Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
o 1985. április 6., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Százhuszonöt évvel ezelőtt halt meg Széchenyi István öt negyedszázada, 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjjel dördült el a gyilkos jegyver és oltotta ki a golyó a „legnagyobb magyar” életét. A százhuszonöt esztendő alatt hol halványult, hol erősebben fénylett fel Széchenyi István pályája a magyar nép történelmi időszakaiban. Volt, amikor elhallgatták, „meg nem történtté” kívánták volna tenni, habár a gondolkodó elmék akkor is tudták, vagy legalábbis hitték, hogy Széchenyi műve és a magyarság- tudat egy és ugyanaz, hogy Széchenyi élete történelmünknek kiemelkedően jeles része, hogy erőit felőrlő küzdelmei nélkül ma nem tarthatnánk ott, ahol tartunk. Halálára emlékezve tesszük közzé kulturális mellékletünkben a múlt század neves újságírójának, Fáik Miksának emlékírásából az utolsó napokat megidéző részletet; Eötvös József Politikai Hetilapjának 1865, szeptember 11-i számából a felhívást, mely „Széchenyi szobor emelése ügyében” hirdet pályázatot. Hogy ez a kezdeményezés — akkor — mennyire volt merész, vagy magától értetődő, nehéz megítélni. Adaléknak, emlékeztetőnek azonban jó tudni róla és megismerni teljes szövegét. Végül az utolsó napok bejegyzéseit is idecitáljuk Széchenyi Naplójából, melynek kiadása 1978-ban a Gondolat Könyvkiadó érdeme volt, kiemelkedő nyomdai megjelenítése pedig a Kner Nyomda békéscsabai Dürer üzemének munkásait dicséri. Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála Részlet Fáik Miksa (1828—1908) visszaemlékezéseiből £ Széchenyi öreg korában ... Bizonyára elengedi az olvasó, hogy tovább rajzoljam, miként nőtt napról napra Széchenyi betegsége a haza, valamint saját ügyeinek rosszra fordultával. Március vége felé Széchenyi Thierry rendőrminiszterhez írt az említett doboz végett, s kérte, hogy adják vissza; egyúttal meghívta a miniszter urat látogatásra. Április elején megkapta Széchenyi a dobozt egy levél kíséretében, melyben Thierry a meghívást visszautasítja, s többi közt e szerencsétlen frázist is használja: „A tébolyda megszűnt excellenciádra nézve menr hely lenni.” Ez igen finom diplomatikus hangzású lehetett hanem a miniszter úr nyilván elfeledte, hogy oly kedélybeteg. öreg ember, mint Széchenyi, ily sokféleképp magyarázható kifejezésnek mindenesetre a legrosszabb értelmet fogja adni. S úgy is volt. E perctől kezdve Széchenyi egész lényében még a nem avatott szem számára is észlelhető változás állott be, nem dühöngött s nem jajgatott, mint Döbling- be érkeztekor; némán merengett maga elé, s ez még aggasztóbb színben tünteté fel állapotát. Nagycsütörtökön este utolszor volt Hopf kanonokkal Széchenyinél; feltűnően szeretetteljesen, csaknem, mondhatnék, gyöngéden bánt velünk, s olvasta nekünk, nem tudom már hányadszor, Thierry báró levelét; egyébről, mint a házmotozásról s annak netán lehetséges következményeiről sehogy sem beszélhettünk. Bármily szívesen időztem is egyébként e szobákban, bármily jól éreztem is itt magamat, ez este alig állhattam ki, mintha e különben oly barátságos szobák levegőjében valami tikkasztó hőség uralkodott volna. Tíz óra után báró Babarczy alezredes jött, s mi elbúcsúztunk. Széchenyi az utolsó előtti szoba küszöbéig kísért ki, ott megállt, s