Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

1985, április 6., szombat

o

A hosszú tél után egyik napról a másikra köszöntött be a tavasz. ' Barkáztak a fák és a Nádalóhát iszapos tócsái körül kidugta fejét a sárga kankalin. A szántások gőzölögtek. A vetések zöld, puha bársonya felett hajnaltájt átlátszó, lila felhők lebegtek, melyeket a felkelő nap úgy szaggatott, kergetett, akár őszszel a szél az ördögszekeret.

Mérei Kálmán a tanyája végében cigarettát“ sodort. Feje fölött az eperfán pajzán kedvvel fütyörészett a rigó. Kalapjának karimája aló] értetlen arccal pillantott fel, mintha azon tűnődne, hol hallotta ezt a hangot. Idegen, kiismerhetetlen világ vette körül. A szétszórt tanyák, meg a puszta kéklő messzesége, ameddig a szem ellát, lidércként nyomasztotta. Felmarkolt egy rögöt a szántásról. Súlyos fekete föld volt. Szétlapult, akár az agyág, de nem por- hanyósodott. Belenyomta a félig elszívott cigarettát és visszaballagott a konyhába.

— Átok egy föld.

A felesége nyúlánk, kemény húsú asszony, apró, fekete szemében eltökéltséggel vegyes konokság tükröződött.

— Nincs rossz föld, csak rossz gazda.

A megjegyzés hidegen hagyta. Vagy talán nem is hallotta. Ahogy azt se vette észre, hogy fehér kötényt kötött maga elé. Meg a terítéket sem. A tiszta abroszt, a virágmintás tálat, a vékony szeletekre vágott sonkát, a kolbász rézsútos karikáit. Ügy rágták az emlékek, mint odvas fát a férgek. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot, amikor a családjával elindult Magyarországra. A házat látta maga előtt, meg a Dunáig nyúló parcellák között a saját földjét. A teherkocsin ült ingóságai között. Végigrobogtak a falu utcáján. Rokonok, ismerősök integettek, és ő senkinek se integetett vissza. Az állomáson berakodtak egy vagonba. Egész éjszaka utaztak, mire ideértek. Egy komor képű tisztviselő kísérte őket Tarajosra. Rámutatott a málladozó falú, gazdátlan tanyára: — Ez a maguké, no meg a szántás is.

— Nekem se könnyű — törte meg a csendet az asz- szony.

Felrezzent. Egyenesen az arcába nézett. Rácsodálkozott ráncaira, meg az őszülő hajára. Senkinek se könnyű, gondolta magában, de hangosan egészen mást mondott.

— Persze, hogy nincs rossz föld. Ha felszikkad, befogok a boronába.

Méreiné tiltakozott.

— Ma ünnep van.

— Milyen ünnep?

— Húsvét hétfője és Katinka ... — hangja hirtelen megbicsaklott. De nemcsak a hangja, a tartása is. Lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat, mintha eltökélte

Serédi János:

A hímes tojás

volna magát, hogy belemar a férjébe. — Neked csak a föld a fontos, a szántás, meg a vetés.

— Miért nem jön reggelizni? — nyitotta ki kérges tenyerét Mérei.

— Hímes tojásokat készít.

— Minek?

— Várja a locsolkodókat.

— Locsolkodókat? — hökkent meg. — Ki jön hozzánk locsolkodni?

— Korán reggel felkelt, megfőzte a tojásokat, és most festi őket. Azt hiszi, Nagymegyeren van az öregházban és jönnek a csallóközi legények. Az ilyesmibe bele lehet zavarodni.

— Magyarázd el neki, hogy mi idegenek vagyunk, senkit se ismerünk. Meg kell, hogy értse, hiszen már 17 éves.

Kinyílt a szoba ajtaja. Elnémultak. Katinka jött. Apja összeszűkült szemmel méregette, s közben elcsodálkozott. Milyen helyes így ünneplőben. Valóságos nagylány. Darázs dereka volt és haját copfba fonta. A rakott szoknya in- cselkedően harmonikázott körülötte. A hímzett ing alatt sejtelmesen és kihívóan domborodtak a keblei. Kiviharzott az udvarra, és áradó kedvvel tért vissza.

— Szép a puszta — újságolta.

— Az — hagyták rá mind a ketten. És szorongva lesték, hogy mitől van ilyen csilingelő hangulatban.

— Tudjátok, hol vagyunk? Ez a Nagyalföld déli csücske. Arra lejjebb Erdély van. Mielőtt eljöttünk volna otthonról, megnéztem a térképet, hogy hová visznek minket.

