Békés Megyei Népújság, 1985. június (40. évfolyam, 127-150. szám)
1985-06-22 / 145. szám
1985. június 22., szombat IgHilUkfJc} Szokolay Bálint: Az új élet kapujában Évzáró iskolaünnepély Tarhoson 1949. június. Egyhangúan döcög velünk a békés—vésztői vonalon — ahogy itt nevezik — a kis madzagvasút. A Békés melletti kis Ludad elhagyott vasúti megállójánál bizony alig szokott levagy felszálló utas lenni. Éppen ezért csodálkozva nézi a vasutas, hogy ezen a gyönyörű júniusi reggelen az utasok tömegesen szállnak itt le és veszik az irányt á pusztaságba. Ez azonban csak a beavatatlan idegen előtt tűnik pusztaságba vezető útnak, mert dehogy is pusztaság az, ahová őket most a szívük viszi. Szülők tömege megy a tarhosi nevelőintézet évzáró ünnepélyére. De nemcsak szülőket látok az érkezők között, hanem az új intézet iránt érdeklődő neves szakembereket az ország különböző részéből. Budapestről pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter kiküldöttje jön. azonkívül egy országos hírű zenekritikus. Tarhos. Milyen különös, néhány évvel ezelőtt még a feudál-kapitalizmus egyik fészkét, a Wenckheim grófok több ezer holdas nagybirtokát jelentette, és a birtokon levő kastély elzárt parkjába magunkfajta dolgozó ember nemigen léphetett be. És ma? A kastélyban és annak 40 holdas parkjában egy új magyar szellemi élet létesült, amely a holnapot építi. Amint a parkon át közeledünk a kastélyhoz, valahonnan a gyermekkórus hangjai zengnek felénk üdén, diadalmasan: „Felszállott a páva vármegye- házára, sok szegény legénynek szabadulására." Igen, ezen az ősi magyar melódián keresztül érezzük, hogy az álmunk valósággá vált. Még nincs két éve annak, hogy egy lelkes nevelőnek. Gulyás Györgynek a fanatikus hite és akarása nyomán megnyílt a békés-tarhosi állami ének és zenei szakirányú általános iskola és tanítóképző. Akkor még nem sokan tudtak erről a fiatal intézetről, akik pedig tudtak, azok nagyrésze lekicsinylő mosollyal vett róla tudomást. A régi típusú iskolák tanárainak véleménye megegyezett abban. hogy olyan tanintézetnél, ahol az ének és zene tanítására az eddigieknél nagyobb súlyt helyeznek és több időt fordítanak, az csak a többi tarv- tárgy rovására mehet. Az eltelt két tanév ennek az ellenkezőjét igazolta. Most én is mint szülő megyek az évzáró ünnepélyre. Egy évvel ezelőtt hallottam először Tarhosról, amikor szegény sorsú, tehetséges gyermekek felvételét hirdették. Fiamat tanítóképzőbe akartam adni, és habár a budai tanítóképzőbe akkor már felvették, én mégis, valami ösztönös érzéstől vezetve, elvittem Tarhosra. a felvételi vizsgára. Majd rövidesen rá, több mint egy hetet tölthettem még itt, a pedagógusok részére rendezett énekszakoktatói tanfolyamon. Az itt töltött rövid idő mély nyomot hagyott a lelkemben. Akkor talán nem is tudtam volna megmagyarázni, mi volt ez a különös érzés, ami egész lényemet áthatotta. Csak amikor vissza kellett térnem mindennapi munkámba, úgy éreztem, hogy a lelkem sokkal tisztultabb, kiegyensúlyozottabb, és mintha nemesebbé. emberibbé lettem volna. Ettől az érzéstől áthatva, természetesen örömmel adtam Sándor fiamat a tarhosi intézet I. líceumi osztályába, és kíváncsian vártam, vajon az ő leikébe is ezt a hitet és érzést fogja-e az ottani környezet belelopni? Mert ha igen, akkor meg voltam győződve, hogy a tanulás és minden egyéb munka nem teher, hanem öröm lesz számára. És ebben nem csalódtam, de amint most végignézek az örömtől ragyogó gyerekarcokon, azt h’szem, a többi szülő sem csalódott. Fényes bizonyítéka ennek a fiam