utánunk nézett. Az előszoba ajtajánál még egyszer megfordultunk. Még most is látom, amint ott állt, fájdalmas mosollyal ajkán; a szoba tetejéről lefüggő lámpa megvilágította sápadt arcát, és — nem tudom, jól láttam-e, vagy csak felhevült képzeletem játéka volt — a bozontos szemöldöktől árnyékolt szemekben két nagy könnycsepp rezgeti. — Adieu, kedveseim! — kiáltott utánunk, aztán megfordult s utolszor láttuk volt. Másnap már semmit sem evett. Amint az ételt fel- hordták, egyik inasát, az öreg, hűséges Brachot maga mellé ültette az asztalhoz, s a másikhoz így szólt: — Ma örömet szerzünk a mi öregünknek; én megvendégelem őt s ön felszolgál neki. Az öreg szolga nem tudta, hová legyen a kitüntetés miatt; hiába ellenkezett, Széchenyi nem engedett, s folyton csak azt mondta: — Megérdemelte azért, amit velem tett. Nagyszombaton alig hangzott egy szó is ajkairól. Titkárát, Kisst, 'ki estefelé jött, kérte, hogy sakkozzék vele. A játék — ámbár Széchenyi már délelőtt is játszott pár órát Zichy ®é- za gróffal — 7 órától 10 óráig eltartott, és Kiss, aki maga is kitűnő sakk játszó volt, távozás közben még mondá a cselédeknek, ilyen mesterileg, mint ma este, régóta nem látta a grófot játszani. Most jó éjt kívánt Széchenyi a két inasnak, az öreg Brach szokás szerint kivitte a lámpát a hálószobából az előszobába,, s a két inas, miután az előszoba ajtaját kívülről bezárta, s a kulcsot zsebre dugta, aludni ment. Széchenyi — mint minden éjjel — egyedül maradt a maga öt szobájában. Egy 'kis ideig hallották a grófot föl s alá járni, aztán minden csendes lett. Következő reggel — húsvét vasárnapja volt — kinyitotta a két inas a szokott időben az előszoba ajtaját; senkit sem láttak, a hálószoba ajtaja zárva volt; zörgetn tek, eleinte csendesen, aztán hangosabban, semmi hang, pedig a grófot ez órában már évek óta mindig ébren találták. Leírhatatlan ijedtség szállta meg a jó embereket, dr. Goldbergért szaladtak, s ezzel mentek be a hálószobába. Mily irtózatos látvány! A karszékében, fuvolája oldala meHett, ült Széchenyi, teljesen felöltözve, szétzúzott koponyával; jobbjával még a pisztolyt szorította, mellyel a. borzasztó tettet végrehajtotta. Senki sem hallotta a lövést, csak egy beteg állította, kinek hálószobája a Széchenyié alatt volt, hogy ő hallott éjféltájban fönt tompa hangot, mintha a földre esett volna valami... Két nappal utóbb könnyező szemmel s kimondhatatlan fájdalmas szívvel álltuk körül mi, hű tisztelőinek kis csapata, az elfeledhetetlen koporsóját a döblingi kis plébániatemplomban. Alig bírtuk fölfogni, hogy valóban eltávozott közülünk, hogy soha, soha nem látjuk őt többé. Hanem mikor a pap eléneklé „requiescat in pace!” (nyugodjék békében), akkor eszünkbe jutott mindaz, amit szenvedett, hogy idelent nem találhatta föl soha a nyugalmat, melyre beteg szívének oly nagy szüksége volt, s néma áhítattal rebegtuk: — Az Űr adta, az Űr el is vette, legyen áldott örökké szent neve. Magyarországon a borzasztó esemény oly benyomást tett, melyet le sem írhatni. Az első percben nem akarták elhinni, hogy „a légi nagyobb magyar” valóban meghalt, s mikor ez iránt nem lehetett több kétség, a hitetlenség egyszerre más irányt vett: nem akarták elhinni, hogy öngyilkosság vetett véget Széchenyi életének. E gyanú újabb tápot nyert egy csoport valóban tragikus eset által, melyek többé- kevésbé összefüggtek Széchenyi halálával. Az öreg Brach pár nap múlva gutaütésben halt meg; hasonló sors érte csaknem egyidejűleg dr. Görgent; Széchenyi titkára, Kiss, a gróf öngyilkosságának hírére megőrült, s nemsokára borzasztó halállal múlt ki; valami fél évvel utóbb dr. Goldberg is agyonlőtte magát. Erre valóban megfagy a vér ereinkben; sötét, gyászos végzet vonult át a házon, de aki Széchenyit 1860. április első napjaiban látta, aki hallotta, hogy folyvást csak a lélek halhatatlansága, s azon kérdés fölött töprengett: vajon van- nak-e oly esetek, hol az ön- gyilkosság nem bűn, az egy percig nem kételkedik, hogy Széchenyi valóban önkezével vetett véget életének. A fájdalom és elkeseredettség oly hangulatot szült, melyre nem találni nevet. Az Akadémia küldöttsége Bécsbe sietett, hogy a gróf holttestét Cenkre kísérje; az egész nemzet — férfiak, nők, gyermekek — négy hétig a nagy halottért mély gyászt viselt; nem volt falu, vallásfelekezet, melynek templomában a halhatatlan emlékére gyászistentisztelet ne tartatott volna, s midőn Dessewffy gróf, az Akadémia elnöke, megpendíté azon eszmét, hogy a legnagyobb magyarnak méltó emlék emeltessék, gazdag és szegény sietett, hogy hálaadóját lerója azon férfi iránt, kinek Magyarország többet köszönhet, mint amennyit egyes fiának bármely nemzet valaha köszönhetett. Emlék! Van-e rá szüksége neki, kinek neve évtizedek óta ragyog Magyarország történetének minden lapján, ki hazájában, bármerre tekintsen a szem, emléket állított magának, melyeknél nagyszerűbbet semmi művész keze nem teremthet? Széchenyinek ''egméltóbb panteonja,: életé lek és tetteinek egyszerű története. Bár találkoznék mielőbb hivatott toll, hogy ezt a panteont létrehozza! (Megjelent az Európa Könyvkiadó Mérleg-sorozatában, 1984-ben.) Utolsó bejegyzések a Naplóból, I860 Március 17-én Közeledik a végem (?!) Egy rendőrbiztos átad 5 dobozt, és báró Thierry levelét. (A levélben Thierry arra figyelmeztette Széchenyit, hogy a döblingi intézet megszűnt számára menedékhely lenni.) — Ebből, az Allgemeine Zeitungból — Bécs, március 7. — és a Times-ból, 14 március 14., azt olvasom ki, hogy romlásom eldöntetett. „Ideje, hogy egy kétségbeesett döntéssel kivonjam magam ezekből az üldöztetésekből!” — Délután Felsenthal jött... Szavaiból kivettem — micsoda balsors köszönt Ausztriára! 19- én Csodálatos, tudok még aludni! Görgen volt Thierry- nél, nerfi fogadta. Crescence magához kérette Festetich G(yörgy)öt. Béla Loftusnál. Frakkban. Egyedül eszem. 20- án Kissel sakk. Madame rekedt és ágyban marad. 22- én Óriási léptekkel közeledik a végem. A végtelenségig fegnak gyötörni. Ki kell vonnom magam ebből!! Zichy Edmund. Nákó. Emezt beidézték Lanckoronskyhoz, hogy számoljon be! Lopresti, Crescence, Sophie és Géza ebédel nálam. Madame láthatatlan. 23- án Megint tudom használni a szemem. — Géza. — Egyedül eszem. Madame még mindig invisible (láthatatlan). — Kiss sakk. 24- én Géza. Egyedül eszem. Kiss. — Fáik és Lonovics püspök. Babarczy báró. — Jósika nagyon rosszul. 25- én Elháríthatatlanul — elvesztem! — Végem (?) bármelyik pillanatban bekövet- kezhetik. Teljhatalmat ruházok Henrikre (Gr. Zichy Henrikre — a szerk.) Este Crescence, Gézával és Ödönnel! Jósika jobban! 26- án Elborzadok! Nem tudom hurcolni az életemet. Meg kell semmisítenem magam! Egyedül eszem. 