Békés Megyei Népújság, 1985. június (40. évfolyam, 127-150. szám)
1985-06-24 / 146. szám
1985. június 24,, hétfő NÉPÚJSÁG Ketten ugyanarról Ki a ludas? Fogják a liba nyakát! Mégsem fullad meg, gágog, kapálódzik. Élni akar. Azt hiszem, senki sem álmodik szívesen a libáról az Áfészek vezetői közül. A szálak 1980-ig nyúlnak vissza, amikor pazar üzletnek bizonyult a libahizlalás és -felvásárlás. Jelentkeztek a kuncsaftok csőstül, tartották a markukat az előlegért. A szövetkezetek olykor szerződést sem kötöttek, hadd jöjjön a liba; a máj, a toll úgyis elkel a külhoni piacon. Aztán 1982-ben bekövetkezett a csőd. A liba, a csirke szinte eladhatatlanná vált, az Áfészek nem vették át a baromfit, pusztult az állomány, a termelő képtelen volt visszafizetni az előleget. Megkezdődtek a bírósági perek, eljárások, amelyek nagy része még most is tart. Sok a behajthatatlan termelői tartozás, a szövetkezetek vesztesége pedig megsokszorozódott. Az ágazat bevétele emiatt lényegesen csökkent, hiszen több helyen gazdaságtalannak nyilvánították a felvásárlást Hogy ki a ludas, máig sem egyértelmű. De hallgassuk meg két felvásárlási osztályvezető véleményét. Alexi Pált Orosházáról és Kozák Imrét Szarvasról __ Lapszél ----------Fordulópont Volt néhány fordulópont az életünkben az idén, ha kerek évfordulóink sorozatát is ideszámítjuk. Bár ennek ellenére sem hiszem, hogy a történelemírók úgy emlegetnék majd 1985-öt, mint a fordulat évét, ha csak nem a választások történetét írják majd épp. De ne dicsekedjünk! Fordulatokban minden nép története gazdag. Az egyik ilyen, legrégebbről följegyzett átváltozást pálfordu- lás néven tartják számon. Pál, azaz Saul példája azóta kísért, mert ma sincsenek kevesebben azok, akik kígyót-békát mondanak embertársaikra, mindaddig amíg az illetőt ki nem nevezik vagy meg nem választják főnökké. Mert attól kezdve legádázabb bírálóik közül jó né- hányan válnak legodaadóbb híveikké. Lejátszódik persze ez a fordulat mostanában fordított sorrendben is, ilyenkor akik korábban nem győzték az igazgatójukat szembe dicsérni, azonnal „objektívakká” válnak. Mi ez, ha nem pálfordulás. Eredeti témánknál maradva fordulópont nemcsak a nemzetek, hanem családok, egyének életében is azt jelenti, hogy valami nem megy úgy tovább az adott pillanattól, ahogy eddig, így volt ez a múlt héten is: június 21-től egyik nap sem olyan hosszú már, mint a megelőző. Bekövetkezhet egy-egy fordulat ugyanis, hogy a napjára ugyan nem emlékszünk, de a levét még ma is isszuk. Például? Például a tsz-ek melléküzem- ága, amit sokáig rossz szemmel néztünk, s mire megyénkben is lezajlott ez ügyben a pálfordulat, a többi megye már elhappolta előlünk a legjobb üzleteket. Van azután olyan is, hogy az átformálódás már megtörtént, vagy folyamatban van, a fejlődés egyenletes ívű, de mi még ragaszkodunk a régi előítéleteinkhez. Többek között, ha a szocialista munkavei'- \ senyről vagy az újítómozgalomról esik szó, legtöbben csak legyintünk, holott, ha megnéznénk mire jutottak a csabai baromfifeldolgozónál brigádok helyett a szocialista munkahelyi kö- - zösségek létrehozásával, illetve tanulmányoznánk a csabai konzervgyárban az újítók megbecsülését, nem legyintenénk, hanem elismerően bólogatnánk, mert megállapíthatnánk örömmel hogy legalább ebben túljutottunk már a holtponton. Mert néhány dologban mintha továbbra is egy helyben topognánk. Ügy értem, nehéz lenne bizonyítanunk, hogy a községek áruval való ellátásában, a helyi szolgáltatások