Békés Megyei Népújság, 1985. június (40. évfolyam, 127-150. szám)
1985-06-15 / 139. szám
Amikor még együtt volt a szakkör... (Archív felvétel) A Debreceni Tanítóképző Főiskola Maróthi György Kiváló Kollégium olvasótábori Munkacsoportja és a Debreceni Tanítóképző Főiskola Gyakorló Iskola 384. sz. Földes Ferenc úttörőcsapata 1985. június 30-tól július 8-ig olvasótábort rendez a DTKF szarvasi vízi sporttelepén. Ezzel a főiskola az elmúlt évben megkezdett, eredményesnek mutatkozó kísérletét folytatja. Felhasználják az országos olvasótábori tapasztalatokat, alkalmazkodnak az újabb pedagógiai irányokhoz, követelményekhez. A korszerű iskola átalakulóban van napjainkban. Egyre nagyobb hangsúlyt kap az önművelésre nevelés, a személyiségfejlesztés, -a szabad idő szervezése, az iskolán kívüli hatások koordinálása. A tartalmi és módszertani előrelépéshez elengeähe- tetlen a felkészült, magas követelményeknek megfelelő, a növekvő és gyorsan változó feladatok megoldására alkalmas pedagógusgárda. Ezeket a követelményeket veszi figyelembe a pedagógusképzés reformja, s ennek szellemében tervezik az olvasótábori munkát. A tanítójelöltek jobb felkészítését szolgálja a debreceni kísérlet. A húsz önként vállalkozó hallgatóból, gyakorlóiskolai nevelőkből, könyvtárosból álló olvasótábori munkacsoport a tanév folyamán főiskolai oktató vezetésével készült a nyári elméleti és módszertani feladatok ellátására. A foglalkozásokat főiskolai hallgatók tartják a tanulóknak, előre elkészített program szerint. A program pedig az „Ifjúság éve” jegyében készült; a táborozok önismeretére, természeti és társadalmi környezetükkel való kapcsolatuk megismerésére, tudatosítására, fejlesztésére épül. A rendezők célja, hogy a tanulók önmaguk, társadalmi és természeti környezetük iránt érzett felelősségüket kialakítsák, elmélyítsék, hozzájáruljanak az önművelés igényének erősítéséhez, a cselekvő magatartáshoz, a környezet megóvására, hasznos átalakítására irányuló összes tevékenység elősegítéséhez. A szarvasi Erzsébet-ligeti tábor programja bő lehetőséget kínál a résztvevők önálló ismeretszerzéséhez, módszereik bővítéséhez, gyakorlásához, új módszerek elsajátításához, az önművelés készséggé válásához. Mindemellett — valószínű — maradandó emlék, szép nyári élmény lesz valamennyi tá- borozónak. N. K. Évekkel ezelőtt jártam Füzesgyarmaton a helytörténeti szakkör tagjainál. Lelkesedésük, tenniakarásuk, s az az erős közösségi szellem, mely összetartotta e kis csapatot, megkapó volt. Később ők invitáltak: végre új otthont kaptak az eddig padlásokon, kamrában, itt-ott tárolt, gyűjtött anyagok, s nekik is lesz hol összejönniük .. . Ügy fél évvel ezélőtt valaki itt Békéscsabán említette, nem megoldott a közösség utánpótlása, a gyermekszakkör megszűnt. Majd utánanézek — gondoltam —, s feljegyeztem magamnak, el ne feledkezzek róluk, ha arra járok. A meglepetés akkor ért, mikor végre kijutottam Gyarmatra: nem hogy a gyerekszakkör, hanem a felnőtt is megszűnt. Alig akartam hinni a fülemnek. Pedig 1974-ben a miniszteri dicséretig jutottak. Mi történt? Próbáltam mindenkit felkei resni, aki érdekelt lehet az ügyben, ám volt, aki nevét nem adta szavaihoz, s volt, aki nem szívesen idézte fel a történteket... Mondván, kár ezt már bolygatni! A