27- én Megsemmisülés után sóhajtozom!? Doktor megijeszt. Egyedül eszem. Géza! Este sakk Kiss-sel. 28- án Meghalt Jósika! Pótolhatatlan veszteség! — Egyedül eszem. Teljesen szét vagyok zilálva. Sakk, Kiss! Keservesen élek. Megfü- rödtem. Meglátogat Esterházy Mihály, Wenckheim Tóni, a felesége és a gyerekek. Zichy Henrik. — Egyedül eszem. Béla, ki az éjjel Rakitsanba utazik. Crescence, Ödön. Emez megígéri, „sohasem fog játszani.” — Crescence beszélt Festetich Györggyel. 21-én Gyulladt szem. Terhemre kezd lenni az élet. — Marie és Tony! Egyedül eszem. Meglátogat dr. Sigmund. 29- én Csupa kétségbeesés vagyok. Kiss este sakk. Az éjjel véget akartam vetni az életemnek. 30- án Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem. 31- én El vagyok veszve! Széchenyi Imre látogatott meg este. április 1-én------------------Nem tudom megmenteni magam! (A napló itt megszakad.) POLITIKArHETILIB KN> évMjam. 1865. 11» *****mto**s ff tad* Mwmi. « WUMAm (»«I»£7 • . Festő», ixejrfoirtbór 11 Pályázat a Széchenyi-szobor mintázására A Széchenyi-szobor emelése ügyében alakult vegyes nagy bizottmány egy szőkébb körű választmányt nevezett ki kebeléből, mely az emelendő ércz-szobor pontjául — az illetékes hatóságoktól leérkezett engedély folytán — a lánczhíd előtti tér közepét jelölvén ki: a szobor mintázására ezennel pályázatot hirdet, s e részben mindenekelőtt magyar művészi erőknek oly fenntartássá; nyit tért, hogy ha ezek a művészi ízlés köve- telményeniek nem felelnének meg, általános pályázat legyen hirdetendő. A pályázat feltételeit a következő pontok tartalmazzák: 1. Pályázhat minden — a magyar korona területén született, jelenleg bárhol lakó, vagy — a bár külföldön született, de Magyarországban honosult és itt lakó művész. 2. A szobor legyen nemesen egyszerű, de nagyszerű; híven, s a lehető legnagyobb hasonlatosságban, de nem eszményítve, ábrázolja gróf Széchenyi Istvánt, 30—50 éve közötti tevékeny férfi korából, hajadon fővel, magyar szabású nemzeti viseletben. 3. A pályázásra beküldendő szobor-mintának legkisebb mérve egy és fél láb magas — s a több darabból is állható és összerakandó talapzati minta ezzel arányban álló legyen. 4. A pályázó szobor-minták jövő 1866-ik évi már- tius 31-éig, a művész nevével együtt, a M. T. Akadémia elnökségéhez czímezve, Pestre küldendők. 6. A mintákat egy, minden tekintetben illetékes, műértő tekintélyekből álló, részrehajlatlan bíráló választmány veéndi bírálat alá. 7. A legjobbnak elismert szobor-minta 800 o. é. forint, a második legjobb 400 forint, a harmadik pedig 200 forint pályadíjat nyer; — a választmány azonban fenntartja magának a jogot, hogy a pályázott és díjat nyert minták bármelyikét, egy ezer forinttól két ezer forintig terjedő vételáron, a pénzalap sajátjává tehesse. 8. A pályázó művészek a szobor aránymérveire nézve kellő öntájékozhatásuk végett, a lánczhíd-tér helyfekvési, téremelkedési, lejtési, keresztmetszési, s általában a környezet aránymutató rajzait, úgyszintén gróf Széchenyi István élte különböző szakaiban festett eredeti arczképeiről vett fénykép másolatokat, a M. T. Akadémia elnökségétől, Bér- czy Károly úrhoz (Pest, Ser- vita-tér 3. sz.) intézendő leveleikre. 1865. October 1-ső napjától kezdve átvehetik. Pest, sept. 4. 1865. GR. DESSEWFFY EMIL, a m. t. akadémia s a fentebb említett bizottmány elnöke.
