Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
o 1985. április 4,, csütörtök NÉPÚJSÁG Kohón György: Aratók A forrásnál — Budapestről jött hozzánk a szanatóriumba? Ilyen messziről?! Igaz, nem is olyan nagy távolság ma már az a négyezer kilométer. Két óra az út repülővel Moszkváig, onnan aztán még kettő. Egy nap alatt bőven oda juthat az ember. Egyébként az idén magam is voltam repülővel Budapesten, útközben Moszkvát is megnéztem. • Most voltam másodszor Budapesten. Először a háború alatt, két évig tartó nehéz úton jutottunk odáig! Most meg? Alig volt időnk a gépen körülnézni, máris megérkeztünk. Jó volt ez az utazás, az egész csoport elégedett volt. Hiszen érdekes dolog utazgatni egy idegen országban, megnézni, hogyan élnek az emberek, összehasonlítani a mi életünkkel. Különösen izgalmas volt ez nekem, hogy negyven év után újra láthatom azt az országot, amelyben ifjúságom idején már jártam egyszer. A magyar városok közül, Budapesten kívül Székesfehérvárra és Miskolcra emlékszem a legjobban. Miskolcra azért, mert ott feküdtem kórházban, Székesfehérvárra meg azért, mert a környéken elkeseredett harcokat vívtunk. No, meg azért is emlékszem annyira erre a városra, mert ahogy magunk között mondtuk, könnyebb volt elfoglalni, mint a „Székesfehérvár” szót helyesen kiejteni, pedig igazán nagy véráldozatokat hoztunk az érte vívott harcokban. Bár később, amjkor néhány szót már megtanultunk magyarul, kiderült, hogy a „Székesfehérvár” szót nem is olyan nehéz kimondani. Nos, mint mondottam, az utazás elég hosszú ideig tartott ahhoz, hogy eljussak csaknem mindenhová, ahol alakulatunk harcolt. Az már a háború utolsó hónapjaiban volt. Tényleg a vége felé jártunk már, és sem mi, túlnyomórészt egész fiatal fiúk, sem a többiek, nem akartunk meghalni az oly sok küzdelem után kivívott győzelem kapujában. Mindannyian szerettünk volna hazakerülni, újjáépíteni mindent, amit leromboltak, elkezdeni a békés életet, dolgozni, családot alapítani, gyermekeket nevelni. De a háború az háború, és megértettük, hogy amikor távol a szülőföldünktől védjük a hazánkat, a népeket segítjük, hogy megszabaduljanak a fasizmustól, ami oly sok szenvedést okozott és oly sok millió emberáldozatot követelt. Sokan, nagyon sokan vannak olyan elvtársaim, különböző nemzetiségűek, oroszok, ukránok, szülőföldem szülöttei — kabardok —, akik mellettem küzdöttek, de nem érték meg a háború végét, a győzelmünket. A szovjet katonák százezrei alusszák örök álmukat a baráti szocialista országok földjén, és ezernyi szovjet katonasír van Magyarország földjén is. De a sok véráldozat nem volt hiábavaló. Amikor a csoporttal ide-oda utazgattunk Magyar- országon, a saját szemünkkel győződhettünk meg róla, hogy a magyar nép jól él, szorgalmasan dolgozik. • Hosszú ideig szerencsém volt: már több mint két éve voltam a fronton, de még egyetlen karcolás sem esett rajtam. Magyarországon aztán elintézett egy repeszdarab. Harcoltam Budapesten, aztán Székesfehérvár alatt, végül egy miskolci kórházban kötöttem ki. Oda szállítottak. A budapesti emlékeim . .. Házak, amelyeken óriási sebeket ütöttek a belövések, házfalak, amelyekről a golyók letépték a vakolatot, betört kirakatok, hidak