Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

NÉPÚJSÁG 1985. április 4,, csütörtök o Emlékkő a Boda-tó partján Borzongató tavaszi szél fúj a Boda-tó felett. Elő­előbukkan a napkorong a borongós felhők közül. A táj némasága múltidézésre csábít. Mondják, hogy a ’30-as évek divatos fürdő­helyén, itt, csónakok és emberek sokaságában nem tűntek fel az illegális kom­munisták találkozói. Egyik vezérük, Bojtos Sándor, a napszámos, a tájékozott és olvasott kommunista, a mesterúszó foglalkozott a környékbeli gyermekekkel. Testüket úszásra, lelkűket és eszüket a kommunista eszmék befogadására okítot­ta. LÍVIÁT KÜLDTE HOZZÁNK — Már a századforduló idején mutatkoztak jelei Kamaráson a munkásmoz­galmi hatásoknak — meséli Cazsó János, a község nyug­díjas párttitkára. A helyi múlt kutatója, dokumentu­mok, emlékek, élmények őrzője ő maga is. — Arad­ról, az ipari munkásság kö­réből hozták a mieink ezt a szellemet. A '40-es évek­ben Bojtos Sándorék élesz­tették a tüzet. Egy utcában laktunk, jól ismertem Sán­dor bácsit. Emlékszem, ’39- ben azonnali műtétre utal­ta az orvos. Akkoriban még a mentőbe sem tették be ad­dig a beteget, amíg nem fi­zetett. Az egész utcának nem volt elegendő pénze, a kommunista társak adták össze a műtétre valót. Boj­tos tanult, olvasott, még újságokban is publikált, szo­ros kapcsolatot tartott Ság- vári ■ Endréékkel. Pestről kapták az utasítást az itteni kommunisták, mikor, mit tegyenek. Negyvenegy jú­niusában Ságvári Deák Lí­viát küldte hozzánk, hogy a kommunistákat, a fiatalo­kat tanítsa. 1941. november gári célpont esett áldozatul, egy orosz harckocsit azonban kiiőttek. Hát, az rettenetes látvány volt, amikor elvo­nult a hadsereg, és megér­keztek az elsősegélynyújtók. Azok a szép orosz lányok zokogva szedték össze, és te­mették a honfitársaikat. Élt Almáson egy nyugdíjas ta­nár, akinek sokat köszön­hettünk. „Az új rendszernek tanult emberek kellenek” —' jósolta az öreg. A fiával esett, hogy a fronton egy orosz nő megmentette az életét. Később a hivatásos katona egy női fogolytábor parancsnoka lett, és ott ta­lálta a megmentőjét. Egy­másba szerettek, valahogy hazahozta. Magyarul is megtanult, gyönyörű nő volt, ismertem. Valaki be­árulta, és 1944-ben egy me­nekülő huszárezred elhur­colta. Orosházánál nem ju­tottak tovább. A községünk október 6- án szabadult fel, 20-án már megalakult a kommunista párt. Gyorsan megindult az élet, helyreállt a közrend, a közbiztonság. Kovács Pista bácsi hirdette az emberek­nek: dolgozzanak, takarít­sák be a cukorrépát, vesse­nek, mert nem lesz kenyér. Tavasszal szervezték az em­bereket a demokratikus had­seregbe, a németek ellen. Hetvenketten, köztük két nő is, önként jelentkezett. Ki­képzés után, április végén indították őket útnak Auszt­ria felé. Mire a határhoz ér­tek, vége lett a háborúnak. ÁTPLÁNTÁLNI A FIATALOKBA... Czinege Jánosék portája takarosán rendbe szedve várja már a tavaszt. Rozi néni a ház körül sürgölő­dik, János bácsi hátul, a kertben dolgozik. Ök ket­ten szintén élő tanúi a- múltnak, az átváltozások­Czinege János és felesége Gazsó János mesél Fotó: Gál Edit 24-e nevezetesen szomorú dátum a község életében. Több mint 40 kommunistát letartóztattak. Kínozták, val­latták őket, köztük Bojtos Sándort is. ő többé vissza se tért a munkaszolgálat­ról. Emlékét őrizzük mi, élők, a szobra és egy em­lékkő a Boda-tó partján ... A FELSZABADULT FALU 1944 szeptemberében Ka­maráson még csak álmodni sem merték, milyen közel vannak a szovjet csapatok. A Gazsóékhoz beszállásolt, már lerongyolódott katonák hozták a hírt: „a Boda­tónál járnak az oroszok”. A csendőrök, az urak elmene­kültek. Szeptember 22—23- án a hadműveleti területnek számító faluban semmiféle hatóság nem volt. Valaki kitalálta; az oroszok foga­dására díszkaput kellene ál­lítani. — Akkor tudtam meg, milyen nehéz szabályos öt­ágú csillagot kivágni a gu­micsizma szárából — nevet Gazsó