Békés Megyei Népújság, 1985. június (40. évfolyam, 127-150. szám)
1985-06-15 / 139. szám
1985. június 15., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET szociográfiái Kézenfekvő, de cseppet sem könnyű feladatra vállalkozott Mátyus Aliz és Tausz Katalin a Maga-ura parasztok és uradalmi cselédek című szociográfiakötetben. Megvizsgálni a nagyon nehezen, tetten ér- hetőt, összehasonlítani az összehasonlíthatatlant: milyen külső és belső feltételeket talált „készen” parasztságunk címben, jelzett két jellegzetes rétegében a földosztás, . milyen válaszokat, magatartásmódot alakított ki bennük — amelyek aztán a rákövetkező fordulatoknak, ellentmondásoknak maguk 'is a feltételei lettek ... A dolog nehézsége nemcsak abban áll, hogy amennyire körülhatárolható az utóbbi réteg, az uradalmi cselédség, annyira nehezen megragadható az előbbi: közülük a huszonöt holdas sem volt „magaura”, hanem földje, családja uralkodott felette. S Téka A tegnap bármit is rögzített ezekkel, vagy azokkal kapcsolatban tudomány, politika, vagy . közmegegyezés, csak annyiban fontos, amennyiben megváltozik: mentalitást, viszonyt alakít ki élethez, s munkához, amivel már nem is ők, a régiek, hanem a fiaik, unokáik néznek a holnap elébe . .. Lám, még szőrmentén, csupán közelítésképpp leegyszerűsítve is ennyire összetett a két szociográfus kérdésfelvetése, csoda-e, ha — különösebb, bárhonnan, is származó előmünkálatok. források nélkül — nehezen boldogulnak a válasszál? „Maga-uraimék” kiindulópontként használható vizsgálata még akár csak magában a szociográfia-műfajban is, ha akarom, rengeteg, ha akarom, szinte semmi, az uradalmi cselédségé meg éppen semmi: negyven év is kevés volt ahhoz, hogy egy mai „Puszták népe” megírására valaki vállalkozott volna. Marad a szerzőink által választott lehetőség: két, más-más tájegységhez tartozó, de nagyjából azonos lélekszámú falubarr vizsgálni, felfedezni, tetten érni e kétfajta „típust”, beállítódást.. Mátyus is, Tausz is úgy igyekeznek ezt megtenni, hogy — zömében — érdekes, szemléletes portrékat rajzolnak a jelesebb falusiakról. Sorra kerül — legalábbis Mátyusnál — szinte mindenki, aki — akár balgasága, személyiségének különössége okán, akár mert valóban a falu sorsát befolyásolja — jelentős, jellegzetes ember. Ez egyben azt is jelenti, hogy meg kell oldania majd minden szociográfiai — de különösen az embereket is „beszéltető”.fajták — jellegzetes problémáját: hogyan lehet az emberi portrék révén érvényes társadalomrajzot adni, sorsok, személyiségek színeit nagyrészt megőrizve, mélyre hatolni? Hogy kiderüljön, milyen alapvonásokat vésett, mondjuk, az északkeleti határszéli Pusztafalu maga-ura parasztjainak arcára, leikébe a történelem, s főleg az utóbbi negyven év. Ami magukat a portrékat illeti, ezekkel nincs is baj, Mátyus érzékletesen idézi fel arcukat; szemléletesen, színesen beszélteti őket. Erénye az is, hogy a paraszti lét meséje, magyarázata közben számos néprajzi hitelességű történet is előkerül, vagy olyan mondatöredék — kezdemény, ami — mint a vi- dumanci erdőn garázdálkodó ártó szellem históriája — fájdalmas-szép kövülete a pusztafalvi kollektív tudatnak. Sőt, az embermesék folyamata . a szociográfiában valóságos stílusbravúr: a szerző objektív leírása szinte önálló falumonológgá válik, pusztafalui léllegzetvé- tellel. hangsúlyokkal, a jelenlét és ottlét egyediségét pontosan érzékeltető értelmezéssel, indulattal — mintha az objektivációban sem Mátyus beszélne, hanem maga a falu, egységes, hiteles, közös nyelvén. Hiányérzetem ott és akkor támad, amikor kiderül, hogy a sok részletszépség, -érdekesség mögött elvész a lényeg, mert nem kapok választ ez életnek a céljára, megvalósult vagy kevésbé megvalósult értelmére, ér- telmességére. Különösen, ahogy a tegnapelőttből a tegnapon át a mához közeledünk, egyre több fogós kérdés merül fel, és marad, sajnos, megválaszolatlanul. Miért lett, maradt mégis „számkivetett”, háttérbe szorított. ember Ember Imre, aki földosztáskor erdőt szerzett a falunak, felmenve — idegeskedve, kalapját gyűrve előttük — a miniszterekig? Miért csempészkedtek a pusztafaluiak, voltak-e, és ha igen, miért, rákényszerítve? Miért kellett ez okosan, jól gazdálkodó, a sziklán is megélő faluban három tsz-elnök is tíz év alatt, s melyik volt a jobb, Kóbor, Tatár vagy Gazda? Jót diktált-e a mindenkori közmegegyezés, hogy gazdálkodásra sose vegyenek fel hiteleket, s hogyan viselték el — a háztáji virágzása közben, mellett — a (valószínű) veszteségességet, „amivel zárszámadáskor szembe találták magukat”? Igazában és lényegében hogyan hatott a tsz-összevonás, és mélységéi ben,, sokrétű* konzekvenciáiban hogyan a