a Duna hullámsírjába omolva. Csak sejteni lehetett, milyen is volt a város a háború előtt. Nos, a második budapesti tartózkodásom alatt egészen más benyomásaim voltak a városról. Nagyon jó, hogy sikerült megőrizni mindazt az értéket, ami az évszázadok során felhalmozódott, ugyanakkor egészen modern a város, kellemes, kényelmes. Van metrója és általában jól szervezett tömegközlekedése. Csak szerintem túl sok a gépkocsi, ezért aztán szennyezett a levegő, egészen más, mint itt nálunk, a Kaukázus előhegyeiben. A Budapesten töltött napokat igyekeztünk minél jobban kihasználni, hiszen nem azért repültünk négyezer kilométert, hogy a kényelmes Volga szállóban lustálkodjunk. Majd kialusszuk magunkat otthon! — mondogattuk. Még az utolsó nap estéjén is Budán, a várban csavarogtunk, élveztük a patinás környezet ódon hangulatát. Hol láthat ma már az ember igazi régi gázlámpákat? Már az első napon elindultam azokra a helyekre, ahol háború idején harcoltam. Leginkább az Erzsébet-híd pesti hídfőjének környékére, meg a Petőfi-szoborra emlékszem. Két jó barátom ott esett el. A régi hídból akkor nem sok maradt, csak a roncsai látszottak ki a vízből. Most egy keskeny belvárosi utcán jutottam ki a Duna-partra, és hirtelen elém tárult a kecses ívű új Erzsébet-híd látványa. Az esti fényárban úszó királyi vár, a kivilágított Halászbástya, a Lánchíd látványa óriási élmény, szinte lenyűgözi az embert. Aztán sokáig elálldogáltam azon a helyen, ahol egykor a tüzelőállásunk volt. Székesfehérváron is megtaláltam azt a helyet, ahol valamikor Erzsi néni háza állott. Két hétig laktam nála. Bár egy szót sem tudtam magyarul, no, meg ő se oroszul, és már nem is volt fiatal, mégis összebarátkoztunk. Erzsi néni a maga anyás gondoskodásával, kedvességével igyekezett megszépíteni katonaéletem nehéz napjait, én meg azzal segítettem neki, hogy ennivalót vittem haza. Kaukázusi vagyok, nálunk a férfiak szeretnek és tudnak is főzni. „Elmagyaráztam” Erzsi néninek, hogyan kell szabad tűzön saslikot sütni, és értésére adtam, hogy nálunk ez nemzeti eledel. Igaz, ez a „főzőcske” csak elvi síkon zajlott, mert hiszen honnan is vettünk volna azokban a háborús időkben „alapanyagot” — fiatal bárányt? Ö viszont megmutatta, hogyan készül a gulyásleves, amiről nálunk egész mások az elképzelések. Kiderült, hogy ez egy nagyon finom leves, kicsit csípős, olyan, ahogy azt nálunk, a Kaukázusban is szeretik. Erzsi néninél tanultam meg jó bablevest is főzni. Amikor hazajöttem, a családi konyhán meghonosítottam és a zöldséges, húsos bableves a „sláger”, ha vendégek jönnek. Nagyon ízlik nekik. Voltam Miskolcon is, ahol egy ideig hadikórházban feküdtem. Az a város is teljesen megváltozott. Talán csak a Fő utca a régi, a történelmi városmagot minden oldalról új lakótelepek, üzemek veszik körül. A Budapest—Miskolc közötti útvonalon sok falun haladtunk keresztül és láttuk, milyen szép új házakban laknak az emberek. . • A kórház után hamarosan leszereltek és hazajöhettem ide, Nalcsikba. Előbb építkezéseken dolgoztam, közben esti iskolára jártam, leérettségiztem. Aztán beiratkoztam a műszaki egyetemre. Most már majd harminc éve, hogy építészmérnökként dolgozom. A mi városunk is