János. — Befestettük, készítettük a kaput, ami vé­gül sose került kiszemelt helyére. Visszajöttek a ka­tonák, működtek a besúgók, keresték, hogy ki dolgozott a kapuért. A front tíz napig állt a Boda-tónál. Kevés pol­nak. Részes munkával, nap­számmal keresték annak idején a kenyerüket. Jani bácsi Bojtosék társa volt a mozgalomban, de a kínza- tásban is. Rozi néni asz- szonykorában templomjáró­ból ízig-vérig kommunista lett. A férje nehezen be­szél, 9 esztendeje műtét mentette nv-g az életét. Sor­sát írásban rögzítette. Volt mire emlékeznie a felsza­badulást követően is: a föld­osztás, a tsz-szervezés, éle­tének későbbi nehézségei, 16 esztendős tsz-elnöki múltja. 1972-től nyugdíjas, de a pártélet, a tsz fejlődése, az­óta is érdekli. „Hetvenkét év hamar elszállt felettem — írja. — Visszagondolva a sok szenvedésre, bizony, ne­künk, hetveneseknek, nem volt könnyű életünk, Amit ma látok, kárpótol bennün­ket. Csak az a baj, hogy közben megöregedtünk ...” Reck Mihály, a nagyköz­ségi pártbizottság titkára, az ünnepi taggyűléseken több mint 40 idős párttagot kö­szönt rriájd, köztük S Ko­vács István bácsit és felesé­gét is. „Az ő lendületüket és hitüket szeretnénk a fa­lu mai mozgalmi életében, a fiatalok tenniakarásában feléleszteni. Ez a mi felada­tunk.” T Bondár László: azért levág­tunk 360 ezer sertést Kővári József: 1957-ig vol­tam a brigád vezető... Rózsa András: hentes va­gyok én ... Pántya János: mitől lett ál­lami díjas ez a kollektíva? Állami díjasok a Gyulai Húskombinátban — Hallottam, de eddig nemigen hittem el. Nagy események hatására pillana­tok alatt pereg le az ember-, ben filmszerűen életének ad­dig megtett útjának fonto­sabb dolgai. Amikor az Or­szágházban szólították a ne­vemet — és be kell valla­nom, kissé rogyadozó lá­bakkal indultam ki átvenni az Állami Díjat — újra át­éltem mindent, ami eddig történt velem. Iskola után, amikor a hentesszakmát vá­lasztottam — hogy telik az idő, már ennek is több mint 30 éve — és amikor meg­kaptam a szakmunkás-bizo­nyítványt. Amikor először vettem kezembe a blokkot, amelyre kézzel írták rá a nevemet: Kővári József és az óra először ütötte rá a mun­kaidő kezdetét: öt óra negy­ven perc. Jói emlékszem rá. Meg arra is, amikor haza­vittem az első fizetésemet, amikor először koccintottam a munkatársakkal. Emléke­zetes marad az is, amikor 1953-ban beragaszthattam a szakszervezeti könyvembe az első bélyeget. Sorolhatnám hosszasan, ami akkor az eszembe jutott. Meg az is át­villant rajtam, hű, te Jóska, micsoda emberek között vagy te itt az ország házában! Persze nemcsak ilyen szép dolgokból áll az ember éle­te. Sok keserves esemény­ben is volt már bőven ré­szem, de ezt mind elfeled­tette velem az a pillanat, amikor átvettem Maróthy Lászlótól a kitüntetést. Alig tudtam megköszönni a jókí­vánságát. Itt kapcsolódik a beszél­getésbe a másik állami dí­jas, Pántya János. Eddig két­szer volt „Kiváló Dolgozó” és megkapta a Munka Ér­demrend bronz fokozatát is, pedig még csak 35 éves. — Jóska nem hiába a Szamuely brigád alapító tag­ja, jól ismeri a brigád tör­ténetét, tud is beszélni. Nem tudom annyira jól kifejezni magam, meg még mindig a kitüntetés hatása alatt ál­lok. Mitől lett állami díjas ez a kollektíva? Mert az igaz, hogy csak négyen voltunk a Parlament­ben átvenni a kitüntetést, de tisztában vagyunk azzal, hogy ez a megtisztelő rang a brigádot illeti elsősorban, és úgy érezzük, hogy nemcsak a gyulai hentesek elismerése ez, hanem az egész iparágé. Visszatérve a feltett kérdés­re, szerintem — de mond­játok meg ti is a véleménye­teket, ha nem így van, néz a többiekre — azért, mert az igaz, hogy igyekszünk maximálisát nyújtani a ter­melésben, de emellett sem­mivel sem tartjuk mellékes-, nek a közügyekben való részvételt, a társadalmi moz­galmakban való tevékenyke­dést és ide sorolnám még azt is, hogy valamennyien egy családnak érezzük ezt a kollektívát és igyekszünk is úgy