Békés Megyei Népújság, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Bényei József: ■ Obsit Majd virágokat ültetek terméketlen talajba. Vén álmait az ember valahogy eltakarja. Haszna nincs így se, úgy se, csak nevetségre szolgál. Nem baj, boltod ha benn üres. csak ragyogjon a portál. Korán kaptam az obsitot, Kegyvesztett ím az angyal. Szolgálni már nem akarok semmiféle csapatban. Néhányon, öreg álmodok, leváltott dinnyecsőszök, dünnyögünk mind egy ócska dalt, aki összeverődött, s majd elballagunk csöndesen, korai elrekedtek, s megkóstoljuk a vérszinü éretlen cigánymeggyet. Botár Attila: Eden után A letepert fű zöldjét emeli, szárát, levelét s lepkét fogad. Átkel a lábnyom tűnődésemen s kacatjaival egy szamárfogat. Adám kezét látom. Az almafák! Metszőolló s fűrész utáni ágak kigyöngyözö. fanyar nedvei — Az Angyal elbóbiskol édesen, és pallosán atlétatrikó szárad. Verasztá Antal: Séta, közeli tájban Az utcán fagylaltot nyalogató gyerekek. A léckerítés földre terített árnyékán apró. piroshátú bogár mászik. Minek firtatni, hová, merre? ölelni kezd a levegő, a tavasz csalhatatlan jelei ezek. A virágok szépségén másokkal is kénytelen vagyok megosztozni. Pedig a legnagyobb képtelenségekre is készen állok: kezdeném számolni bimbóit az új tavasznak. Harangszó borzolja a levegőt, — csak annnyira. mint egy elszalasztott szitakötő berrenő szárnycsapása. Az alkalmi napfény legszembetűnőbben a házak arcán időzik. Ki merné tagadni, hogy a házadnak arcuk van?! Egyik barátságos, a másik szánalomra méltóan sivár. A házak tulajdonképpen civilizációnk jelei, ha úgy tetszik. szimbólumai. Nádtetős ház a piactéren. Elhagyott öreg ház a közeli mellékutcában, alig akadt feljegyezni való róla. Düledező kapufáján rozsdás lakat, vénségét magára zárta. („Az emlékek homályában farkasszemet néznek a szobaszegletek ijedtében a csend, a megvakult ablakban remeg.") Távolabb négyemeletesek. Az én házam, az én kőváram. változatai. Erkélyeken száradó ruhák, -tájkép engedély nélküli vitorlákkal. A pucér kéményekre mifelénk gólyák helyett már csak az esték raknak fészket. Nagyon régi és találó megállapítás, a legnagyobb látványosság, maga az ember. Ismeretlen arccal megyünk egymással szemben. Megkörnyékez a kíváncsiság, vajon a fákat, utcákat, embereket olyannak látjuk-e. amilyenek valójában?! Lehet, hogy siettünkben csak az embert vesszük észre, környezete nélkül?! Egyáltalán szoktunk-e szemlélődni? Bizonyára, bár manapság gyakrabban hallom a kimegyek a piacra helyett: kiszaladok a piacra, kijelentő mondatot. Máshonnan is vehettem volna példát, mert mi már mindenhová csak szaladunk, vagy ugrunk. Már nem lenne hétköznapi realitása az (esetleges) feszültséglazító sétának? Előttünk tátong a magunk ütötte rés. az idő is kevés . .. ! Ismét más kérdések tolulnak föl bennem. Ó Horatius! Sorsvonal a tenyeremben, ismét házak, toronykivitelben. Ezek a megnövekedett szükségleteink kielégítését szolgáló mértani idomok zárják le látószögünket. Meglehet a gyors technológiai módszerek kidolgozásánál a tervezőknek csak szakmai tudásukat keltett bizonyítaniuk. Szerencsére olykor akadnak sikeres kivételek. Célszerű hiteles környezet az én otthonom is. a második emeleten. Oda indulok haza. miközben szinte észrevétlenül szemerkélni kezd az eső. Ha egy hétig esne se lenne sok ennek a májussá bomló világnak. Még este is esik. mikor az ablakon keresztül nézem a kintfelejtett sötétséget. Művészet és kritika Amióta művészet létezik, csaknem azóta kritikusok is tevékenykednek, hogy fölmérjék, elemezzék az alkotók teljesítményeit. A hagyomány számon tart egy görög kritikust, Zoiloszt. aki Homérosz költeményeinek fölöttébb kemény bírálatával szerzett kétes csengésű nevet magának. Többen vannak persze olyanok, akik esztétikai tudásuk, biztos ítéletük és ízlésük révén vívtak ki megbecsülést, szereztek rangot a kritikusi hivatásnak. Vállalva gyakran a tévedés kockázatát is — hiszen a kritikus a múlt s a jeten művészi normái szerint ítélkezik, s utóbb kiderülhet, hogy valamely mű, amelyet elmarasztalt, új és értékes művészi irányzat terméke volt. Persze fordítva is így igaz: egy adott korszak kritikailag jól fogadott alkotásairól is bebizonyosodhatik. hogy nem időtállók. Szocializmust építő társadalmunkban sajátos szerepe van a művészetkritikának. Egyrészt — tekintettel arra. hogy nálunk a művészek túlnyomórészt diplomát szereznek. s a műalkotások létrehozásában az állami támogatásnak meghatározó jelentősége van — „abszolút dilettáns”, kirívón tehetségtelen munkákkal, teljesítményekkel ritkán találkozik a kritikus. másrészt azonban egy rendkívül bonyolult, válságjegyekkel terhelt értékrend- szerben kell tájékozódnia — sőt: tájékoztatnia. Manapság a klasszikus művek mellett ott találhatók a legkülönfélébb alkotói törekvések termékei, s a kritikusnak kell — ha tud — vezérfonalat adnia: mit érdemes megnézni, elolvasni, megvásárolni. Nem csoda, hogy művészetkritikánk gyakorta — szinte „hagyományosan” — küszködik a rárótt feladattal. Erről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség legutóbbi, 1984 őszén kelt állásfoglalásában