művelődési ház igazgatója Makra Péter egy 1983. február 7-én kelt megállapodást tesz elém az asztalra. „A füzesgyarmati Vörös Csillag Mgtsz és a füzesgyarmati Nagyközségi Tanács a Simonyi u. 1. sz. alatt levő tájház hasznosítására megállapodást köt az alábbiak szerint: ...” A megállapodást a tsz elnöke (aki egyben a tsz múzeumbaráti körének elnöke is), a tanács elnöke és a művelődési ház igazgatója írta alá. — Az előzményekről csupán annyit — mondja Makra Péter —, hogy a tájházat a művelődési ház nem tudta fenntartani. Ezért döntöttek úgy, hogy az épület megóvásáról, karbantartásáról, a gyűjtemény gondozásáról és gyarapításáról a termelőszövetkezet gondoskodjék a jövőben. A megállapodásban az is szerepel, hogy biztosítják a tájház rendszeres látogatha- tóságát s „oktatási és köz- művelődési célokra való esetenkénti igénybevételét”. A harmadik pontban a szakkörről is szó esik: „A múzeumbaráti kör lehetővé teszi a művelődési ház által működtetett felnőtt és úttörő helytörténeti szakkörök további folyamatos működéi sét, meghatározott időközönkénti foglalkozásainak megtartását.” Hogy ezt miként teljesítették, arról a későbbiekben még szót ejtünk. A szakkör vezetője ... ifjabb Borbiró Lajos édesapjától „örökölte” ezt a tisztet. „Az eszmei irányító mindig is ő volt, rám inkább az ügyintézés hárult” — teszi hozzá, majd így folytatja: — A szakkör tulajdonképpen már csak papíron létezik. Utoljára, ha jól emlékszem, tavaly ősszel jöttek össze, azóta mindenki maga dolgozik. Korábban volt kulcsunk a tájházhoz, óm egyik napról a másikra új zárat tettek rá. Volt olyan is, hogy eltűnt egy bajonett. azt mondták, én vittem el. Később, egy láda aljáról előkerült. Hogy ki rakta oda. máig sem derült ki. Az egykori vezető Idősebb Borbiró Lajos csak annyit mond: szép lett a tájház. Hogy mi történt az egykor összetartó társasággal? Hogy miért nem tudtak megegyezni á tájház mostani fenntartóival? Hogy most miért a szeghalmi múzeum baráti körét szeretnék létrehozni? Erről nem beszél. — Örülök, hogy végre elült a vihar. Kár ezt már bolygatni. Az egészségem így sem a legjobb. Eldolgozgatok magam. Nemrég É. Nagy Sándorral megnyertünk egy pályázatot. Most az egyletek, körök életéről készül egy újabb dolgozat. Archív fotót kérek a szakkörről. Vonásai ellágyulnak, amint a fényképek között válogat: kiállításokra, közös megmozdulásokra, rendezvényekre, társadalmi munkákra emlékezik. Egyik-másik felvételen megpihen a tekintete. „Ha nagyon elkeseredem, csak ezeket kell elővennem, s máris könnyebb lesz.” Mikor átnyújtja a nekem szánt fényképet, kesernyés hangon csak annyit mond: „Legalább megbeszélték volna velünk, mielőtt megálla- podtak ...” A gondnok Hajdú Lászlót otthonában keressük fel. Ö Volt, aki az új zárat felszerelte: Mondták, ez-az eltűnt már. Hogy mi, azt nem tudom.de nem egyszer láttam, hogy jártak a házban, amíg én nem voltam ott. Abba is beleszóltak, mit, hova rakunk. Mikor már nem tudtak bejönni, meghívtak engem is ide, a gyűlésükre, de alig volt 2-3 ember. Hát miért nem mennek a kultúrházba? Megsértődtek. A baj, hogy nem látják be, igaz, az anyag jó részét ők gyűjtötték, de az már nem az övék, hanem közvagyon. Erről papír is van. Azóta, hogy csak én tudok bejönni, innen el nem vittek semmit a tudtomon