Békés Megyei Népújság, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

NÉPÚJSÁG 1985. május 25., szombat Fábián János: A vén szilfa 192!) nyarának elején a délelőtti személyvonattal két jólöltözött török úr érkezett a vésztői vasútállomásra. A magyar államtól kapott hivatalos papírjuk szerint Vésztőn és környékén vásá­rolhatnak lovat. A későbbi­ekben azonban kiderült, hogy ez csak ürügy volt. Nap mint nap a környéket járták, s lehetőleg minden idős embert felkerestek. Lo­vakról érdeklődtek, ám ké­sőbb minden alkalommal egy igen-igen öreg. hatal­mas szilfa után kezdtek kér­dezősködni. Minden esetben eredménytelenül. Végül em­bereket fogadtak, és Vésztő határának különböző részé­in mély gödröket ásottak, melyeket mindjárt be is te­mettek. E furcsa tevékenység sok mendemondára adott okot. Végül a csendőrparancsnok a munkálatok helyszínén ke­reste fel a két törököt. Az egyik beszélte a 'magyar nyelvet. Ő mesélte el Ju- szuf kereskedő történetét, aki Konstantinápoly egyik legősibb, leggazdagabb ke­reskedőcsaládjának leszár­mazottja. Juszuf őse az 1500-as években került a hódító tö­rök seregekkel a magyar te­rületekre. mint vándorke­reskedő. aki a kisebb, ve­szélytelen. mégis zsákmányt ígérő portyáktól sem riadt vissza. A csillaga azonban sehogyan sem akart kifé­nyesedni. Szinte egyik nap­ról a másikra tengette az életét. Járta a magyarlakta területeket is. kereskedett mindennel. Ilyen körülmé­nyek közt lett szert a ma­gyar nyelv ismeretére. Mi­kor Nagyvárad 1556-ban el­esett. ő is ott volt a bevo­nuló török seregben. A vár pincebörtönének rothadt szalmáján egy alighanem mindenki által halottnak vélt. de még nyöszörgő, csontvázzá soványodotl. me­zítelen embert talált. Fa­nyar mosollyal gondolta ma­gában. hogy most már neki is van egy rabszolgája, hisz ez az ö foglya. Ekkor ötlött fel benne a gondolat, hogy ha egy döglődő lovat talpra lehet állítani, akkor egv em­bert is. Hozzálátott, s hosz- szú napok fáradságos mun­kája valóban meghozta az eredményt, de a nagy csa­lódást is. Mikor megszabadította szörnyűséges bozont jótól, akkor vette észre, hogy az ő rabszolgája már igen öreg. Félrevezette őt szolgájának jó foga és különlegesen fénylő szeme, ami az arc bozontjából úgy csillogott, mint egy élete teljében le­vő, nagy terveket fejében forgató férfié szokott. A test elnyűttségére utaló je­lek hát ezért nem akarnak elmúlni az Ali biztosította jó táplálkozás ellenére sem. A rabszolga talpraállítása igen sok pénzbe került. Ali a befektetett összeget minél előbb vissza akarta kapni. Ezért az első adandó alka­lommal áruba bocsátotta portékáját. Egy akindzsi adott volna érte egy drach­mát. Azt is csak azért, hogy a többi rabszolgasorsra ítélt fogoly előtt legyen kit szét­aprítani megfélemlítésük céljából. Áli tudta, hogy öreg rab­szolgájáért nem kap sem­mit. A remélt üzlet megint balul ütött ki. Elkeseredésé­ben így szólt hozzá: — E perctől kezdve sza­bad vagy. Menj azonnal, akármerre, ne is lássalak! Ezen a rab nagyon elcso­dálkozott. Sokáig töprengett, míg végül megszólalt. — A szabadságot köszö­nöm. De ezt én gazdagon, nagyon gazdagon meg aka­rom fizetni, ha Ali úr fs úgy akarja. Erre Ali is leült, török­ülésbe a rab mellé az ár­nyékba. — Ha nem kerültél volna negyven magyar réz­garasba. az időtöltésemet nem is számolva, hót még nevetnék is. No. halljuk, hogy akarod te