Békés Megyei Népújság, 1985. június (40. évfolyam, 127-150. szám)

1985-06-22 / 145. szám

Gulyás György debreceni otthonában A debreceni dolgozószoba' sokféleképpen történelem. Kodály is vendégeskedett itt, a falon a fényképek őt idé­zik. Egy aranykeretes fotog­ráfián azonban vagy száz gyerek, oldalt a fiatal Gu­lyás György, a bélmegyeri tanító, az előtérben nagy, körkeretes mikrofon. „Első nagy karnagyi sikerem”, mondja a házigazda fiata­losan, kedélyesen, mintha élete során nem is támadt volna annyi vihar körülötte. (Bár lehet, hogy a fiatalos­ság, a jó kedély gyökere a viaskodásokhoz nyúlik le, azokból szívja az életerőt. A megállíthatatlan többet és mást akarásból.) „Bárdos Zsoltár kánonját énekeltük Pesten, a rádió egyes stúdió­jában, 1939-ben, egyenes adásban. Képzeld csak el: száz falusi gyerek a rádió­ban! Akkor a fél Magyaror­szág énekelt. Kodály okos volt, tudta, ha életművét, az éneklő Magyarországot meg akarja csinálni, akkor a gyerekekkel kell elkezdeni. Az iskolákban. Kiválasztot­ta az embereit, akikre szük­sége volt, aztán lelkesítette őket. „Magának ott a helye” mondta, és ez ellen nem le­hetett ellenvélemény. (Kité­rő:) Tudod-e, hogy a Fel­szállott a páva először Bé­késcsabán szólalt meg? Az erzsébethelyi dalárda éne­kelte ... Az én baráti kötő­désem a Tanár úrhoz az énekiskolával jött el. Elő­ször nem akarta, aztán ami­kor látta, hogy Tarhos be­leillik a gondolatkörébe, ak­kor már nekem is azt mond­ta: „csak csinálja, amit el­kezdett.” így lett egész éle­tem ars poétikája, hogy a vi­dék legalább annyira Euró­pává képes lenni, mint Bu­dapest. Falusi tanítóként kezdtem. Idén szeptember­ben két hónapra Pekingbe utazom, a Központi Énekkar vendégkarmestereként. Az­tán Manila, Athén, Arezzo következik. Csak az ív mi­att, amit egy élet leírhat, azért mondom. Minéten más nem érdekes.” Most annak kellene követ­keznie, hogy igyekszem (e néhány bevezető mondat után) még erőteljesebbre rajzolni Gulyás György, Liszt-díjas, érdemes, kiváló művész emberi arcát. Ten­ném is, ha abból nem kere­Irhatnék ezekről hosszan, és ha Gulyás György emlí­tené fel az események sorát, bizonyára roppant izgalma­san. De most mást szeret­nék : gondolatokat ébreszte­ni, összefűzni, felmutatni. Ha eszedbe jut Tarhos, ho­gyan jut eszedbe? — Tegnap Szegeden vol­tam, kóruspróbán. A régi tarhosiak (itt is) öt perc múlva a nyakamban van­nak. Pedig kutya szigorú igazgató voltam negyvenhét­től ötvennégyig .. . Amelyik azt mondja: igazgató bácsi, az biztos tarhosi diák volt. Mert nekem nem mondhat­ták, hogy igazgató úr, azt se kívántam (mert mosolyogni valóan furcsa volt), hogy „pajtás”, így lettem „bácsi”. És nekik az maradtam. (Ki­térő:) Jön hozzánk Kodály, talán ötvenben. Köszöntik a gyerekek: előre! Mire a Ta­nár úr: „nem is hátra, fi­am !” Hogyan gondolok Tar- hosra? Szeretettel és azzal a nosztalgiával, hogy Tarhost nem lehet elfelejteni. Hogy Tarhos nincs már. Hogy Tarhosban láttam az álmom egy részének megvalósulá­sát, a történelmi igazságte­vést, hogy olyan gyerekek­nek adott lehetőséget a ze­netanulásra, akik hozzám hasonlóan el voltak zárva attól. Amikor a tarhosi ének­iskola létrejött, mindössze hat zeneiskola volt az or­szágban. A terveket negy­venötben először Békéscsa­bára vittem. Békés karolta fel. így lett Tarhos az éle­tünk nyolc esztendőn át. Amit ott csináltam, abban