— Ülj le és reggelizz!

— Jól érzed itt magad — puhatolódzott az apja.

— Miért ne, semmi se hiányzik, de azért van egy kívánságom — huncutko- dott.

— Mondjad, kislányom!

— Tényleg elmondhatom, nem haragudtok meg érte? Még apu se?

— Senki se haragszik meg, csak mondjad! — biztatta az anyja.

— Azt szeretném, ha Csé- falviékat is áttelepítenék.

A hangjától maga is megdöbbent. Hát még a csendtől!

Ilyet nem lett volna szabad mondania. Sietve hozzátette: — Csak azért, mert odahaza Pista volt az első, aki meglocsolt.

Apja tekintete felparázs- lott.

— Odahaza, odahaza, most már ez a hazád.

A mécses eltörött. Katinka berohant a szobába. Csak délután bújt elő. Kiment az udvarra, megállt a kapuban, sétált a kertben. Szülei aggódó tekintete kísérte minden mozdulatát.

Baukóné az ablakból látta a lányt. A tanyákon mindenki tudott az áttelepített családról, de az övé volt a legközelebbi. A háború óta feketében járt. A férje odaveszett a fronton. Bár annak idestova három éve, a fekete ruhát mégse vetette le. Szíve mélyén töretlenül élt a remény, hogy viszont-, látja. A várakozás vigasztalan szomorúságában megnyúltak a ráncok az arcán, és a tekintete évről évre keserűbb lett. Talán éppen ezért esett meg a szíve a lányon.

— Ejnye, hát az új szomszédokhoz senki se megy locsolkodni? — célozgatott a két sógorának, akik már bejárták az egész rokonságot, és a bortól keresztbe állt a szemük. Csak hümmögtek, csak sajnálkoztak, hogy ilyesmi js megesik a világban, mint ez az áttelepítés. Nem szenvedtek eleget a népek a háborúban. Ám egyikük sem vett annyi fáradságot, hogy beforduljon a tanyához vezető dűlőútra. De mikor késő délután hazajött a fia, elébe állt.

— A szomszéd tanyában voltál-e?

— Nem én — válaszolta Andris, és kezdett átöltözködni az etetéshez.

— Márpedig oda el kell menned!

— Ugyan minek, hiszen azt se tudom, kifélék, mifélék, milyen szokás járja náluk.

— Elég annyit tudnod, ide sodorta őket a sors. Nem mindegy, magyarok, románok, szlovákok-e, amikor itt laknak a szomszédságunkban. Vigyél nekik egy kis örömöt, ahogy illő ilyenkor, húsvétkor. Hadd tudják meg, jó népek élnek Tarajoson.

Amióta apját elvitték katonának, Andric vette át a gazdaságot. Édesanyjával azonban soha se ellenkezett. Visszacsúsztatta a zsebébe a kölnis üveget és elindult.

Méreiné hitetlenkedve csapta össze a kezét. Örömében kiszaladt az udvarra.

— Hozta Isten, fiatalember. Mi járatban? — kérdezte fuldokló hangon.

— Locsolkodni jöttem.

— Fáradjon beljebb!

— Csak azt nem tudom, mi a szokás maguknál.

Mérei is kijött a tornácra. Ünneplőben volt. Fekete nadrágban és pitykés lajbiban. A fiú mackós járással közeledett. Ahogy rátekintett kerek, pirospozsgás, jellegzetesen szlávos arcára, melyen folyton ott bújkált a mosoly, borongós hangulata felengedett.

— Nálunk, Csallóközben a legények versikét mondanak. Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni?

— Errefelé is járja, de inkább szlovákul. Meg aztán itt a tanyákon kútvízzel lo- csolkodnak. Persze, csak a lányokat — tette hozzá, nehogy elértsék. — De én nemcsak locsolkodni jöttem.

— Hát? .T

— Hát? — riadozott Méreiné.

— Csak úgy, merthogy itt lakunk a szomszédban. Édesanyám mondta, hogy jöjjek. Errefelé szlovákok meg románok laknak. Mi otthon szlovákul beszélgetünk, de azért értjük a magyart is.

Ital volt benne, pörgött a nyelve. Magabiztossága

sem hagyta cserben. Elővette a kölnisüveget. Méreiné azonban megfogta a kezét.

— Először a lányomat.

Azzal kinyitotta a szoba

ajtaját.