így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedben nem javult, sőt egyes művészeti ágakban romlott a művészetkritika értékfelismerő, -támogató, a közönséget és az alkotókat orientáló tevékenysége. A művészetkritika mai állapota többnyire nem kedvez a szükséges eszmei tisztázódásnak, a reális értékrend tudatosításának, a műhelyek határozottabb és egyértelműbb megrendelő, értékelő, és válogató tevékenysége kibontakozásának, a művészetpolitikai és köz- művelődési szempontokat jobban érvényesítő közléspolitika kialakításának. Sok helyütt — a megbízható marxista művészetelméleti háttér hiánya miatt — elbizonytalanodtak a marxista igényű kritikus kezdeményezések, nem elég igényes és határozott a marxista kritika állásfoglalása a művészeti és ideológiai vonatkozásaikat tekintve egyaránt problematikus törekvésekkel kapcsolatban. A kritika csak ritkán vállalja — és akkor sem mindig a kívánatos szinten teljesíti — a művek világképének, eszmeiségének feltárását és értékelését.” Ezt a — korántsem hízelgő — véleményt erősítették meg az MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresszusára készített irányelvei is: „A művészetkritika és a művészetelmélet az eddiginél hatásosabban, kezdeményezőbben vegyen részt a mai magyar és külföldi irodalmi és művészeti áramlatok, értékek és a vitatható törekvések minősítésében. Jobban kell támogatni a szocialista eszmeiségű, Ízlés- formáló művészi alkotásokat. Határozottan fel kell lépni az eszméinktől idegen, szocialista viszonyainkat eltorzító törekvések ellen.” E kép hátterében azonban ott rejlenek azok a zavarok is, amelyek az utóbbi évtizedben a kritika szerepértelmezését megnehezítették. Volt — például — olyan nézet is, mely szerint a kritika működésétől függ a művészi alkotómunka szabadsága. Ha a kiritka nem minősíti kellő határozottsággal a vitatható művészi törekvéseket, akkor óhatatlanul előtérbe kerülnek az adminisztratív eszközök, a politika kénytelen — a szükséges mértékben — korlátozni a kísérletezéseket, útkereső próbálkozásokat. Nos, ez az első hallásra tetszetős, meggyőző vélekedés olyan különbséget feltételez művészet és kritika között, amely a valóságban nem létezik. Ugyanis a művész, s a kritikus egyforma felelősséggel tartozik a társadalomnak, furcsa munkamegosztás lenne, ha az alkotó „azt mondhatna, amit akar”, hiszen majd a kritika úgyis „helyre teszi”. A XIII! kongresz- szus tapasztalatai alapján leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy az efféle szereptévesztés semmiféle hivatalosként értelmezhető megerősítést nem kap. Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szolgálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő modor; a kritikus visszaél a hatalmával, társadalmi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg: ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítméyeket. alkotókat — a közönségre, a társadalomra hivatkozva. S hiba az is, ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből, a bírálandó mű. produkció vonzáskörében foglal állást, s jó esetben is csak a hozzáértők, az esztétikai ismeretekkel föl- vértezettek számára érthető mindaz, amit mondani akar. Meg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész s a társadalom között húzódó terepet. A kritikusnak egyszerre kell a művészt s a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek: mi a fontos abban az „üzenetben”, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kifejezés- mód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai. S mindehhez a kritikusnak nem áll rendelkezésére közvélemény,- kutató apparátus (ezért baj, ha valaki demagóg módon s fölényes határozottsággal a közönségre, a társadalomra hivatkozik, amikor egyéni véleményét fejti ki). Ám a kritikus is része a társadalomnak, ő is szuverén befogadója művészi alkotásoknak, tehát az a kritika, melyet megfogalmaz, bizonyára sokak — tán nem ilyen tudatos — megítélésével esik egybe. Kőháti Zsolt Scholtz Endre: Kertek alatt Káldi János: Szarvasi harangszó Ötödször szól már e vasárnapon. A hídkarfán ülve hallgatom. A hangja, akár valami finom csipke, fennakadva leng — a Körös partján — drótokon, ágakon, gyékény szárakon. Nem a harang, nem az imádkozik. Mondja a magáét Tessedik. Mert itt: mindig ő zeng. ö beszél. Kolompszó-dallamú, szép szavát egyre jobban fényesíti a szél. ■ Nem emlék, nem messziről üzen. jár-kel, lángol győzedelmesen. Virágot, lombot ne öljön a hő: sürgeti „az akácültető'’ most is próféta-mód, szüntelen. (Számára e gond volt a szerelem.) Látom is, ahogy áll, beszél. Megtestesült szenvedély. Fűszálban, levélben lobog. Megharcolta harcát annyi hő, hó után a konok, vad homok szelídítője, a törhetetlen álmodó. Itt érzem a halhatatlan nyárban, az érett, kék derűben, őrzi a földjét hűen. Fölemeli fény-ujját. s mutat oda, ahol áll, áll — verhetetlen várként — az öntözési Főiskola! Köves István: Kánikula Fénylavinája zúdul a nyárnak áttüzesítve a fák nyomorát s mint céltalan zajló zsibongó bogárhad már szétszabadultan hemzseg a nyár szomjt panaszolva szikkad a föld s míg vizet kutató tárt teste remeg por-patak mélyén bánatos békaláb szétnyílt ujja az égre mered