meghálálni a szabadságodat? A rab így folytatta: — Valóban öreg vagyok. Az akindzsinek is csak arra lettem volna jó. hogy kipró­bálja. milyen éles a fegyve­re. Nekem az égvilágon nincs senkim, csak te vagy. uram. És az életemet is ne­ked köszönhetem. Jó szived­ről is meggyőződtem. így hát arra kérlek, hogy legyél a társam. Nagyon nagy kincsnek vagyok az egyedüli birtokosa. Innét messze van elásva, Zeguhalom mellett. Ez a helység innét lóval egy­két napi járásra van. De le­het. hogy egy hét is kevés lesz. mivel arra igen mocsa­ras a vidék, és az utak sem mindig járhatók. A kincs helyét pontosan tudom. Gyu­la várában majd eligazo­dunk. Hogy jutottam ehhez a kincshez? Hát ez az én tit­kom volt hosszú éveken át idáig. Mindig reményked­tem. hogy majd megszaba­dulok valahogy, és a kin­cset csak ki kell ásnom, és megszűnik minden nyomo­rúságom. Ha az Isten is úgy akarja, akkor még egy pór szép évet szerezhet nekem. Valóban delibláti vagyok, ott voltam jobbágy. Majd jött Dózsa király, és annak a seregébe szöktem. Temes­várnál sikerült megugranom az urak elől. A Dráva. Szá­va vidékén bujkáltam. Még a tengeren is jártam, majd mikor Mohácsnál volt az a nagy csata, én is ott voltam. A fejérkői várkapitány fia fogadott fel zsoldosokat. Fia­tal koromban én igen erős és ügyes harcos voltam. Hu- szonegyed-magammal száll­tunk a Lajos király táborá­ba. Másnap már meg is üt­köztünk veletek. Fiatal meg­boldogult Béla gazdám alól a lovát egy török oldalról leszúrta. A ló egyből eldőlt, gazdám kiesett a nyeregből. Leugrottam, hogy a nehéz páncélba bújj Béla urat föl­segítsem. Mire végeztem a rám támadó törökkel, mái' Béla úr mellett térdelt egy janicsár, aki a sisakrostély- lyal bajlódott. Ezt is legyőz­tem. Mikor Béla urat fel akarom emelni a földről, hát észreveszem. hogy a hó­na aljából, a páncél közül egy elefántcsot nyelű tőr markolata áll ki. Tudtam, fiatal urunknak vége van. Ha így visszatérek Fejérkő­re. nekem is. A kapitány úr megöl. Számomra az ütkö­zet befejeződött. Egy gaz­dátlan tó>'ök lóra kaptám, és igyekeztem az öldöklő sűrű­ségből kifelé. Mikor azt hit­tem. hogy sikerült elhagyni a csatateret, akkor vettem észre, hogy vagy kétszáz tö­rökkel állok szemben. Oldal­ra kaptam a lovat, és rajta! Vagy ’ tíz lovas kivált, és utánam eredt. Meglepődtem a lovam hihetetlen fürgesé­gén. Üldözőim hamar lema­radtak. megszabadultam. Homokos buckák közt pi­hentem meg. Később kó­borló katonákkal találkoz­tam. Hozzájuk csatlakoztam. Majd hírét vettük a fekete cárnak, indultunk a seregé­be. Ritka jó lovamnak és vitézségemnek köszönhet­tem. hogy a cár testőrcsapa­tába kerültem, és bizalma­sa. majd a kincstartója let­tem. Sok kis győzelem után Czibak Imre oly kegyetle­nül. mint amilyenek rni vol­tunk, szétvert bennünket. A fekete cárt elfogta, és a sze­gedi várkapura kitűzte a fe­jét. Mikor láttam, hogy Csor- nij Ivánt, a cárt Czibak vi­tézei nagy sokasággal körül­vették, tudtam, hogy vége a csatának. Czibak emberei mindenkit kegyetlenül le­gyilkoltak. Most ők kiabál­ták azt, amit korábban mi: „Ki nem velünk, az elle- nühkl'’ Pusztítottak, öltek, megadni magunkat vagy fogságba esni nem lehetett. Csak egy vég várt Csornij Ivón minden emberére, a kegyetlen halál. Tudtam, hogy ez a csata számunkra döntő lesz. Ezért már jóval előtte a kincstá­rat biztonságba helyeztem, messze az ütközettől, egy