legutóbb haza írt levele, melyből már sugárzott Tarhos léleknevelő szelleme. Íme a levél egy részlete: „Utolsó levelemet írom most hozzátok, kedves szüleim ebben a tanévben, mert nemsokára újból közietek leszek. Hányszor gondoltam a viszontlátás örömére, és most mégis, amikor eljön az év vége, és hazamehetek, valami összeszorítja a szívemet, és ha rövid időre is, könnyezve búcsúzok Tarhostól, és attól a nevelői kartól, akinek nagyon sokat köszönhetek, mert új hitet, lelkesedést és tanulnivá- gyást öntött belém. Ne higgyétek ám, hogy mi itt csak énekelünk és népi táncokat járunk, a többi tantárgy pedig nem lényeges. Nyugodt lelkiismerettel írhatom, hogy minden tantárgyból elő vagyunk úgy készítve, mint bármely más tanintézetnél. Lehet, hogy egy budapesti Ranolder intézet sokkal modernebbül fel van szerelve, mint a mi kezdetleges, szegényes intézetünk, mégis azt hiszem, amit mi itt kaptunk, sokkal több annál, amit ott nyújtanak a tanulóknak. Higyjétek el, kedves szüleim, Tarhos az élet iskolája.” Délelőtt 10 óra, Gulyás György igazgató tartja beszámoló beszédét. Egyszerű, csendes hangon beszél, de szavaiban és szemében ott izzik az a fanatikus hit és szeretet, amellyel munkáját végezte az egész iskolaév alatt. „A mi nevelésünk problémája a holnap építése, mondja beszédében, Tarhos a holnap iskolája. Az itt kialakuló közösségi szellem a régmúltban -gyökeredzik. A holnap új emberének a nevelése a feladatunk, régi, ősi magyarságunk alapján.” Tovább folytatva beszámolóját, arról beszélt, hogy a politika az utóbbi években sokkal nagyobb lépést tett, mint a nevelés. Politikai és társadalmi téren már teljesen az új rend szelleme épül, nevelés terén azonban még sokx tennivaló van az országban, hogy a politikai haladással lépést tudjon tartani. „Mi Tarhost, mint: nevelésű eszményt próbáltuk beállítani. Talán egy kissé levegőbe építettnek látszott egész indulásunk, es még ma is sokak előtt az. Én csak azt kérdem, mi kell ehhez a munkához, bátorság vagy hit? Inkább a hit. És büszkén mondhatom, hogy ezzel a hittel végzett munkával már eddig is olyan eredményeket értünk el az új társadalmi rend kiépítése terén, amit nem hiszem, hogy bármelyik régi rendszer szerint működő tanintézet elérhetett.” „Ami pedig a fokozott ének- és zenetanítást illeti. ma már a kétkedők előtt is megdőlt, hogy ez a többi tantárgyak rovására megy. Sőt, mondhatom, hogy a zenétől áthatott lélek a többi tantárgyak iránt is fogékonyabbá válik. Igen, számos vidéki hangversenyen vettünk részt énekkarunkkal, és bizony kezdetben mindenütt csak az „éneklő iskolának” neveztek. Azóta azonban már több kollégám bevallotta — és éppen azok, akik ellenséges szemmel nézték indulásunkat —, hogy ők is bevezették a fokozottabb énektanítást, állandó énekkart csináltak, és csodák csodája, a többi tantárgy tanulásában sincs hanyatlás. Ezt igen jóleső érzéssel veszem tudomásul, és boldog vagyok, hogy a vidéki kirándulásainkkal még missziót is teljesítettünk a magyar népdal érdekében." Igen érdekesek a statisztikai adatok. A szülők foglalkozását tekintve a tanulók 80 százaléka a földmunkás, napszámos és kisiparos, tehát teljesen nincstelen kétkezi munkás. Az inézetben a múlt tanévben az általános iskola I—VII. osztálya és a tanítóképző I—II. osztálya működött. A tanulmányi eredmény: kitűnő 17, jeles 11, jó 48, elégséges 28, elégtelen 1. A legtöbb tanuló a környékről, Békés megyéből való, de sokan vannak Bihar és Szolnok megyéből, néhányan pedig Baranya, Hajdú és Zemplén megyéből. Visszaemlékezik Gulyás