kívül! Még invitál, nézzek körül a tájházban, milyen szépen rendbe tették, de- mér ehhez sincs kedvem. (Pedig az imént ott kerestem, az egyik szomszéd mondta, hol lakik a gondnok...) Az idő is rohan, és még több helyre kell mennem. A műzeumbaráti kör titkára — Mi mindent megteszünk azért, hogy a tájház rendben legyen — mondja Koós Istvánná. — A múlt évben is 45 ezer forintot fordítottunk a felújításra. Az istálló és egyéb helyiségek még hátra vannak. Sajnálom, hogy a szakkör tagjaival nem tudunk megegyezni... A leltárról beszél, amelyet hamarosan ismét el kell készíteniük, aztán elbúcsúzunk, látom, nagyon elfoglalt. A tsz — s egyben a baráti kör — elnökét sajnos nem találom bent. ... A tanácselnök, s egy kívülálló — Mi teljesen szabályosan jártunk el, a megyei tanács hozzájárulásával adtuk a tájházat a tsz gondozásába — egészíti ki az eddig elhangzottakat Makai István. Az egyeztető megbeszélésről is szól, s elmondja, volt azért más is. aki a szakkörön kívül gyűjtögetett, előttük is, utánuk is. — A gyarapítás ma is folyik. Érdemes megnézni, milyen szép, gondozott most a fáj ház ... Ilyen még soha nem volt. Erről beszél egy megkérdezett kívülálló is, aki nem adja nevét szavaihoz: — Jó lenne, ha ismét a régi lendülettel működne a szakkör. Lehet, hogy hibáztak, ám. aki dolgozik, az mindig hibázhat. Talán másként kellett volna nézni a munkájukat, hiszen mi, egy szűkebb lokálpatrióta-társaság — 40—50 ember — figyeltük a munkájukat. Hasznosnak tartottuk amit csináltak, büszkék voltunk rájuk. o Hazafelé leállók az út szélén, egy parkolóba. Zsong a fejem. Mit lehet itt tenni? Arra a napra emlékszem, mikor a tájházba hívtak a szakkör tagjai. Mintha az otthonukban lennék, úgy vezettek végig büszkeségeik között. „Kiűzetés a paradicsomból?” Ez lenne a fő baj? Miért van az, hogy ilyen csúfos véget ért egy szerencsésnek tűnő megállapodás? Vagy nem is beszélhetünk vereségről?" Hiszen a tájház valóban szebb, rendezettebb, mint volt valaha ig. Lehet, hogy most érkezik el az ideje rendet teremteni az érdekeltek kapcsolatában is? Ki tud itt igazságot tenni? Egy biztos. Kár lenne — még ilyen támogatás mellett is — veszendőbe hagyni azt a hatalmas lelkesedést, amellyel a helytörténeti szakkör tagjai őrizték, megőrizték szülőhelyük hagyományait, emlékeit. Mert egy valamit nem vitathatunk el tőlük: a tájház mai gazdagsága nekik is köszönhető! Nagy Ágnes MOZI Higgyetek nekem! Lehet-é „rendes" valaki egy árnyékát veszített világban? — teszi fel a kérdést Szendi Gábor novellája után „szabadon” Mihály- fy László rendező a Higgyetek nekem! című új színe^s magyar filmben. Választ azonban aligha kapunk ebben a szűkre méretezett másfél órában, amíg peregi nek a film kockái. S így talán érthető is az idézőjel, amelynek hosszú és nem mindig megindokolt sorát látjuk-érezzük ebben a fura és érdekes alkotásban.. Miután leoltják a mozi nézőterén a villanyt, s a legelső képkockák jelennek meg a vásznon, még alig- alig figyelünk. Most azonban a máskor a közönség zömének nem sokat mondó- stáblista is sokról árulkodik. Mert nem mindegy, hogy a hazai filmműhelyek melyii kében készül egy-egy alkotás. Ez a Társulás Stúdióban. Ott, ahol az elmúlt évek talán legnagyobb „kul- túrbotrányait” kiváltó úgynevezett dokumentárista filmek