er­dőségben. Húsz ló volt fel- málházva az általam kivá­logatott kincsekkel. Közöt­tük volt a cár arany koro­nája. Arany kupák, tányé­rok és nagy mennyiségű aranypénz, valamint az oszt­rák Ferdinand császártól az ütközet előtti hetekben ka­pott huszonötezer tallér nagy része. Ezt azért kapta a fekete cár. hogy foglalja el erdélyi, verje meg Zápolyát. Ferdinand még fegyvereket és katonákat is ígért. A tit­kos tárgyalásokon én is je­len voltam. A fekete cár közben a törökkel is szövet­kezett. Azonban csak Fer­dinand támogatása érkezett meg. de későn. Már nem tudtuk felhasználni. Az ütközetben mi. vörös posztóba öltözött testőrök is körül voltunk már fogva, javarészt páncélos vitézek­kel. Észrevettem, hogy egy­felől a páncélos lovasok mellett könnyűlovasság is van. Itt volt a leggyengébb a gyűrű, talán itt áttörhe­tünk. A parancsnokságom alatt harcoló ötszáz testőr­ből még vagy kétszáz for­golódott körülöttem. Mit te­gyünk? Megmutattam a ki­törés irányát, a gyűrűt ál- szakítottuk. A lovam megint bizonysá­got tett kivételes képességé­ről. Hamarosan élre kerül­tem. és én adtam meg a menekülés útirányát. Az ül­dözők elmaradtak. Vagy öt­ven lovas követett. Ügy- ahogy rendbeszedtem kis csapatomat. Láttam, hogy több mint fele súlyosan se­besüli. Ezek csak gátolták volna haladásunkat. Hátra­hagytam őket utóvédnek. Gyula vára felé vettük az. utat. Ám nem voltunk óva­tosak. Mielőtt Gyulára ér­tünk volna, katonák lámad­tak meg. Több emberem ott­maradt, meg még hat mál- hás ló is. Csaba felé próbál­tunk menekülni. Ott Áb- rámff^nak építettek kastélyt a jobbágyok. Ezektől vásá­roltunk magunkra gúnyát, az áruló piros posztómenté- ket otthagytuk. Gazdagon fi­zettünk: arannyal. Megint hibát követtünk el. Ábrám- ffy hajdúi megtámadtak. Ve­rekedtünk. menekültünk Bé­kés felé. Nádas, mocsaras vidékre kerültünk. Vesztek a kincseslovak és az embe­rek. Süllyedtek a mocsárba. Zeguhalom környékén sike­rült a nádtengerböl kiver­gődnünk. Hatan maradtunk, és négy kincsekkel megra­kott ló. Már nálunk is volt arany. Mindenki úgy pakol­ta meg magát, ahogy bírta. Csak én nem vettem ma­gamhoz a kincsekből sem­mit. Ez lett a szerencsém. Észrevettük, hogy a környé­ken katonák portyáznak. va­lószínű bennünket várnak. Tudtuk, a zeguhalomi híd­nál őrség van. Ezért úgy döntöttünk, hogy egy ha­lom mellett elássuk a kin­cset. A szót tett követte, majd indultunk a híd felé. Vesztünkre. Számszeríj­jal lőttek ránk. Menekül­tünk. üldöztek. Engem me­gint megmentett a lovam, bár ehhez én is hozzájárul­tam, amikor nem tömtem tele a nyeregiszákomat és ruhámat. A többieket mind levágták. Debrecenbe jutottam, majd Nagyváradra. Ifi felismert valaki. Elfoglak, én tagad­tam. Kínoztak. Nem vallot­tam. A nevemet is tudták. Mert engemet Kampa Péter­nek hívnak. ítélet nélkül börtönbe csuktak. Mindig vártam a szabadulást. így érkeztél, meg te. uram. A kincseket neked adom. Ali és foglyából lett új­donsült társa sok viszontag­ság után felszedték a kin­cseket. és szekéren áthozták a zeguhalomi hídon. Egy kis csapat rossz képű lovassal találkoztak. A lovon ülő Pé­ternek feltűnt. mennyire megnézték őket. Javasolta, hogy ne menjenek így to­vább a váradi úton. Ezért Vésztő előtt egy romos templomnál letértek az út­ról. és egy hatalmas szilfá­nál álltak meg. A szilfától keletre tizenkét lépésre göd­röt ástak. A kincseket jó mélyre