Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
NÉPÚJSÁG 1585. április 4,, csütörtök o Csoór István: Találkozás (Részlet a Hegy és göröngy című regényből) Nappal szellő sem rezdült. Csendes az utca. A parasztszekerek sorának vége szakadt. Egész nap zörögtek, és izzadásig hajtották a lovakat. A menekülők Szalontáról jöttek, és mentek a Tisza felé. Csontóéknál családos paraszt húzódott meg egy éjszakára. Kocsival és két lehajtott lóval. Hajnalban mentek tovább. Maguk után becsukták a nagykaput, csak a kocsinyom maradt az udvaron és két rakás lótrágya. Csontó vermet ás. Három ásónyomra ment le. Köpte a markát, és míg szusszant, nézte az eget. Felhő sem moccan. Augusztusi ég szokott ilyen lenni, az októberi inkább változó. Sűrűn kergetik egymást a fellegek, és ha tehetik, csapot nyitnak. A fák meredten állnak, egyetlen águk sem mozgatják. A levelek zöme sárga. Még tartják magukat a gallyon, csak akkor engednek, ha sepri őket a szél. Egyetlen egy verebet sem látni, pedig azok piacot tartanak, ha kell, ha nem. Az erdő felől nem száll varjú. Ütjük itt vezet el, erre veszik az irányt mindig, ha a csorda legelőjét keresik fel. A két gyerek a kiásott föld tetején ül. Ferkó felfújt képpel puffant, ha dörren az ágyú. — Bumm! Szandálját megfeszíti a porhanyós földben. — Apa, mikor lőnek ide is? Mosolyog az apja. Az izzadságot lefeni a homlokáról. — Ha rossz leszel, akkor sürgősen .. . Nyel a gyerek, sűrűn egymás után. — A golyó a kabátot isi kilyukasztja? — Ki... — Az inget? — Még a gatyát is ... — A bőrt? Ferkó már ismeri a dörgést. Feljebb ül a dombon, úgy szól le: — Ügy megy át a húson, hogy nem is sittyen ... — Hű... Az inget összébb húzza magán Ferkó, és indulnak az apjok után. A gödör tetejére akác- culápokat hordanak, rá ajtókat, deszkákat, vastagon szalmát, és a tetejére földet. . A két gyerek a szalmát egyengeti a veremben, és hangosan osztják a helyet. — Itt fekszik majd apa ... — Itt meg anya ... Ferkó hanyatt vágja magát a szalmán. — Anya mellett én ...! Sanykó vállal mozgatja tovább. — Én! Te apu mellett szoktál... „— De most én! Érted? Ha nyomsz, akkor is én ... Apa a lapátot meglengeti a verem nyílásánál... — Csend legyen, mert közétek csergetek ... Elhallgat a két gyerek, de csak egy percre. Még van a veremben hely, még lehet osztozkodni. — Hát itt? — Görbe néni. Meg Sanykó... Ha hazajön ... Még a múlt héten elment. Batyuba kötött kenyérrel, sózott szalonnával és váltás fehérneművel. A nap még nem bukott le a Királyerdő mögött. Az utcán nem járt egy lélek sem. Az ablakot befirhangol- ták, a nagy kaput bereteszelték. A félősebbje akácderékkal ki is támasztotta, hátha nem jön át rajta a golyó. Sötétedéskor leventék szaladtak az utcán. Hatot számolt meg, és hat fégpuskát. Később hat apró pukkanást hallott. Utána rohantak vissza, és az utcákba bekiabáltak. — A hídon lelőttünk egy kozákot...! \ A fény elbújt az erdő mögött, behúzott nyakkal igyekezett arra, ahol nem szól a puska. Ahol nem issza a kő a vért és a gazdátlan ló nem bökdösi orrával a megmeredt lovast. A kengyel verte a kozákló horpaszát, és patkói szikrákat az út kövén. De nagy az ember, óriási! Fényt is tud csinálni. Nagyobbat, mint a napé, fényesebbet, és hangot is ad belé, szelet, ami odacserget' a gyereket a falhoz, és a felnőttet az árokba. A vonat hídját robbantották előbb, azután a közútit és harmadiknak a pulykazugit. A robbanás hangja elsuhant a világnak szaladt ló után, és valahol a töviskesii országút árkában bukott orra, mert ott már kiment belőle az erő. Csontó ugrott fel előbb. Ferkó a fal tövében feküdt, és tenyerét a fülére tapasztotta. — Tudsz beszélni? Rázta Ferkét. Kinyitotta a szemét, és csodálkozva bámult a világba. — Tu-tu-tudok ... — Ne dadogj! — Nem ... nem ... da-do- gok ... Mar-marha nagyot pukkant...! Világos lett az ég. Nyomjelző lövedékek barázdálták a csillagok alját, és úgy futottak széjjel, mint marokból a gyeplő szára. A verembe nem sütött be a fény, csak az ágyúk hangjai, és a robbanások remeg- tették a kertek földjét, tépték a gurdényt, és a girhesebb házakat buktatták orra. Só és kenyér. A veremben göröngyök szóródtak le Görbéné kendőjére. — Cúgos a vermed, Sándor ... — Kicsit... — Majd helyre rázódik ... — Van idő ... — Van ... A torkolati tüzek és fények világították az éjszakát. A lövedékeknek szabad utat mutatott a szemafor minden irányban. Nem tértek ki sehol. A búsabb fajtájú huhogott, a vidorabb- ja nótára gyújtott. Ferkó felkapta a fejét az anyja öléből, és szemmel követte az ágyúgolyót. — Fü-fü-fütyöl... Akkor hagyta abba a fütyölést, amikor orra bukott a holtponton, és kinézte magának a helyet. Ott már behunyta a szemét, és meredeken csapott le, és orrán, száján okádta a meggyma- got. Só és kenyér. Irén húzta magához a két gyereket, és csak akkor sóhajtott fel, amikor a robbanás messziről hangzott. — Túlment. .. — Jóval túl... Csontó' a pokrócon ült. Nyugtatta a népet. — Ide nem talál... — Biztos? — Nemzetközi egyezmény van ... A kőműveseket kímélni kell... — A családját? — Azokra is kiterjed ... Legyen, aki főzzön ... — A szomszédokra...? — Azokat külön pontban erősíti... — Miért? — Legyen, aki a kerítést támassza, míg a mester keveri a maltert ... — De jól tudod ... — Kívülről... Irén gondolata a negyedik utcából fordult vissza. —- Anyu? A dörrenés után szólt Csontó. — Nyírja az angórát... Most lámpa se kell... Görbéné gondolatát Sanykó mondta ki. — Hát Sanykó? Csontó az akácculáp’ háncsáról olvasta a választ: — Lányokkal évődik valamelyik kapualjban. Marék gombot hoz majd ... Legyen mivel játsszatok ... Görbéné zsibbadó lábát kinyújtotta. Zizzent a szalma, és gyűrödött a pokróc. í — Ha nem, akkor kisnyúl ... — Nyugodj bele ... Visz- szajön ... Neki még dolga van ... — Mindenkinek lenne ... Csak az időt szabták rövi- debbre... Hajnalig verték a községet. Néha hagyták abba, míg az ágyúk csövét hideg vizes prizniccel borogatták. De addig sem nyugodott a túlsó oldal, mert a tankok is felsorakoztak, és azok is köpködtek erre. Bóbiskoltak is közben. Riadtan kapkodták a fejüket, és úgy érezték, lassan múlik az éjszaka. Minden percet drágán mért az idő, mert az neki is sokba került. A nap nehezen ébredt. Nem volt előtte felhő, csak por és korom. Csontó szembenézett a fénnyel. Nyújtózkodott. Úgy maradt feltartott kezekkel, mert erős hang vágta hátba: — Nyimecki? Ingatta a fejét, de nem fordult vissza. Koppant a csizma a földön .. . Egy-kettő ... Egy- kettő ... Szemben a nap ... a kidűlt kerítés ... átlyukasztott cserepek ... betört ablakok... a szomszédban felszaladf a kútostor, derékba tört rúdja ingott, lassú, csendes mozgással... a kerítés tövén... a falról lehullott a vakolat, és olyan fröccsenéseket vert rajta, amibe belefér egy ház is ... á fák teljesen kopaszok ... a szilvafáról a leveleket elfújta a szél a másik falu szélére... A csizma koppant a földön ... Egy-kettő ... A golyó az inget is átlyukasztja, átveri a gatyát is, a bőrön úgy suttyan át, hogy közben nem szól semmit. Egy- kettő ... Ha mozdul az ujj a ravaszon, észreveszi... A hangot nem hallja, csak a kopogást érzi a hátán ... — Nyimecki? Katona áll vele szemben. Hasának szegezett gitárral. A sapka a feje búbján, a homlokán por ül, vastag átrepedezett rétegekben. — Nincs! Konyul a puska csöve, le a térdéig, onnan a földre, és a katona bakancsa előtt nézi a ledöngölt fűszálakat. A katonának kicsit rán- dul a szeme, kicsit nyílik a szája, és mosolyog. Hatan nevetnek egyszerre. Egy kicsit a nap is. Lehet, hogy arra gondol, nincs