viselkedni egymással, mintha testvérek lennénk. Közhelynek hangzik, de tényleg ott vagyunk egymás­nál, ha kell házat építeni, vagy a ház környékét rend­be tenni. A gyerekek ha megnősülnek, férjhez men­nek, a lagziban is együtt mulatunk. De hát ez olyan természetes, hogy említeni sem érdemes. Egyszóval ilyen brigád á Szamuely. A négy állami díjas közül, ami a kort illeti, Rózsa And­rás következik Kővári Jó­zsef után. A felszabadulás előtt öt évvel született. Hen­tes. Bocsánat, húsipari szak­munkás, mert ez a hivatalos megnevezés: — Hentes vagyok én — te­szi hozzá egyáltalán nem megsértődve, akit, ha nem tudnám a korát, 30 évesnek tartanám. — Még azt hozzá­tenném János magyarázatá-, hoz, hogy annál is nagyobb jelentőségű a brigád össze­tartása, mert jóformán alig vagyunk benne gyulaiak. Nagy részük a környező községekből jár be dolgozni, Mezőgyánból, Elekről, Két- egyházáról, Sarkadkeresztúr- ról, Zsadányból, Méhkerék­ről, Kevermesről. Hogy mit tudnék még hozzátenni az előbb elhangzottakhoz? Köz­tudott, hogy nem könnyű mesterség a hentesség. Hiá­ba a korszerű technológia, a munkát megkönnyítő gépsor, azért van itt megfogni és emelgetni való. Éppen ezért én különös hangsúllyal emelném ki, hogy a brigád­ban 11 nő dolgozik. Lányok, asszonyok, a „gyengébb” nem, akik amellett, hogy itt derekasan helytállnak, a család ellátásának gondját is a vállukon cipelik és ezért minden dicséret, elismerés az övék. Minden dolgozó nő­nek Állami Díjat adnék. Azt már az Állami Díjra felterjesztett javaslatból tud­tam meg, hogy Rózsa And­rás 35 éve tagja a szakszer­vezetnek, a brigádba 1968­ban lépett be. Megkapta a vállalat, az Állatforgalmi és Húsipari Tröszt „Kiváló Dolgozója” kitüntető jel­vényt és ugyancsak tulajdo­nosa a Munka Érdemrend bronz fokozatának. A brigád vezetője a leg­fiatalabb a négy kitüntetett közül. Bondár László 1957- ben született Mezőgyánban. Húsipari szakmunkás, 11 év­vel ezelőtt került jelenlegi munkahelyére. Akkor lett a brigád tagja is. — Mindijssze 17 éves vol­tam, amikor felvettek a bri­gádba és most már bevallha­tom, nekem, a falusi gyerek­nek nagy megtiszteltetés volt, hogy egy ilyen kollek­tíva tagja lehettem. Igaz, a szakik megmondták, úgy dolgozzak és viselkedjek, hogy ebbe a brigádba nem­csak be lehet kerülni, ha­nem ki is. Ügy gondolom, megfogadtam a figyelmezte­tésüket, mert két évvel ez­előtt megválasztottak bri­gádvezetőnek. Az előttem szólók már elmondták, hogy véleményük szerint minek köszönhetjük ezt a legmaga­sabb díjat, de talán szerény­ségből nem említették, hogy tavaly például ennek a bri-i gádnak 360 ezer sertést kel­lett levágni és 26 szombatot meg vasárnapot is benn kel­lett tölteni a munkahelyen. Igen, az erkölcsi elismerés mellett nem panaszkodha­tunk a mellé járó anyagiak­ra sem. Ügy tervezzük, hogy a kapott pénzbői rendezünk egy brigádtalálkozót, amo­lyan kis házi ünnepségfé­lét, amelyen természetesen ott lesznek a családtagok is. Meg aztán úgy gondoltuk, gyermeknapi meglepetésnek egy kis pénzt juttatunk a brigád patronálta máriafal- vai óvodának. Ezt arra hasz­nálják fel, amire akarják, játékokra, berendezésekre. A Szamuely Tibor állami díjas sertésvágó brigádja: vezető Bondár László, tag­jai: Tripák József né, Hajdú József ,Bordás Tibor, Dóczi Andrásné, Csomós János, Szilágyi István, Pavelka Bé- láné, Szigeti Jánosné, Seres Antalné, Nagy András, Vo- lent Gizella, Paksi Zoltán, Vajas József, Szabó Irén, Kolcsmáros Istvánná, Patkás András, Sólyom Sándorné, Csomós Jánosné, Botás Pe­temé, Zsiga József, Szabó Tibor, Szabó András, Erdős Józsefné, Alány Péter, Papp lmréné és Okos Katalin. Kép, szöveg: Béla Ottó A Mikroelektronikai Vállalatnál elkészült a mintegy kétmilliárd forintos beruházás első része. Ezzel megkezdődhetett az igen bonyolult integrált áramkörök elemeinek (chipjeinek) gyártása (Fotó MTI—KS) Bede Zsóka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents