Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-11 / 84. szám
1985, április 11., csütörtök Simonyi Imre: Szúdy Géza: Tomka Mihály: Nagypéntek bizony mondom néked harmadkakasszóra megtagadunk nem e világból való ember aki születtél a betlehemi istállóban — valamint a körösi székálló mester portáján — hétszilvafa babonás árnyékában — a csillagváró külvárosi éjben Pekingben Párisban (vagy Békésgyulán) fiúisten — aki emberré lettél te — a jó öreg kocsmáros istenült fia te — az ezerszer messiás borissza kurtanemes te — a szappanfőző eszelős magzata — te — az emberiség megtöretett jobbik [fele!— bizony mondom néked ha nem kiáltod vélünk Barabást s nem adod ki a császárnak az Isten részit is: megtagad harmadkakasszóra barát tanítvány szerető Péter Júdás s utána Júlia Léda Flóra Zsuzsánna s úgy végzed majd a Koponyák-Hegyén — a segesvári kukoricásban — a geszti bolond Magyarországán — Balatonszárszón (vagy egy lakbérhátralékos hónapos szobában) bizony mondom néked úgy végzed: keresztrefeszítve — átlőtt homlokkal — ifjú szívekből kitiltottan — egy iszonyú kor acéltalpai alatt cafatokra tépve (vagy csak egyszerűen megfagysz mivel nincs tüzelőd — holott decembert didereg már a kalendárium — vagy még egyszerűbben éhen veszel híján egy karéj özvegy kenyérnek is) igen úgy végzed újra miként ama Pénteken mikor Barabást kiáltott a megváltatlan emberiség — s az önkény s az önkény mosta kezét — bizony mondom néked a farizeusok erényét s az írástudatlanok pennáját ha nem dicséred hát úgy végzed újra hogy megtagad barátod elhágy szeretőd Júdás Zsuzsánna ama nehéz órán: a Koponyák-Hegyén Szárszón Pekingben (vagy Békésgyulán) s a kereszt lábán s a kékítős egekben (vagy ágyad szélin ülve) sorsod felett csak anyád sírdogál... Korin Géza: Emlékoszlop Kohán György emlékére Szemeidben varjú borong Vállad fölött a Napkorong Vastag bivaly szekeredet Vézna szekér Tetemedet Hangod hova menekedett Kezed kibe temetkezett Volt ami volt: mi lehetett Se kérdés már se felelet Meghaltál de kísértesz-e Fölhágni megkísérlesz-e Kazal oldalán a létrán Egyszál önmagad árnyékán Madár János: Márciusodik A teremtés bűvöletében tündöklő-széles gyalogút. Mintha csillagok döccennek lépteink nyomán. Nyelvem alatt kavics Azt kellene végre kimondanom — Ezer éve várok rá —, azt a szót... Minden mást csak kavicsként forgatok Nyelvem alatt, ha azt nem mondhatom. Tőle kapna fényt kusza mondatom, De az a szó eddig cserben hagyott. Száz szótár közt is gondban gornyadok, Mert azt az egyet tőlük sem kapom. Bejárnék érte már minden helyet, Tudván: másik szó nincsen, a helyett, Mely megfejthetné lezárt sorsomat. Nélküle csak a légszomj fojtogat, Csak vergődöm, s míg egyte azt lesem, Nerp, némább a született néma sem. Költészet napja Filadelfi Mihály: Dilemma Ha illetékes nem vagyok, magamra szabok éneket, nem is keresek érveket, ha illetékes nem vagyok, csak szemlélem az éveket... Azt hittem eddig: az vagyok, s rámszóltak illetékesek: szavaim mind mellékesek, ne higgyem hát, hogy az vagyok, s ne fenjek jó szökéseket, bár szike a szópenge-él... Kelésbe metsző éneket s igaz-támasztó érveket • ne keressek már többé én? Csak szemléljem az éveket?! 1985 Kántor Zsolt: Sörpatika látod kedvesem ez itt a vers ver a szíve ahogy ujjad pulzusára teszed kiemelkednek homlokán az erek csupa lüktetés átforrósodás. gyere kedvesem nézd! itt születnek a versek ez a műhely, kalapácsok vésők fogók és satupadok nélkül semmi erőszak nem szorult fiókjaiba csak az édes ízek csókok és pálmák, ahogy a múlt lovagjai úgy kötöm hajadba nemzetiszín pántlikámat viseld és idd le a habot sörömről tudom hogy szereted Ars 1. rest az est szívem kihagy pihenne mint a falban fölfelé lopódzó alattomos salétrom kapaszkodom egy pókfonálon — lassan ennyit ér a vers — a makrokozmoszt ellepik pojácák a mikrokozmoszt el nem rejthetem röhögnek mit ér az önpusztítás a szárszói vonatkerék csecse-becse sínpityuk kincstári ünnepén elnyűtt indulók döcögnek polka szól majális reggelén rest lesz az est szívem kihagy pihenne mint a falban surranó salétrom. 2. fölöttem tiszta égbolt a költő nem lehet folt tiszta mint a talpam mellyel havat tiportam zagyváinak szőrösek simák önjelölt po/j;é/áJt/c/ák irkák gyermekarcát trágárul karistolják ríják a pusztulást de lompos nyelvvel nyalintnak kegyelettel fölöttem tiszta égbolt — irkák vérző arca po j é 'á tie ák kudarca — a költő nem lehet folt! Sass Ervin; Az a nap az a nap volt a napisten aranyarca és az a hit az eretnekség koronája az a korona a bársonyszavakkal bélelt reménységkaloda az a nap volt a dáriusz kincse az egyetlen pirosbetűs ünnep amikor megindulnak gyökereikből a fák az a nap volt az ülj törvényt önmagad felett a hídnak legtávolabbi pillére ahonnan már egészen közel a térképre nem rajzolt város örökálom katedráli- sával ahol az oszlopok elérik az elérhetetlent és felemelik az örömök kupoláját a napisten aranyarca elé felfestve falaira a történetet a rab katonáról aki megálmodta egyszer a szabadulást Verasztó Antal: Küldetés viseltes külsőmön fényesedik a sötétség (szerencsémet nem méri se erszény se véka) odahaza eljövendő vacsorámhoz ecetben ázik a cékla nem kívánok más sorsot magamnak kérdésnek születtem feleletként halok meg addig is: időm maradékát lépésekre osztom Kiss Ottó: A világ lassan Már a magány sem a régi, íze nincs, nem keserű. Céltalan áll egy diófa, körötte nő, nő a fű. A világ lassan helyre tesz. Megszűnt űr a lüktetés helyén. Egy légnemű massza visszaint, mint büntetés: független attól, mit tettél. Megszokod. A fű a régi. Négy szem egymással szemben áll, s a távolságot méri.