fejlesztésében vagy akár a magyar munka ázsiójának emelésében fordulóponthoz érkeztünk. Elismerem, hogy pontosabban kellene fogalmaznunk, mert az is fordulat, ha eddig rendesen jutott mindenből, mostantól kezdve meg mindennap valamivel kesebb jut, akárcsak a természetes fényből a nyári napforduló óta. No, de ez , utóbbiról nem mi tehetünk! Meg azután ez még mindig jobb így, mintha az örök világosság fényeskedne nekünk. Habár az aratók azt mondják: Péter-Páltól 2 hétig éjjel-nappal süthetne a nap, akkor nagyot lehetne fordítani a népgazdaság szekerén. (kőváry) o Ül a fotelban, kimutatásokkal, statisztikákkal, szerződésekkel felvértezve. Fáradt ember benyomását kelti, de olyan típus, aki nem adja fel könnyen. — Hogyan emlékszik 1982-re? — Álmomban se jöjjön elő! Európában eladhatatlanná vált a baromfi. Amikor erről értesültünk, a szerződéseket már megkötöttük. Mennyire? Fogódzkodjon meg, 200 ezer libára. — De nem mindenkivel egyeztek meg írásban. — A rendelet plusz, mínusz 10 százalék eltérést engedélyez. Mi ezt kihasználtuk, hiszen mondottam, hogy jó volt a piac, ment az export és a hazai értékesítéssel sem voltak gondok. De számoljunk, az említett 10 százalékos többlet 20 ezer l’bát, 6-7 millió forint előleg kifizetését jelentette. A Zagyvarékasi Béke Tsz viszont még a szerződött baromfit sem vette át. A termelő meg túltartásért perelte az Áfészt. •— Ne haragudjon, de a libának tolla is van, A tollpi- ac, ha jól tudom, 1981-ben és ’82-ben fellendült. — Igaz. Ez volt a 22-es csapdája, amelybe mi is beleestünk. Kiadtuk ugyanis a naposlibát, darabonként 50 forintért, ezeket 8 hetes korukig nevelték. Aztán egy másik termelő átvette to- vábbtartásra, illetve térésre. Ez a liba már 150 forintot ért, miközben a meny- nyiség nem változott. Nem is volt baj az üzlettel, mert akkoriban évente 25—27 millió forint értékű tollat vásároltunk fel, most ez a szám 6 millió körül van. — Mi ebben a csapda? — Az, hogy óriási a kockázat. Ha a második termelőnél pusztul el az állat, Édesség spárgátokból Kedvező étrendi hatású édesség gyártását kezdte meg a közelmúltban az Ag- ro-Industria Rt. leányvállalataként működő rohodi gyü- mölcsdesszertüzem. Az újdonság alapanyaga spárgátok, amely semleges íze miatt jól aromásítható. A gazdag vitamin- és rosttartalmú termékből még az idén 3—3,5 vagonnyit készítenek ananász, citrom, málna, mentol, narancs és banán ízesítéssel, részben drazsírozva, részben csokoládéba mártott rúdként. A Szabolcs-Szatmár megyei üzemben a szezonális jellegű főzeléknövényt különleges technológia révén egész évben folyamatosan felhasználhatják. A „kíméletes” — azaz a beltartalmi értékeket megőrző — főzés után az alapanyagot aszalással tartósítják, s a 10—12 hónapig tárolható aszalványt dolgozzák fel. akkor nem 50, hanem 150 forint a kárunk, hiszen az előleget kifizettük mindkét állattartónak. A követelés egy részét azonban képtelenség behajtani. Mondok egy számot: 1976 óta 11 millió forint a felvásárlási hitelekből szárrhazó veszteségünk. Ennek 70—80 százaléka a liba- és a tollfelvá- sárlásból adódik. Ráadásul az összeg után kamatot kell fizetnünk a banknak. — A kockázatot említette. Ügy vélem, hogy a termelőknek is van félnivalója. — Természetesen. A kockázat közös. A feldolgozó, ha nem veszi át az árut, legfeljebb kötbért fizet. De az Áfész pénze áll az üzletben. Gondolja meg, nekünk évente 30—35 millió forint kell ahhoz, hogy a felvásárlást zökkenőmentesen lebonyolítsuk, a nyereség