jelentősebb része is született. Emlékszünk még rájuk: tagadni a színészi megközelítés és alkotás fontosságát és szükségességét, az ácsolt forgatókönyvet masszaszerűnek tekinteni, amelyből amatőrök és mai gukát alakítók (még nem is amatőr színjátszók!) hoznak ki valamit. Amit a rendező (hiszen úgynevezett szerzői filmekről volt itt szó) fontosnak tart. Mihályfy László azonban áruló -lett. Már olyan értelemben, hogy iro-’ dalmi igényű forgatókönyvvel és hivatásos színészekkel állt neki a forgatásnak. Csak hát még ilyenkór sem olyan egyszerű ez, amit ugyebár alkotásnak nevezünk ... Minden sandaság nélkül állíthatjuk, hogy hazánkban is egyre többen vannak olyanok, akik — úgymond — ügyeskedéssel és ügyeskedésből élnek. Lavíroznak a törvények, a rendeletek adta korlátok között, s közben gyakran, vagy éppen állandóan megszegik azokat. Ügy, hogy azért abból igazán' baj ne legyen: azon a bizonyos penge élén táncoli va élnek, s nem is rosszul. A film talán legnagyobb érdeme, hogy az ok után is kutatni mert, akart. Itt és most ez az ok, a válasz a miértre: a család. Vagyis hát az „alap" egy család. Amely csonka, mint sok tízezer hasonló Magyar- országon. Az anya majdhogynem elmebeteg, az apa disszidált. A nagyapa — hogy is mondjam?... — kicsit ütődött, de aranyszívű. A két gyerek (12—14 évesek, lány és fiú) éppen a kamaszkor sorsdöntő problémáival küszködik. S ebbe a „közösségbe" csöppen bele Guszti, aki macskamódon esik mindig talpra, aki a lai vírozás, a stiklizés nagymestere. De akinek mindig minden sikerül. Mert vágy hajtja a számára mindent jelentő családi kötelékbe. Ami talán még meg is vásárolható? .. . A szereplők közül egy név az, amely sugárzik, kiragyog, mindent és mindenkit elhomályosít. Grósz, a nagyapa figuráját Páger Antal kelti életre. S valóban, életre kelti. Ha másért nem, hát miatta érdemes megnézni a filmet. Azt az új alkotást, amely hibái ellenére is élvezetes, sokszor valóban szórakoztató. E sorok írója nem hagyhatja ki a ziccert, s a film címével fejezi be: higgyetek nekem ... (Nemesi) ilyen is van Az ember ugye, azt gondolná... Például azt, hogy a népművelők a szép magyar fogalmazás dolgában is népművelők. Aztán a kezedbe kerül egy sokszorosított lapocska, a Magyar Népművelők Egyesületének júniusi programja, ilyen mondatokkal: „8 fős holland csoport látogat hazánkba”. Ez a „fő” és „fős” megállás nélkül bosszant. Ilyenkor az ember (óhatatlanul) csak fejeket lát, netán levágott és szétguruló fejeket, meg eszébe jut a középkori török szokás, amit Mohácsnál is alkalmaztak, hogy gúlába rakják a levágott magyar fejeket... Morbid a párhuzam, tudom, de a szép magyar nyelv is hasonló támadásokat szenved el, amikor (ráadásul) népművelők fogalmaznak így. Már legyintettem, és behajtottam a négyoldalas kis lapocskát, amikor döbbenve olvasom az utolsó oldalon: „A Kispesti Munkásotthon Művelődési Ház 3 fő népművelő szakembert keres.” Hátborzongató! Most aztán gondolkozhatok azon is, hogy van-e olyan népművelő, aki nem „fő”, hanem „al”, vagy egyáltalán: akik szerkesztették ezt a rendezvény naptárt, miért nem fogalmazzák át szép magyar szóra a magyartalanul feladott hirdetéseket é$ közleményeket. Egy fő is elég lenne hozzá. Egy figyelmes, hozzáértő „fő”. * * * Természetszeretet, természetvédelem, kellemes