veszve a világ, mert még kacagnak az emberek ... A grúz őrmester Nyugalmazott tanácselnök barátom mondta el, hogy dunántúli falujukban még most, negyven év után is elevenen él az emléke egy fiatal szovjet katonának, aki a felszabadító harcok során jutott el hozzájuk. — Máricusi nap volt, havas esőrre, csípős szélre ébredtünk. Reggel nyolckor még csend volt a faluban, szokatlan, dermesztő némaság. Kilenc után a falut megszállva tartó németek üvöltözve kapkodták össze holmijaikat, sí néhány perc alatt továbbálltak. A távolból géppuskák kelepelését hallottuk, majd erősödött a harci zaj. Az ablakon át láttuk, hogyan vágtat végig a főutcán a szovjet lovas járőr. Az utca végén pihenőt tartottak, majd lépésben megindultak visszafelé. A mi házunk előtt egy szép szál fiatal lovas megsarkan- tyúzta lovát, az alacsony léckerítésen át beugratott az udvarra, és lovát az almafához kötötte. Nálunk nagyanyám volt a gazda. Szigorú, akaratos asz- szony, aki nem ismerte a félelmet. Kendőt kötött — mint mindig, ha idegen érkezett —, kilépett az ajtón, és ráförmedt a hosszúra nőtt, fekete hajú, nevető szemű legényre: „Nem látod, hogy kapu is van?” A fiú nevetett nagyanyám mérgén, kezdte volna leszerszámozni a lovát, amikor egy idősebb katona nyitott be a kapun, ési tört magyar nyelven közölte nagyanyámmal, hogy őrmester vendégünknek készítsen szállást néhány napra. Nagyanyámnak még válaszolni sem volt ideje, amikor újabb lárma és mozgolódás támadt. Egy vágtató lovas odakiáltott valamit orosz nyelven a mi fiatal őrmesterünknek, mire az lóra pattant, és úgy, ahogyan érkezett, a kerítésen át kiugratott az utcára, majd elvágtatott a többiekkel. Nem sokkal később fegyverropogást hallottunk a falu nyugati végéből, de a csatazaj öt percig sem tartott, a szovjet katonák máris tódultak visszafelé. Kisvártatva megláttuk a mi őrmesterünket is, a homloka merő vér volt, kezét arcára szorítva, görnyedten lépegetett, ketten is támogatták. A konyhában fektették le az öreg díványra, s néhány perc múlva megpillantottam falunk öreg orvosát. Rémülten toporgott két szovjet katona között, nem tudta, mit akarhatnak vele, úgy kellett az ajtón beráncigálni. De amikor meglátta a sebesültet, és megértette, miről van szó, gyorsan munkához látott. Kitisztította, leragasztotta a sebet, s a sebesültet a tisztaszobában ágyba dugták. A fiatalember már másnap talpon volt. Közöttünk ült a konyhában, s a gyűrött noteszben őrzött két fényképet magyarázta. Az egyiken nyilván a papát-mamát láttuk, a másik fiatal lányt ábrázolt, s mivel nem értettük egymás nyelvét, csak gondoltuk, hogy a menyasz- szonya lehet. Szerencsénkre megérkezett az előző napi tolmács, s megtudtuk tőle, hogy vendégünknek Kamo Abasidze a tisztességes neve, a messzi Grúziából vetődött hozzánk. Grúzia nevét hamar megtanulta nagyanyám, de a katonáét sehogy sem tudta megjegyezni. A grúz őrmester — csak így emlegette, és így maradt meg a falu emlékezetében is. Aznap vidám esténk volt. Nem tudom, maradt-e ahhoz hasonló emlékem gyerekoromból. Előkerült egy szőke, jó húsban levő orosz katona, aki harmonikával állított be hozzánk, mögötte a tolmács, két fekete kenyérrel, és két katonakonzervvel megpakolva. Nagyanyám hagymával és szalonnával egészítette ki a vacsorát, s mindjárt vidám muzsika verte fel a házat. A zenére a szomszédbeli lányok, fiúk is odasomfordáltak, nagymama hiába morgott valamit a háborúról, a vidámság mind hangosabb lett. öreganyám mérge is hamar elpárolgott. Tettetett haraggal kérdezte meg Ka- mótól: „Így élünk mostantól? Muzsikaszóval?” A grúz őrmester komolyra vált arccal intett nemet. Még tart a háború, mondta, cseppet sem vidáman. Szavaitól a mi kedvünk is csillapult, már csak arra tudtunk gondolni, hogy a katonák és