pedig mindössze 3—3,5 százalék. A felvásárlásban sajnps nincs kockázati alap, hogy miért, azt ne tőlem kérdezze. — Haragszik a termelőkre? — Csak a felelőtleneket ítélem el. Nézze, itt van az adósok névsora. Egyiknek munkahelye sincs, a másik rokkantnyugdíjas, a harmadik semmiféle vagyonnal nem rendelkezik. Van olyan ember, aki félmillió forinttal tartozik. Legtöbbjükkel sikerült megegyezni, hogy részletekben visszafizetik az előleget, de a megtérülési idő hosszú, általában 30 év. A végrehajtó sem megy sokra, hiszen vagy semmit nem talál, vagy apró-cseprő ingóságokat foglal le, amely sokszor 5-6 ezer forintot tesz ki. Az egyik adósunk 1982- ben törlesztett valamennyit, de még mindig 334 ezer forinttal tartozik. Tavaly járt nála a Végrehajtó, kevés sikerrel. Munkaviszonyban nem áll, vagyona nincs, holott olyan családi házat épített, hogy csodájára járnak. Pedig az illetékesek számtalan fórumon elmondták, hogy elsősorban az adó- csökkentés volt a céljuk, hiszen mérsékelték az adókulcsokat, s emelkedett a legmagasabb elvonási kategória alsó- határa is. Mégis mindenki csak a negatívumokat hangsúlyozta, miért is hátrányos számára az új rendszer. Az egész vita furcsasága, hogy még azok is az ellentáborba állnak, akik minCsak a telekkönyvi adatok beszerzése után lehet intézkedni. A másik vésztői termelőnk az átvétel előtt megtépte a libát, hogy ne tudjuk elvinni, bizonyára másnak adta el, és fel is vette az előleget, a 200 ezer forintunk pedig elúszott. — És ha nem adnának előleget? — Nem lehet megtenni, mert akkor annak adja el a libát, akinek akarja, és ezzel a becsületes termelőket is sújtanánk. — De kik a becsületes termelők? — Sajnos, ezt előre mi sem tudjuk. A nyilvánvaló kudarc ellenére nem mondtunk le a baromfifelvásár- lásról. A feszített tervet teljesítjük, túlszárnyaljuk. Nem véletlen, hogy az elmúlt évben 90 millió forint értékű árut termeltettünk, amelyet tőkés piacon értékesítettek. Ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy azok a .szövetkezetek, amelyek most kezdték ezt a tevékenységet, anyagi, erkölcsi elismerésben részesülnek, hiszen évente lehetőségük van a bővítésre. Ez persze nem baj, csak azt kifogásolom, hogy azok az Áfészek, amelyek évtizedek óta magas színvonalon oldják meg ezt a nem kis feladatot, és már a teljesítő- képesség legfelső határán vannak, semmiféle segítséget nem kapnak, pedig a felvásárlás aligha tartozik a szövetkezetek alaptevékenységéhez. — Elismerem az eredményeket, mégis megkérdezem: nem érzik magukat ludasnak abban, hogy a 11 millió forint lassan vagy sohasem térül meg? — Nézze, szövetkezetünk összes árbevétele tavaly meghaladta az 1 milliárd forintot, ehhez képest a tartozás elenyésző. Persze, a revizorok, az ellenőrök minden valószínűség szerint a korábbinál kevesebbet fizetnek majd: a kisebb keresetű szellemi foglalkozásúak. Ez a jelenség már nemcsak arra utal, hogy sokan nem igazodnak ki a jogszabályok bonyolult kifejezései között, hanem szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az állampolgári kötelességek között a mai napig az adózás, mint szükséges rossz, és lehetőleg a minimádig felkapják a fejüket, ha rábukkannak a főkönyvben. És azt sem mondom, hogy nincs igazuk. Futottunk a pénzünk után, újra kiadtuk a libát annak is, aki már az adósunk volt, remélve, hogy valamennyi visszajön belőle. — Viszont tanultak az esetből. — Hogyne. Már 1982-ben megszigorítottuk a szerződéskötés feltételeit, az előlegek kiadását. A