igazgató, hogy a tanintézet megindulása és eddigi működése milyen súlyos anyagi nehézségek között folyt, és valóban csak a fanatikus hit és az annak nyomán fakadó munka biztosíthatta a példátlan eredményt. Ebben az évben már kaptak a tervhivataltól 45 000 Ft segélyt, amelyet nagy részben padokra és egyéb felszerelésre fordítottak. Az év közepén Gyula város akciót indított, hogy oda helyezzék az intézetet. Azonban a tanulók hangulatából is láthatjuk, nem szívesen hagynák itt Tarhost. Gulyás igazgató fel is teszi a kérdést: gyerekek, mit szólnátok hozzá, ha mégis rá kerülne a sor, menjünk, vagy ne menjünk? Mindnyájan gondolkodás nélkül zúgnak fel: ne menjünk, ne menjünk! Igazuk van, azt az egészséges és egységes szellemet, amelyet itt megteremtettek, és amely ehhez a munkához és ilyen eredmény eléréséhez vezetett, városban talán elveszítenék. A délutáni hangversenyig sok időnk van még. Jólesik a hatalmas parkban egyet sétálni. Feltűnt nekünk városi embereknek, hogy itt mindenki, a nőknek is szép magyarsággal „Jó napot kí- vánok"-kal köszön. Megkérdem az egyik élénk szemű kisfiút: mondd, kis öreg, hogy. hívnak? — Tóth Jóska. — Hány éves vagy? — Tizenkettő, a VII. általános osztályba jártam. — Hová való vagy. kik a szüleid? — Kissé mintha fátyolossá válna a két ragyogó szeme, úgy felel a kérdésre: Szolnok megyei vagyok, apám rendőr. Mért szomorodtál el, kis Jóska? — Erre már bizony a könnyei is megerednek, úgy szipogja el a többit: azért szomorodtam el, mert az egész év alatt nem voltam otthon. Szüleim nagyon szegények, heten vagyunk testvérek, és bizony még arra sem jutott pénz, hogy ünnepekkor hazamenjek. Nagyon jó itt, de azért jó lett volna egy kicsit hazamenni. Hát a tanáraidról, tanárnőidről mi a véleményed? Kit szeretsz a legjobban? Elmosolyodik a kérdésen, mintha csodálkozna rajt. ,,Ö, itt nincs kivétel, mi itt mindenkit egyformán szeretünk, hiszen ők is mind szeretnek bennünket. Itt nem úgy van ám, mint más' iskolákban, ahol letelik a tanítás, tovább nemigen törődnek a tanulókkal. Itt bizony sokszor éjjel is meglátogat bennünket egyik vagy másik tanár, vagy maga az igazgató úr is megnézi, minden rendben van-e. Sokszor pedig délután vagy este egyegy tanulót behívnak a tanárok magukhoz, kényelmesen leültetnek és mindenről elbeszélgetnek velünk. Megkérdik, mi érdekel bennünket legjobban, szüléink mit csinálnak otthon, miből élnek, és sok minden mást is. Itt igazán úgy érezzük, mintha ők is szüléink volnának.” Az ebédre hívó hangszóró szakítja félbe beszélgetésünket. Amint a kastély felé megyek, az egyik nevelővel kerülök össze. Nem tudom megállni, hogy tőle is ne érdeklődjek egyről-másról. Vajon ez a közvetlen, úgyszólván családias kapcsolat, ami itt a tanulók és a nevelők között fennáll, nem ment-e a fegyelem rovására? Már meg is bántam a kérdést, mert hiszen a látottak is meggyőzhettek, de azért kíváncsian vártam a feleletet. Szó sincs róla, válaszolt készségesen a kérdezett, ez a közvetlen módszer és a szeretet, amellyel foglalkozunk a gyerekekkel, önfegyelemre szoktatja őket, és az egymást segítő közösségi szellem mindjobban kifejlődik köztük. önkéntelenül elgondolko- zok az itt látottakon, hallottakon, a tanulók és nevelők egymás iránti megbecsülésén. Eszembe jut, hogy én már találkoztam egyszer az intézet énekkarával Gyulán, az 1948-as megyei kul- túrversenyen, ahol az énekverseny I. díját nyerték el. Visszaemlékszem rá, hogy milyen fegyelmezetten viselkedtek a vasúton és a verseny színhelyén egyaránt. És ez valóban nem a parancsszóra