a falu népe egész nap lövészárkot ásott, s amint a hozzáértő öregebbek elmondták, két sorban állnak az ágyúk, torkolattal nyugat felé. Minden percben jöhet az ellentámadás. Nem is kellett várni, csak hajnalig. Még meg sem virradt, amikor elkezdődött a zenebona. Én az udvarból csak annyit láttam, hogy Kamo egy másik társával géppuskát cipel a várdombon álló templom felé, s még körül sem nézhettem, már kelepeit is a géppuska a váromladék mögül. Mint rossz álomra emlékszem, hogy a lármázó, izgága németek hogyan özönlötték el a falut, berontva a házakba, nincsenek-e ott megbúvó szovjet katonák. Alighogy a zaj lecsendesült, a szomszédasszony jött lélekszakadva a rossz hírrel, hogy a németek felkúsztak a templomtoronyba, és agyonlőtték az onnan lövöldöző őrmesterünket. Nagymama szigorú arca kőszoborrá keményedett, kendőt terített a vállára, és fütyülve a zűrzavarra, a papiak felé indult. Talán fél óra múltán titokzatos arccal, de megenyhülve érkezett haza. Kérdeztem, hogy a kendőjét hol hagyta el? Egyetlen szóval sem válaszolt. Egész nap a szavát sem hallottuk, este pedig — ilyen még nem volt — egy fazék levest tett a füles kosárba, és rám bízta, hogy vigyem el a plébános úrnak. A templomnál csak a ha- rangozót találtam, ő vette el a levest, s arra kért, mondjam meg nagyanyámnak, hogy takarodnak már a németek. Aznap éjjel alig aludtunk valamit. Korán reggel arra riadok, hogy kopogtanak az ajtón. S ki lép be rajta? A grúz őrmester sértetlenül, a két szeme valósággal kacag, vállán a nagyanyám kendője. Felkapja nagyanyámat, összecsókolja, és forogni kezd vele a konyha közepén. Az történt, hogy németgyűlölő plébánosunk felüzent a toronyba a haran- gozóval, hogy jönnek a fasiszták. A grúz őrmester nem értette pontosan, mit akarnak vele, de más választása nem volt, követte az idős papot, aki elrejtette a templom alatti kazamatában. Tíz napig élt még nálunk a grúz fiú, s mondhatom, nem volt nála népszerűbb emberünk azóta sem. Nagyanyám nem is hitt neki, amikor továbbkészülődött. Az őrmester nem viccelt, csendben mondogatta, hogy mennek Berlin felé. Nagymama szinte megnémult. Arcán ugyan semmit sem láttunk, de észrevettem, hogy remeg a keze, amikor védence fényképét imakönyvébe zárta. Kamo Abasidze is nehezen búcsúzott. Megígérte, hogy majd visszajön és szép kendőt hoz nagyanyámnak. Nagyobbat, melegebbet a réginél. Talán három héttel később hallottuk róla, hogy elesett. Valaki látta is a sírját a harmadik faluban. Nagyanyámmal felkerekedtünk, meg is találtuk a nevezett sírt, de más név volt rajta, a barátunkéhoz nagyon hasonló. Azóta nem hallottunk róla. Él-e, hal-e, honnan tudnánk? Hét évvel ezelőtt Tbilisziben jártam, kérdezősködtem felőle. Csak hüm- mögtek barátaim, hiszen Grúziában annyi az Abasidze, mint nálunk a Kiss vagy a Kovács ... — Negyven év pergett el azóta — ért visszaemlékezése végére barátom. — A nagymama régen halott, már apám, anyám sem él. De én azóta is, minden április 4-én magam előtt látom a fiatal szovjet katonát, amint a konyha közepén táncra perdül nagyanyámmal. Kékesdi Gyula Koszta Rozália: Férfiportré Garai Gábor: Encs határában (Váci nemrég volt 60 éves) Ködlepte réten kövér gulyák legelnek. Fönt egy kék sólyom köröz, egerészne, meg-megrebben, tétováz. Pára-permet szitál a lágyan nyíló völgy-vidékre. Mi vár? — Hadd legyen titok a titok. Halott barátom árnyék-szárnya lebben — egerekre, gulyákra? — ö nyitott valaha folyosót a zárt közegben, hol ők kuksoltak, nadrágjuk tele — s most fölébe nőtt hervadt glóriájuk, fölébe — övék; bár lelkűk fele, mit átadtak — se több, mint rossz gatyán lyuk. De hát indulatba lódulni kár. A kor törli, mit más(kor) megcsinált itt. Nem fáj már neked, nekem ami fáj. Szemed arany-zöldből arany-barnába játszik.