Andrisnak elállt a lélegzete. Anyja nem mondta, lány is van az idegenek tanyáján. A hanyatló nap sugarai beszűrődtek a tenyérnyi ablakon. Ott táncoltak Katinka haján, arcán, virágmintás mellényén. Olyan volt, mint egy varázslat. Andris zavarában elfelejtette a versikét. Az üvegből is csak néhány cseppet szórt a lány hajára.

— Köszönöm — csilingelte Katinka.

A sarokba perdült. A díszes láda tetején egy szakajtókosárban hímes tojások. Megfogta a szakajtót. A fiúnak nyújtotta.

— Maga az első, aki meglocsolt édesapámon kívül. Más már aligha jön hozzánk. Nagymegyeren, ahol laktunk, annyi locsolkodóm volt, hogy két szakajtó tojás se volt elég. Fogadja el az egészet.

Andris szabadkozott.

— Csak egyet. Azt is maga válassza ki.

Az egyikre rózsa volt festve. Katinka azt vette ki. A fiú ügyetlen volt. A lány arcán merengett, s a tojás kicsúszott a kezéből.

— Juj! — sikoltott Katinka.

— Ez szerencsétlenséget jelent — szólalt meg az anyja, aki a szoba ajtajában állt, és elérzékenyülve figyelte a fiatalokat.

— Ó, dehogy — tért magához Andris. — Éppen ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy akik szeretik egymást, semmi sem választhatja el őket, mert minden akadály úgy törik össze, akár ez a tojás. Legalábbis itt Tarajoson ez járja.

De akkor már égett az arca. Katinkáé is. Irultak-pi- rultak mind a ketten.

Sülé István : Csendélet

Galambosi László:

Húsvét

Szivárvány fény árad. Lobognak a sátrak. Csöngettyűznek a vőfélyek. Zászlót bont Vasárnap.

Torlódik a násznép. Nyírfahídon átlép. Kösöntyűkkel a barkások bundája szikrázzék!

Násznagyunk kucsmája fölött aranypáva. Tulipános kerekekre hull Húsvét rózsája.

Hajlok, kedves, Hozzád. Tükrös nap az orcád.

A gyűrűket kagylós tálból Ujjúnkra forgatják.

Lajosházi Éva:

Kisváros

Végleg elmentem tőled. Felnőttem hát, s idegen vagyok; az ismerős fák feje földrehajlott.

Isten veled, városom.

Isten veled, régi lány.

Már csak előre nézek.

Csizmadia Imre:

Húsvéti locsolkodás

1914 húsvét másnapján kora reggel átjött hozzánk a szomszédunk nálam egy évvel idősebb fia, Makó Feri. Mindketten meglocsoltuk szüléimét, kishúgomat. Azután ketten elindultunk a körútra, ahogy Feri mondta: „locsolkodni.” Mindkettőnknél volt egy nagy üveg ot- kolon, vagy ahogy Feri mondta: szagú-víz. Üvegjeink szájára vászonkötés volt téve, vékony tűvel néhány helyen átszurkálva, hogy locsoláskor folyjon is. Nálam még volt egy darab jószagú szappan is, nála meg egy éles bicska. Először Fenékhez mentünk, ahol én meglocsoltam az egész családot. Onnan kelet felé tovább a mi tanyasorun'kon a Makai országútig. Feri őslakos volt itt, ismerte a tanyákbelieket meg a tanyákhoz tartozó kutyákat is. Én életemben először jártam erre. Nagyon

szép, enyhe tavaszi reggel volt, tiszta, napsütéses idő mutatkozott egész napon át. A Vízi tanyán kezdtük, és minden tanyába bementünk egészen a velünk szemben levő nagyapám tanyájáig, ahol Keresztes sógorom lakott feleségével, Katica nagynénémmel. Onnan átmentünk a tanyánk előtti tavon, és aztán, bejárók szerint, egyszerre mindkét tanyasort végighajtottuk a Sóstóig. sőt még azon is túl egy iskolatársunk, Orovecz Feri szüleinek tanyájában is lo- csolkodtunk.