ötvöződött az, hogy debre­ceni diák voltam, abban ott yolt Makarenko és a holna­pok távlata. Most mondjam úgy, hogy összekapcsoltuk a zenei nevelést a közösségi neveléssel? Ez így szép, ke­rek, tudományos mondat. Ami mögötte volt, azt mi tudjuk, tarhosiak. „ Tarhos tehát a jövő arcát is megmutatta, mégis tragi­kusan múlttá tették. De a szellemét megszüntetni nem lehetett. Csak az iskolát. Így érzed, tudod most is? — így érzem. Azért is, mert még mindig kallódnak el tehetségek, mert olvasom egy tanulmányban, hogy a zeneakadémiai növendékek 80 százaléka Budapestről, és a főváros 80 kilométeres körzetéből kerül ki. Tehát 20 százalék csak a vidéki. Aki a nyolcvan kilométeres kö­rön kívülről érkezett... Ez egyszerűen tarthatatlan! És nem is igaz. Emlékszel az ars poétikámra? Hiszek ab­ban, hogy a vidék legalább annyira képes Európává lenni, mint a főváros. Ebből nem engedek és nem is en­gedtem soha. (A viharok, a viaskodások!) Szellemiség? Akik Tarhoson végeztek, vi­szik tovább. Sok közülük világot járó művész lett, és sokan mások zenei „agronó- musok”. Félre ne magyaráz­za valaki! Meg ne sértődjön! Én ezzel a legszebbet mon­dom, amit kimondhatok: a küldetést. Lakatos Éva, az Országos Filharmónia igaz­gatója’ mondta egy tanács­kozáson: ahol állandó ven­dég a Filharmónia, ott biz­tosan feltalálható egy-két tarhosi diák. Hogy mi még ez a szellemiség? Képzeld csak el: 1951. Minden szo­bának külön konyhakertje van. Azt a gyerekek műve­lik. Megtanulták a munka szeretetét. A szellemi és a fizikai munka értékelésének összhangját. . . Emberséget tanultak. Hogy jó zenész nincs emberség nélkül, hogy a hangszer úgy szólal meg, ahogy bennem él a zene. Ez is a szellemiség, ami tény­leg: halhatatlan. (Kitérők:) Kodály Debre­cenben, a szakiskola avatá­sán. Kodály 100 éves terve, az, hogy „állni fog a ma­gyar zene zengő tornya”. Hogy mostanában nem csi­náljuk egészen úgy, ahogy Kodály azt ránk *hagyta. Nem úgy építjük azt a tor­nyot, ahogy tehetnénk. Mert kevés a szakember, meg ke­vés (talán) az idő is erre? Hogy Tarhoson karnagyto­vábbképző intézet legyen. Mert ha itt, Békésben, min­denki mellé áll, lesz! Furcsa kérdés következik. Kedvelt bölcselőmtől, Mar­cus Aureliustól idézem a ti­zennyolc évszázada leírt so­rokat. „Aki nem tudja, mi a világ, az nem tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja, mire született, az nem tud­ja azt sem, kicsoda ő tulaj­donképpen.” Mikor tudtad, mire szü­lettél? — Az én gyerekkorom, a szegény, a sanyarú: Körös- tarcsa. A pénznélküliség. Én úgy nőttem fel, hogy min­dig kapnom kellett a sorstól valamit, ha megakadt az életem. Tizenkét évesen a tanítóm odaültetett az orgo­nához. Ez is ilyen pillanat volt. Debrecenben havi 5 pengő volt a gimnázium dí­ja. Amikor már majdnem kimaradtam, a püspök fizet­te ki a tandíjat előre, meg hátra is. A dac, az végigkí­séri az életem. Hogy min­den helyzetben fel kell áll- nom! Hogy annak kell szen­telnem az életem: ne legyen egyetlen tehetséges gyerek­nek sem olyan a sorsa, mint az én gyereksorsom volt. Amikor 1958-ban a Kodály- kórussal Angliában szere­peltem, az volt (a bélme­gyeri után) a második, iga­zi nagy sikerem. Akkor már pontosan tudtam, mire szü­lettem. Amikor pedig egy olasz lap azt írta az 1958- as arezzói fesztivál után: ez az ember keletről jött, még­is úgy énekelteti Palestrinát, mint egy