periférikus helyzet, aminek a lehetetlenségeibe a falu belekényszerült? — Megannyi kérdés, probléma, megannyi konfliktuspatron, ami „r— különösen az utolsó, „Törvény a zsigerekben” című fejezetben elcsattan — egy-^gy mondat, félmondat erejéig —, de válasz nincs rá; Egyáltalán: úgy tűnik, túlságosan is egynemű, egységes ez a település, Pusztafalu, olyannyira, hogy nem is hisszük el. Kételyeinket sokszor, akarva, akaratlan, a szociográfus maga is alátámasztja. A 76. oldalon megtudjuk, miért nem szívelte a falu legnagyobb, huszon- egynéhány holdas gazdáját Ember Imre: mert „ha valakit baj ért, mindig valami úgy-kellett-nekit látott a szemében”. Másutt az derül ki, a „több vagy kevesebb föld, kisebb vagy kicsit nagyobb gazdaság nem rendelte őket egymás alá” (93. o.j, megint másutt szögesen ellentmondó, állítások kerülnek egymás mellé: „Pusztafalun senki nem úgy gondolta, hogy még ez is legyen meg, még az is legyen meg, ha meglesz, azután jobb lesz’’, — majd emígyen: „Pusztafalun mindenkinek az élete volt, hogy ha az öt hold megvan, hat legyen meg, ha hat megvan, hét legyen meg. Ez az élete volt mindenkinek.” Ez hát, de melyik?! Mert — különösen e rövid, határozott „paraszt-mondatokban” — mindegyik szépen hangzik, csak éppen nem összeegyeztethető. Az embermesékbe „nem fér bele” a falu, a maga konkrét ellentmondásaival, amelyekben legalább közelítően rendet kellett volna vágnia a szociográfusnak ahhoz, hogy okulhassunk belőle, hogy ezen mód is, e falu példáján is többek, gazdagabbak legyünk. Tausz Katalin csatlakozó szociográfiája az uradalmi cselédekről talán kevesebbet vállal, látszólag szürkébb, de kisebb terjedelemi mel is meggyőzőbb, hitelesebb. Ezt — többek közt — azzal éri el, hogy munkája bevezető részeiben esszésze- rűen elmondja, amit „nem tudunk”, ezzel exponálja a problémákat, majd mindezekre mint előzményre és háttérre rajzolja fel — nemegyszer vonzó írói leleménnyel — emberi portréit s a családtörténeteket. Töb- bé-kevésbé pontosan kiderül ebből, miért, s hogyan indult a földosztáskor a legmélyebbről a föld nélküli család, hogy a nemzedékek óta átöröklődő alapvonás: a tartózkodás a kockázatvállalástól később (a tsz-szerve- zések földcseréikor például) mit jelentett, vagy ellenkezőleg, hogyan, nőtt ki ebből mégis egy-egy volt cseléd munkaszeretete, kedve, szívós szorgalma. Mindez azon-, ban nem változtat azon, hogy a kötet egészében mégsem válaszol a jelzett történelmi, társadalmi alapkérdésekre, elsősorban két okból. Először, mert az igazi, a mának, holnapnak is tanulsággal szóló vizsgálódást a jelenkor felé közelítve mindinkább elvékonyítják, elhalványítják, másodszol*, mert igazi összehasonlítás céljaira a szóban forgó két „réteg” közül csak az uradalmi cselédség — viszonylag — egyi nemű. A valóban messzebbre szóló, többre érvényes konzekvenciák levonásához — ilyen összevetésben — „maga-uraméknak” csak a legalsó rétege lenne igazán alkalmas: az önálló szegényparasztok földnélkülijei vagy egy-két holdasai. S akár ezért, akár más okból, az összevetés így nem is történik meg. (Magvető, Gyorsuló idő, 1984.) — Bódi Tóth Elemér versei: Az élet édessége' Csorog a természet vére, nagy isten, nem jó Ehnatonra gondolni, mert aki fényre gondol, nem hazudhat, bárhogy nevezi, mondom Mitra előtt, zsír serceg, pirul a hús, valaki jött, közénk telepedett, bárányunkat forgatván a tűzön, senki sem mert faggatózni a fölparázsló csöndben. Elővont egy piros pettyes pisztrángot, színét csak napon látni, vízben nem, feljött a szakadékos oldalon a Garni partján, pillantása, tajték, mert nagy árvaságában nem olyan még az ember, mint a nap fönt, hát nagyon kívánja fényét, melyben megterem s megreped a gyümölcsök héja, látod. Szőlőben, gránátalmában, susogó akantuszlevélben, babérfában , benne libeg, nem jó, elhiheted, a nap súlyára gondolni, nagy karám a föld is, rajta tücsök, hegykupolán hullámzó rét, közénk telepedett valaki, része lesz lakománkban, jó tudni, ahány bárány, annyi bakó. Pacsirta Nem vétettem rózsaszín, lágy tufából, úgy kövültem, mint márványban az ér, hasít a villámpillanat, dörög a kötörő kalapácsa. Szemeim égő lámpások, fénykörük gyémántporos pilletemető, bennük a vágy miniatúrái s a fájdalom cizellált kövei, a bevérzett hacskarok, kínokat él, aki fénybe néz. Pacsirta énekel testvéreim égboltja alatt, megfogannak a bárányok, kishúgom kilépett a kőházból, lépdel a gyümölcsfák között az ezüst Ararát. Fülöp Erzsébet: Várandós (tűzzománc) Pardi Anna: Színi előadás Mert más a tragédia szerzője és más a hordozója sokan vannak akik nézik kevesen akik elszenvedik és csak egy-kettő akad aki okul • Fülöp Erzsébet: Pihenők (tűzzománc) Varga Dávid