Hamarosan azt vettük észre, hogy fogytán a locsolóvizünk. Leültünk a dűlőre, vagy jobban mondva, letérdeltünk, és most tett jó szolgálatot a bicska. Avval Feri a nálam levő szagos szappanból átlátszó, vékony szeleteket vágott, levettük üvegeink szájáról a vászondarabot, az üveget az árokban levő kristálytiszta vízbe merítettük, mindkettőbe bele a szappanszeleteket, újra bekötöttük az üvegek száját, és szorgalmasan jázogatni kezdtük. Hamarosan felolvadt a szappan, és mehettünk to-, vább. A Makai útig minden tanyába bementünk és meglocsoltuk a lányokat, ahol nem volt lány, az asszonyo- * kát. Az iskola a dűlő mellett volt, így a tekintetes asszonyt, az igazgató urat, meg a Lacikát, sőt a Miranda kutyát is meglocsoltuk. Már jó idő eltelt, mire a Makai útra értünk. Azon tűnődtünk, hogy merre vegyük az irányt. Ferkó azt ajánlotta, hogy kifelé, Pusztaközpont felé menjünk, mert arra őneki sok leány iskolatársa várja a locsolókat. Én meg azt javasoltam, hogy menjünk Orosházára, mert ott Forjánné nagynénémnek két lánya, két unokatestvérem várja, hogy én Okvetlen elmenjek hozzájuk locsolni. Én ott két-három húszfillérest reméltem, hogy kapunk fejenkint. Végre Feri ráállt,

és megindultunk Orosháza felé. Persze az országút két oldalán levő összes tanyába bementünk. A falu legszélső sarokháza a Kistóth fűszeresé volt. Feriék évék óta ott vásároltak, így ő ismerős volt. Bementünk. Először is Feri vett tiz darab magyar cigarettát. Hüvely nélküli cigaretta volt. Azután egy kisüveg locsolóvizet is vettünk közösen. Abból meglocsoltuk a lányokat meg a boltosnét. Aztán elköszöntünk. Az utcán megállapítottuk, hogy üvegeinkben ismét kevés locsolóanyag van. A Kettőssánc téri kútnái léoldoztuk üvegeinkről a vásznat, igazságosan kétfelé öntöttük a boltban vett locsolóvizet. így mostmár majdnem „igazi” locsolóvizünk volt. Mielőtt tovább indultunk, Feri még a „szivar”-zsebembe dugott ■ két cigarettát, félrecsaptuk kalapjainkat, hogy legénye- sebbnek nézzünk ki, és meg se álltunk a Töhötöm utcáig, Fórján sógoromékig. Kézcsókkal köszöntöttem a sógoromat, nagynénémet, bemutattam Ferkét, aztán locsoltuk a két lányt meg a két szülőt is. Az egyik lány már eladósorban volt, a mási'k polgáriba járt. Megvendégeltek minden jóval, ettünk, ittunk, még kevés bort is kaptunk, és ami a legfontosabb, fejenkint két-két húszfillérest. Aztán kérdezősködtek szüleim, húgom felől, meg hogy jó-e ott kint iskolába járni? Aztán kikísért nagy- néném az utcaajtóig. Mielőtt az utcaajtót kinyitottam volna, lehajoltam, hogy kezet csókoljak. Nagynéném meg-i látta a zsebemből félig kicsúszott cigarettát. Kirántotta zsebemből, földhöz vágta és rátaposott. „Néked már ilyen is köll? Csak nem szoksz rá a bagózásra? Apád már legíny vöt, de még regruta korában se cigarettázott. Apám elcsapta vóna. Te még iskolás vagy! Rá ne szokj, a fene azt a büdös bagót!” Aztán Ferihez fordult: „Te is jobban tenníd, ha nem szívnád! Mire az!” „Minálunk mindönki

dohányzik!” — felelte Ferkó. „De te még gyerek vagy, még ráírsz, míg legíny leszól!” Elszégyelltem magam. Ferkó az utcán azért is rá-1 gyújtott. „Nagyon mérges nagynénéd van neköd” — mondta. „Az ám! Fílek, hogy elárul apámnak, és jaj lesz nekem!”

Útközben Feri többször kínált, hogy gyújtsak rá, de nem fogadtam el. Aztán egy helyen, már kint a tehénjáráson, leültünk a gyepre és összeszámoltuk a keresetet. Három korona huszonnégy fillérem volt. Ferinek annyival kevesebbe, amennyit a cigarettáért fizetett. Sok pénz volt az akkor! Egy felnőtt embernek két nap, látástól vakulásig kellett dolgozni érte. Éspedig nehéz testi munkát!

A Makóék mezsgyéjénél elváltunk. Nem kaptam ki, még csak meg sem szidott idesatyám, amiért így eltöl- töttük az időt.

Így végződött első tanyai locsolkodásom, és ilyen gyászos véget ért az első két cigarettám. Sohase szoktam rá a dohányzásra. (A szerző Pirkadattól deleidig című önéletírásából.)