helyszínen jegyzőkönyvet veszünk fel, nyilatkozatot íratunk alá a termelővel, hogy mennyi vagyona van, az előleg ösz- szegétől függően a felvásárló, a felvásárlási előadó, az osztály-, illetve a főosztályvezető engedélyezi a szerződés megkötését, tartjuk a kapcsolatot a környező Áfészekkel. Ma már tollter- melésre nem adunk libát, a partneri kapcsolatok is rendeződtek. o Energikus, mosolygós fiatalember. Amikor megtudja, hogy miről szeretnék írni, elkomorul az arca. Zavartan lapozgat a füzetben, mintha valahonnn segítséget remélne. — A libaügyről regényt lehetne írni — kezdi. — Szerencsére egy éve vagyok a szövetkezetben, állattenyésztőként dolgoztam Öcsödön. Innen mindenki elment, még az adminisztrátor is. Csupán az egyik előadó maradt, aki három éve a bíróságokat járja. Sokat tudna mesélni, de nem valószínű, hogy szóba állna magával. — ön miért vállalta ezt a beosztást? — Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Belevágtam és itt maradtam. — Véleménye azonban csak van, hiszen 4 millió forint körüli a termelői tartozás. — Az iratokból, az elbeszélésekből tudok arról, hogy 1982-ben 55 ezer liba átvételére kötöttek szerződést, ebből 10 ezer a termelőknél maradt. — Csupán az értékesítési nehézségek miatt? — Részben. Ugyanis a libát szeptemberben kell leszállítani. Ilyenkor sokan megtépik az állatot, és csak később adják le. A szövetkezetnek viszont kötelezettségei voltak a feldolgozóiparnál. Mit tehetett? Megvette a szerződés nélküli libákat, a szerződött pedig maradt. — Megkezdődött a káosz. — Igen. Néhányan túltartásért perelték az Áfészt, másoknak elpusztult az állatuk, elvitte a kolera. Az egyik termelő például 1 millió forinttal tartozik, amelynek évi kamata 50 ezer forint. Óriási veszteség érte a szövetkezetei. lista csökkentendő kötelezettség szerepel. E tipikusan magyar jelenség okaként néhányan a történelmi hagyományokat jelölik meg. Ma a Habsburg uralom idején valaki nem fizetett adót; az már az idegen uralom ellen tiltakozók közé számíthatta magát. Mások az adó, mint közgazdasági kategória ellentmondásos szerepét teszik felelőssé a még ki sem alakult adómorálért. Hiszen az ötvenes évek gazdaságpolitikájában az adózás mint lassan elhaló polgári szabályozási eszköz szerepelt. De már azóta is eltelt csaknem harminc esztendő, és a társadalmi közös kiadásokhoz való ilyesfajta hozzájárulás régóta polgárjogot nyert a szocialista gazdaságban. Ám a társadalmi fogadtatás sehogy sem akarja ezt tükrözni. Az adó — finoman fogalmazva — elbliccelését a közvélemény hallgatólagos jóváhagyása teszi legálissá. S amíg az adómorál megreked ezen\ a színvonalon, addig a legkedvezőbb rendelkezések sem válthatnak ki elismerést vagy kedvező fogadtatást. Talán segíthetne e helyzeten, ha egy-egy módosítás előtt sokkal szélesebb fórumon tájékoztatnák az il— Mit gondol, kik a felelősek ezért? — Könnyű lenne a termelőt, a felvásárlót hibáztatni. Sokkal összetettebb, bonyolultabb dologról van szó. Senki nem mérte fel a piacot megfelelően. Pedig viszonylag egyszerű a képlet. Adva van ugyebár a tojás, amelyből annyit kell a keltetőbe tenni, amennyi libára, csirkére szükség van. De ezzel nálunk ma sem törődik senki. Nincs, normális piaci információ, ott a rengeteg baromfi, akkor kapkodunk, amikor valahol bedugul az értékesítési csatorna. — Ügy. mint a tolifelvásárlásnál? — Jól tudja. Manapság jó pénzt adnak a tollért. Felszabadították a piacot. Toll- kereskedők járják a falvakat, tanyákat, teli