született olasz; már biztos voltam önma­gámban. És abban is, hogy lépést kell tartani a világ­gal, hogy rálátást kell sze­rezni a világ dolgaira, hogy sehol nincs „provincia”, ha hiszünk abban, hogy lépést tartani a világgal Debrecen­ben, Tarhpson vagy Békés­csabán is lehet. Erre tettem az életem, a hitre, hogy ez megvalósulhat. Kodály száz évre gondolta a zengő to­rony felépítését. Építjük, ezerféleképpen építjük. Iga­za van a katonacsászárnak: aki nem tudja, mi a világ, az nem tudja azt sem, hol van ő maga. Hogy mivégre él? Hogy mit kell tennie, itt?! ...Kodály és Gulyás György. Nézem a fotográfiát, mint­ha a szavukat keresném, mi­ről beszélgetnek? Sass Ervin kedne egy másik írás, és nem az, aminek ügyében könyvekkel zsúfolt debrece­ni dolgozószobájába, ottho­nába bevezetett. írhatnék embert-próbáló viaskodásai- ról, a mindig valamiért, ami a kodályi életmű vonulatába illeszkedik: az éneklő Ma­gyarországért. Hogy egyszer majd álljon „a magyar ze­ne zengő tornya". írhatnék csalódásairól, érzékenységé­ről, keménységéről és tánto- ríthátatlanságáról, és a kü­lönösen sokszor tetten érhe­tő bölcsességről is, melynek végső érve mindig az, hogy amit megalkotott (Tarhos, a Kodály kórus és a főiskola Debrecenben, ugyancsak itt a nemzetközi kórusfesztivál) azt senki el nem veheti tőle. még akkor sem, ha (mint Tarhost 1954-ben) egyetlen, hatalmi szóval megszüntet­ték. Lehetne mondani úgy is, hogy „halálra ítélték”, ám csodák csodája: Tarhos (szelleme) ma is él. Főnix lenne? Vagy ez a szellem nem halandó?! „Magának ott a helye” — mondta Lépést tartani a világgal: se­hol nincs „provincia” Várkonyi János: Békés-Tarhos Szúdy Géza: Ez volna hát a dal? Ez volna hát a dal amelyre vártam? Ez a torkot felvérző vonítás a Véget nem érő éjszakában? Kiket hív s kiket átkoz míg a Göcsörtös tenyerű idő Itt markolász az arcomon hol A könny vérrel verítékkel vegyül Kiket sz&lít a dal Szomorú átkot recitálva a Csillagaiogyott éjszakában? Ti volnátok ... apám és anyám Ti volnátok testvéreim kik Mind-mind elhagytatok? Hűtlen barátok akik összeszűrtétek a levet A fajtalan halállal és Szó nélkül mind leléptetek? Ez volna hát a dal A hűtlen szeretőkért Kiknek ajka s öle Férges lett csontig ványadó? Röptető szárilyas ifjúságom Köztük cikáztál s íme már Sem ők sem én Es senki sem Hullunk mint lőtt madár Tolla és vére záporában Silók fölött hol míg a kvarc rezeg Egy monoton hang visszaszámlál S lehet hogy mire befogadna A Föld is szertecsattan Madár János: • • Üzenek néktek Üzenek néktek új hazát, gépek arcáról lecsorgó reményt — csak őrizzétek meg magatokban Kréta meztelen partjait! Hazavergődnek lassan legszebb éveink: friss kenyerünk kínálja magát, terjeng, terjeng — időtlenül. Mert álmukban is elmosolyodnak a gyermeki öklökbe rejtett csodák. Erdők, mezők Lesbia-ékes teremtményei. Amíg élsz, szerelemmel szegj meg minden napot! Csókjainkban ott fénylik a legtisztább jövő, pajkos kislányként szökdel a tavasz, föl, föl, föl a kékisten égig megszentelt homlokodat. Ki átvezet majd az úton, rád hasonlít. Arcodat nem szégyelli. Kezed mozdulataival nyúl a fényhez: gyönyörködik a megtisztult szivárvány. Vár egy kicsit, és úgy marad.----------------- . 1 985. június 22,, szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tarhos szelleme ma is él

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents