képek, műsorok, jókívánságok jó talajra hullottak. Csak arra kérem a rajzolóművészt, hogy az apostol szót vegye ki. Hagyjuk azt a kétezer éve kinevezetteknek. Az „Énekeljünk tisztán” megfigyeléseinek folytatását kérem, majd úgy fél év múlva összegezzük, mit lehet vele elérni. Szeretném, ha a kisebb iskolákban is próbálkoznának vele. Ha csak ennyiben is javíthatunk a magyar élet hamisságain, már sokat érnek. Üdv és jó munkát." Életútja végén, költői szépségű vallomásában, a már idézett Visszatekintésben mondja, hogy őt mindig egy remény táplálta. Az, hogy ebben a kis országban is kell, és lehet teljesebb, méltóbb, szebb életet teremteni; mert ez mindenekelőtt és mindennél inkább „rajtunk áll”. Ez a figyelmeztető és biztató „rajtunk áll”, ez az ő életművének a művészetek hatókörén is túlmutató, végső summája, ma és mindig élő tanulsága. Mátyás János A Magyar Kodály Társaság művészeti titkára Magyarország szimbólumai? Grafikai kiállítás a Kner Nyomdában Néhány nappal ezelőtt olvashattunk a Népújságban a békéscsabai alkalmazott grafikai művésztelep munkájáról. A szervezeti kérdések .mellett szó esett a legfontosabbról is: mit csinál ez a művésztelep? És a válasz, hogy Magyarország grafikai képének kialakításán fáradozik; elég bonyolult és érthetetlen első hallásra. Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, a helyzet a következő: itt az ideje, hogy Magyarországra ne csak úgy ismerjenek rá külföldön, hogy felmutatják a Hortobágy fotóját; hogy ne tévesszenek össze bennünket azokkal az országokkal, amelyeknek ugyancsak a piros, fehér és zöld a nemzeti színük, csak más sorrendben; érezzék meg azt a sajátosságot, ami csak a magyarokra és nem más nemzetre jellemző; áruinknak formája, külső burka is figyélemre méltó legyen. Hogyan lehet megfelelni ezeknek a követelményeknek (és még többnek), erre próbál választ adni a június 27-én, a békéscsabai Kner Nyomdában megnyílt kiállítás. mely az idei három hetes alkotóidő eredményeit mutatja be. Az új program az idén hároméves, azóta kísérleteznek a meghívott művészek. Persze általánosságban nehéz tervezni. Általában magyar emblémát, pár kivétellel, nem is igen találunk a kiállításon. Bár mindegyik művész képes ilyet tervezni, s meg is teszik, de egy-egy konkrét ötlet vagy téma kapcsán. Molnár Gyula két kiállított munkája is ilyen. Az egyik a 150 éves a magyar hajózás című plakátja, amely egy régi gőzhajó rajzával, Széchenyi nevével és egy kis nemzeti színű zászlóval, szóval nagyon kevés és egyszerű eszközzel képes hatásos és hangulatilag is azonosuló plakátot alkotni, szemben a mostanában tetőzött, modorossá váló, túlfinomult „régies” fotós megoldásokkal. Molnár egyértelmű és világos képi jeleket, motívumokat tervez, ésszerű, logikus, olvasást segítő szövegfoltokkal. Ebben a stílusban és szellemben dolgozik, vagy legalábbis most ehhez a stílushoz tartozó műveket mutat be Kerényi János, Zahorán Mária és Szereday Ilona részben. Kerényi és Zahorán dolgozott csomagolásterveken is. Kerényi paradicsom mintájú csomagolópapírja kár lenne, ha csak terv maradna. A jól stilizált piros paradicsom és a zöld mezőbe foglalt márkanév enyhén régiesnek tűnő írása igen mutatóssá teszi. Zahorán Mária már régóta csomagolás-családjairól híres, most is azt mutat be, de úgy tűnik nem túl jól érzi magát ebben a koncepcióban. Szereday Ilonának mindig a konstruktívabb jellegű, vagy legalábbis a rajzosabban stilizált munkái voltak a jobbak, mint most is. Én lebeszélném arról a groteszkesen mesés, bájos festői stílusról, amiben most is megcsinált egy plakátot. Líraibb, visszafogottabb stílust képvisel Máté András és Benczúr Gyula. Máté egyik plakátján vízszintes sorokban madarak vannak halványszürkével nyomtatva, minden madár alatt gesztusszerű ecsetvonás piros és zöld színekkel. Ez egészen könnyeddé teszi a művet, s valahogy a keleti ecsetrajzok is az eszünkbe jutnak. Benczúr Gyuláé az egyetlen fotós plakát. Tavaly Mezőhegyesen készített néhány szép fotót lovakról, az idén mutatta be a grafikai eredményt. ö úgy jelenítette meg a magyar zászló színeit, hogy piros és zöld festéket fújt a fotóra, ami nem zavarja, hanem konkrétabbá teszi a fotó tartalmát. Darvas Árpád jobban elszakadt a kiinduló ponttól, ő az idén környezet- védelmi plakátokat tervezett festői megoldással. Két békéscsabai grafikus, Gubis Mihály és Lonovics László csak hellyel-közel „alkalmazott”, kiállítási munkáik is inkább képgrafikai problémákat vetnek fel, hasonlóan Gyárfás Gábor itt bemutatott műveihez. Hasonló a helyzet Antal Pállal is, de megfordítva. Ö ugyanis eredendően alkalmazott grafikus, most azonban néhány kisméretű akvarellel van jelen a kiállításon. Témája a magyar zászló, a legelemibb magyar jelkép. Ezek nem tervek, talán képi gondolatok, szimbólum- elemzések, szépek. A művésztelep munkájában Székely Kálmán vett még részt, ő még dolgozik mívesen raj- zolt-festett tervén. Amióta (nem régóta) rendszeresen írnak az alkalmazott grafikáról, minden cikk dohogással kezdődik vagy végződik. Érdekes, hogy egy közepes, sőt gyenge képző- művészeti kiállítás sem tud olyan indulatokat kiváltani, mint általában az iparművé-' szeti kiállítások. Az ok persze egyszerű, ilyen alkalmakkor szembesülünk az „ilyen van és milyen lehetne” tényleg dühítő problémával. De erről már olyan sokszor írtak hiábavalóan; inkább tessék megnézni a kiállítást. Ibos Éva Kiss László: Kodály Zoltán