környezet, fák, virágok. Lehetnének kulcsszavak is egy város életében, és igazán tisztes öröm, ha az ember erre-arra jártában, úgy érzi: ebben vagy abban a városban, községben azok is. De, hogy még teljesebben azok lehessenek, nem lehet elhallgatni a kirívó hibákat, szemet bántó hanyagságokat. Miként azt kedves szülővárosomban, Orosházán sem tehetem, bárhogy is fáj miatta a szívem. Autóbusszal érkeztem, azzal is utaztam vissza Békéscsabára. Elgyönyörködtem az új autóbusz-állomás praktikus épületében, amely nemcsak praktikus, hanem szép is. A tetőzetét azonban már megbontotta valami vihar, barátom fel is sóhajtott: vajon kijavítják-e egyáltalán? (A megjegyzés — sajnos — jogos: új épületeink állagmegóvásával keveset törődünk.) Aztán, hogy jobban körülnéztünk, következett az igazi megdöbbenés. Valakik, nyilván okos szóra, utasításra, földlabdás fákat hoztak és ültettek el az új épület körül. Kiás» ták a gödröket, belehelyezték a fákat (kb. hetven—nyolcvan darabot), és — képtelenség, de igaz: a gödrök egy részét nem temették be. Hogy mikor történt ez az egész, nem tudom, de (megszámoltuk) negyvenegy (!!!) fa tönkrement, kiszáradt, meghalt. Negyvenegy! Két-három méter magas platánok és hasonló, szép, nemes, fiatal fák. Iszonyatos látvány! A jóakarat, az áldozatkészség után a nemtörődömség száraz ágakkal égre meredő szimbólumai. Megfizeti valaki ezt a tetemes kárt? Vagy felel érte? Vagy az égvilágon semmi sem történik? Legalább szedjék ki, és tüzeljék fel a fa-halottakat. A negyvenegyet. Egész tömegsír. * * * Hetek múltak el azóta, hogy a dalolásról írtam. Hegyesi János füzesgyarmati parasztköltő leveléből is idéztem ott, aki visszaemlékezett legénykorára, amikor aratáskor-csép- léskor „zengett a határ a daltól”. Elfelejtettünk volna énekelni? Csak úgy magunknak, vagy szűkebb, baráti körben is? Persze, nem a borközi ordítozásokra gondolok, amikor számolatlanul jönnek „a turbékoló, fehér galambok” és társaik, meg az is, hogy „vörös bort ittam az este ...” A szép, kellemes, tiszta-kedvű nótázást hiányolta kedves levélírónk meg én is. Közben jöttek újabb levelek, és egyikben Túrái Jánosné, kedves szarvasi olvasónk felemlítette újra a dalolást. „Ügy érzem, megfulladok, ha írásba nem önthetem a véleményemet. Nem felejtettünk el dalolni, dehogyis felejtettünk el! Nem lehet azt felejteni... Én a felszabadulás után tsz-ben dolgoztam, alapító édesapámmal együtt. Ott a kony. hakertben mink nagyon sokat da- noltunk, pedig akkor még a gépek nem segítették a nehéz fizikai munkát. Tizenhat év után az iparba kerültem, ott is, ha éjszakai műszakban dolgoztunk, előszedtük azokat a tót dalokat, amelyeket még nagyanyáink énekeltek ... Most, hogy nyugdíjas vagyok, néha eldanolom a szüleim kedves nótáit, de csak úgy, hogy ne hallja senki. Vagy menjenek el egy lakodalomba, ott is olyan szépen mulatnak, hogy öröm hallgatni.” Ennyi. Őszinte, közvetlen, egyszerű sorok. Arról, hogy dalolni szép, hogy dalolni az embernek nélkülözhetetlen. Hogy az élet dal nélkül nem lenne igazi. Hogy a dalban benne van a múlt, a pillanat öröme, és a remény minden vágyódása. Valami igazabb, jobb,’méltóbb után. Daloljunk hát, ha kedvünk tartja. Miért is ne tennénk?... Sass Ervin Szakkör, ami nincs Olvasótábor Szarvason