egészen új lett. Azon igyekszünk, bár ez nem mindig sikerül, hogy az új lakóházak ne csak jók, kényelmesek, hanem a lehetőségekhez mérten szépek is legyenek. Mint a magyar építőipart, minket is szidnak a határidő-eltolódások, a minőség, a gyakran egyhangú tervezés miatt. Nem felejtem el Magyarországot... Elolvasok mindent, amit erről az országról írnak nálunk. Sokszor és jókat írnak. Képzelje, a kisebbik fiam — okos, tehetséges gyerek — magánszorgalomból elkezdett magyarul tanulni. Ha lesz elég kitartása, három nyelvet ismer majd — a kabardot, az oroszt és most már a magyart is, bár ez utóbbiban nem vagyok egészen biztos, hiszen nagyon nehéz nyelv a magyar. Hogyan alakult az életem? Mint mindenki másnak, voltak, vannak nekem is gondjaim, de örömeim is. Megnősültem, és szerintem a világ legszebb leányzóját vettem feleségül. Két fiúval és egy lánnyal ajándékozott meg. Felnőttek, családot alapítottak és unokákkal örvendeztettek meg bennünket, akik teljessé teszik az életünket. Azt szeretném, hogy ők soha ne tudják meg, ml is az a háború, és ne tudja meg senki a, mai fiatalok közül, sehol a világon. Tudja, amikor véget ért a háború, mi, akik túléltük, azt hittük, hogy most már örökké élni fogunk. Csak hát múlnak az évek, az egészség sem a régi, s ahogy öregszik az ember, mind többször érez fájdalmat a régi sebhelyek táján ... De azt hiszem, most már mehetnénk. Étkezés előtt fél órával kell innom egy pohár meleg gyógyvizet, úgyhogy most már jobb lesz, ha elindulunk a forráshoz. Jurij Akimov, az APN magyarországi irodájának vezetője Csanádi Imre: Ismeretlen katona Ahoi találták, ahol vége lön, elkaparták a marhalegelőn. Hadak nyomán holttestek mindenütt — bűzlön, kifosztva ö is ott feküdt. Nemhogy bakancsa: mása sem maradt — dögcédula, vagy levél, vagy irat. Émelygő-szánó, hajszolt emberek gödörbe húzták: ki sirat, gyerek? — Nyugszik azóta, névtelen halott, magában, olcsó fakereszt alatt. A szőlők útja mellett, ott pihen, a vérre-torkos Vértes töviben. silány sírban, az is kővel ragyás, alig látszik halomnak, de vigyáz az állami pásztor, hogy sanyarú füvéért meg ne gázolhassa juh; nem fordul rá traktor, szekérkerék; kijár neki virág egy-egy marék; viszik-hordják rá, sértett, hű, konok gyászban, a csöndes parasztasszonyok Verasztó Antal: Előjegyzési naptár 1. együtt élni önmagámmal 2. szemem sorsra nyíló ablakából 3. kezdet és vég közé hidat verni 4. egyre távolabbi időbe látni 5. figyelni a szívből feltörő lángra 6. tisztának maradni-várni és sietni 7. szétszórni testem melegét 8. árnyként sétálni régvolt utcákon át 9. (a rőt arcú teliholdnál) 10. alig rezzenni ha valami fáj 11. esetleg — nem földi öröm — 12. jelként maradni egy kövön Mezei András: 1945 Még nincs kenyér, csak stearin. Elek egy város romjain; kívül-belül a tűzfalon csak utca van, se ház, se hon. A ló mögött hadtápkocsi. Befogva fényes csontjai. Istrángszakító pillanat, a vér a vékony jég alatt. Kés kell, hát pisztolyt félretesz, házmesterünk ma húst szerez. Ma nincs se harc, se félelem, — a ház előtt a lótetem csontváza és a roncs-kocsi. Henteskötény, az orvosi köpeny, a bárd, s a négy pata. Régi házmester, új haza. Rajki László: Az úttörőmozgalomért