pénztárcával. Zsebből fizetnek. Semmiféle bizonylatot nem állítanak ki, hazárdíroznak. Mögöttük viszont valamelyik állami, vagy szövetkezeti cég áll. Nem a konkurencia ellen berzenkedem, de tény: a többcsatornás beszerzés miatt országosan csökkent a tollfelvásárlás. Több Áfész fontolgatja, hogy érdemes e ezzel foglalkozni. — Szarvson is visszaléptek. Gondolja, hogy ez a megoldás? — Nem. Semmiképp. Nekünk azonban a nulláról kellett indulni. Tavaly és az idén már csak 5—5 ezer naposlibát adtunk ki, nagyobb termelők nem is jelentkeztek. Lépésről lépésié lehet csak haladni. Nem mindegy, hogyan foglalkozunk a termelőkkel, akiket nem szabad becsapni, bizonytalanságban hagyni. Nagy jelentősége van a fegyelemnek, a határidők megtartásának. Sajnos, a mi felvásárlóink sem tartottak lépést az új követelményekkel. A felzárkózás hosszú folyamat, de elmozdultunk a holtpontról. Felvásárlótelepeink jövedelemérdekeltségű formában működnek, az előadók nem a központban, hanem a telepen dolgoznak, irányítanak, bevezettük az úgynevezett árrés utáni fizetést. A szak-r emberek sokat kereshetnek, de ezért sokat is kell letenniük az asztalra. o Mint láttuk, a felvásárlást, a hozzátapadó anomáliákat nem szabad csupán jogi, szabálysértési és könyvelési kategóriaként felfogni, kezelni. Sürgős központi intézkedésre is szükség van, hogy az ellentmondások csökkenjenek, megszűnjenek, mert a fogyasztási szövetkezetek nagy-, ban hozzájárulnak az exporttervek teljesítéséhez. Ezt a feladatot azonban csak nyugodt, korrekt és könnyen áttekinthető piaci, gazdálkodási körülmények között leletékesek az érintetteket; s az érdekek egyeztetéséből szülessen meg a mindenképpen kompromisszumot tükröző új rendelet. Az adót, ha jól belegondolunk, önmagunknak, közös kiadásaink fedezeteként fizetjük. Tehát a mindenáron való csökkentéséhez — végeredményben — nem fűződik érdek, mert akkor nem jut elég pénz kórházra és óvodára, a gázvezetékre vagy éppen a csatorna építésére. Egy túlságosan szigorú adórendszer viszont a költségvetés számára is hátrányos, hiszen a szigorú szabályok miatt szinte mindenki megpróbálna a jövedelménél kevesebbet bevallani, és így kisebb adót fizetni. Vagy rosszabb esetben fölhagy a társadalmilag hasznos tevékenységével. E két szélsőség mellett kell tehát megtalálni a helyes utat, a költségvetés és az állampolgár számára egyaránt kedvező kompromisszumot. Mert az adómorál csak akkor javulhat, ha az érintettek érzik, hogy véleményüket, lehetőségeiket számba véve született meg a döntés, arnely végeredményben a köz érdekét ^zolgálja. Lakatos Mária hét megoldani. Seres Sándor Adómorál ! ___I_■___I______I__I_.......... E mlékezetes vitát váltott ki az új általános jövedelemadózási rendszer. Az új paragrafusok kapcsán azonban sok olyan szubjektív tényezőről, egyéni érzésről és hozzászólásról esett szó, ami nem kötődik szigorúan ahhoz, mennyi is a befizetendő adó. Az adómorálról adott érdekes képet a vita, amely talán fontosabb minden paragrafusnál. Hiszen eleve meghatározza, milyen fogadtatásban részesül egy-egy új intézkedés. A hibáit, visszásságait, elkerülhetetlen igazságtalanságait vesszük először észre, vagy azt, ami kedvező számunkra; a kisebb adókulcsot, a kedvezményes költségelszámolást. Ha ebből az aspektusból szemléljük az utóbbi évek legnagyobb adóvitáját, meglehetősen negatív tapasztalatokat összegezhetünk. A rendeletet alkotó pénzügyi szakembereken kívül alig fogta valaki pártját az új jövedelemadó-rendszernek.