történő vakfegyelem volt, hanem a lényükből fakadó önfegyelem. Tulajdonképpen most értem meg a lényegét ennek is. Itt nem a régi begyepesedett úton haladó tanítás folyik, hanem egy teljesen új szellemben megindult, és a szó legnemesebb értelmében vett „nevelés”. És ami talán a leglényegesebb, ez a szellem nem csak szorosan az iskola keretein belül érezhető, magukkal viszik az iskolán kívüli életükbe is. De térjünk vissza az évzáró ünnepély eseményeihez. Délután 5 óra van, a növendékek hangversenyére gyülekezünk az iskola zenetermében. Lassan elnémul a zsongás, és néma csendben hangzanak fel egymás után Palestrina, Bach, Marenzio, Purcell, Byrd, Händel csodálatos melódiái. Már nem is itt ülünk a tarhosi pusztaságban, hanem kitárul előttünk a reneszánsz és barokk kor gyönyörű, színpompás világa. Hatalmas katedrálisok kupoláiból zeng felénk az angyali énekszó: „Jöjj béke nyájas angyala ..Majd repülünk tovább, már az olasz tengerparton gyönyörködünk a naplementében, a zene hangjai bennünk élnek: „A nap leszállóit halkan, már lassan jő az alkony.” A 60 tagú gyermekkar és a 16 tagú kis kamarakórus egyaránt tökéletes előadásban tolmácsolja a kórusirodalom gyöngyszemeit. Közben zongoraszámok hangzanak el, rhelyek szintén meglepetést hoznak. Egyszerű kis paraszt gyerekek, akik azelőtt soha nem láttak zongorát, meglepő biztonsággal játsszák kis darabjaikat. A műsor második részében népdalok és mai magyar szerzőink művei szerepelnek. Az egyszó- lamú népdaltól a legnehezebb Bartók-művekig mindent a legnagyobb tökéletességgel és átéléssel adtak elő. Kodály: Gergelyjárás, Bartók: Bolyongás és Tavasz, Kodály: Felszállott a páva, Cigány sirató és Genfi zsoltár. A kórusművészet eny- nyi szépségét, ilyen tökéletes előadásban ritkán hallhatjuk, azt hiszem, nem túlzók, ha azt mondom, Budapest legigényesebb közönsége is megirigyelhetné. Feledhetetlen élménnyel zárult a gazdag nap. Este a vadregényes parkban, lobogó pásztortűz fényénél eredeti népi játékokat, népi táncokat és balladákat mutattak be a növendékek. Sehol színpadon ilyen mély hatással nem lehetnek ezek a balladák a közönségre, és nem érzékeltethetik azok drámai feszültségét olyan meggyőzően, mint' ebben a környezetben. Most pedig a hajnal derengő fényénél itt állunk a tarhosi park szélén, hogy búcsúzzunk az elmúlt élménygazdag naptól. Hatalmas tölgyek állnak mellettünk borostyánnal körülfutva. Mintha egy hatalmas kapu nyílna meg előttünk, amely egy új, szebb élet felé vezető útra visz bennünket. Amint még egyszer visszanézek, egész valómat áthatja az az érzés, az a szellem, amely innen, úgy érzem, az egész ország felé sugárzik, és amely talán egy szóval fejezhető ki legszebben, s ez a szó ott ragyog a mindinkább távolodó tölgyek és fenyők fölött: Tarhos. * * * (Szokolay Bálint, aki évtizedeken át jelentős személyisége volt Orosháza, a Körösök vidéke zenei életének, hosszabb ideje már, hogy Solymáron lakik. Ott sem tagadhatta meg önmagát: négy évig vezetett egy hatvan tagú gyermekkórust, majd női kart szervezett, és annak a karnagya. Szerkesztőségünkhöz küldött levelében lepte meg kulturális mellékletünket a fenti cikkel, melyet 36 évvel ezelőtt írt, és megörökítette abban a híres békés-tarhosi énekiskola 1949-es évzáró ünnepélyét. A IX. békés-tarhosi zenei napok nyitányán adjuk át a cikket — több mint három és fél évtizedes késéssel — az érdeklődő olvasónak.) Várkonyi János: Hegedűtanár N Egy örömteli, mégis szomorú kép 1953-ból: a tarhosi zenepavilon avatása. Az énekiskolát 1954-ben megszüntették ...