temették. Alkalmas időben visszatérnek majd. Csak egy zsák aranykincset vittek magukkal. Vésztőn az ökröket és a szekeret elad­ták. és vettek egy igen jó lovat. Vésztőtől nem messze valóban találkoztak a rossz kinézésű lovasokkal. Most hárman voltak. Péter meg­sejtette. hogy azok csak az alkalmas pillanatra várnak, támadni fognak. Ezért ő megelőzi őket. Van fegyvere és jó lova is. a Vésztőn ta­lált legjobb ló. Bízott ma­gában és szerencséjében. El­válásukkor megállapodtak, hogy Váradon találkoznak újra. Ali napokat, heteket várt. hiába. Fogadott két embert, hogy menjenek el Vésztőre, és tudakolják meg. mi történt azzal a két em­berrel. akik az ökrös szeke­ret eladták János bírónak vagy inkább a feleségének. Mári néninek, és vettek tőle egy jó lovat. A jó üzletnek úgy örült a bíró és felesége, hogy még táncot is roptak a ház előtti kis hídon. A hírt meghozták. Az eladott ló lovas nél­kül visszatért Vésztőre. A vésztőiek azt is mondták, hogy akkoriban még két kó­bor lovat fogtak a falu alatt. Ali m»st már tudta, hogy mi történt. Elindult, s baj nélkül eljutott Isztambulba. A magával hozott kincsek­kel megalapozta kereskedő- ségét. Csillaga állandóan fé­nyesedet! Isztambul egén. Nem volt szüksége, hogy el­jöjjön a Vésztő határában elrejtett kincsekért. Ali családjának birtoká­ban van Isztambul egyik legnagyobb üzlethálózata ma is. Juszuf urnák ez az út tu­lajdonképpen csak egy kis kirándulás. A csendőrök felálltak, a közelben álldogáló, elbeszé­lést hallgató munkások új gödrök ásásához, a koráb­biak betemetéséhez fogtak. Három nap múlva a két török elhagyta a községet. Vésztő legszebb lovát vitték magukkal... (Ezt a történetet a '60-as években hallottam Tamási Gergely bácsitól — Vésztő, Kossuth u. 82. — Az esemé­nyek láncolatába a mindent megszépítő idő már gyöke­ret eresztett, az időpontok, a helyek és nevek kissé elbi­zonytalanodtak. A megtör­téntek azonban még túl kö­zel vannak hozzánk ahhoz, hogy legendával kelljen szá­molnunk, az események magva hiteles. Ezt bizonyít­ja az is. hogy az elmúlt években Vésztő egyik szélső utcájában vízvezetékárok ásása közben emberderék vastagságú korhadt gyöke­rek kerültek elő.) Verrasztó Gábor: Hozzád küldött szavaim hozzád, küldött szavaim papírra vésett betűibe beköltöznek rejtett szenvedés-vonalak a tinta-börtön falain áttörni nem fognak ne félj csak én tudom milyen erősen tartják magukat a rámfeszülő rácsok berozsdásodott sarokvasai Scholtz Endre: Zsályák Kiss Ottó versei: Pillanatfelvétel Csak állunk itt egymásból kitagadva, szavaink pedig sárgák. És sokatmondók: addig nyújtózkodj, meg a hazug embert hamarabb, mint a sánta kutyát, és hogy emberek vagyunk, meg ilyen az élet. Ezen később, BÖLCSEN, jót nevetünk, s kezdődik tiszta lappal minden elölről: ha mindenki bűnös, nincs ki ítéljen. S ez a tátongó némaság örökké mozdulatlan marad. A fajsúlyra kellene rátalálni egyszer, ordítja valaki egy városszéli acél- keresztről. Aztán csak állunk, szavaink pedig aranysárgák. És sokatmondók: addig nyújtózkodj, meg a hazug embert hamarabb, mint a sánta kutyát, és hogy emberek vagyunk, meg ilyen az élet. Nem tudok nevetni, sem ordítani már. Felelet Egyszer elszáll a cigarettafüst, éjszakák lebegnek a horizonton túl. lelkűnkből italgőz árad szerte, s láthatóvá válnak ürességeink. Scholtz Endre; Rózsák fazékban

Next

/
Thumbnails
Contents