Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

1985. április 4., csütörtök NÉPÚJSÁG TIT-tipp: Ismerkedjünk a számítástechnikával Ruzicskay György kiállítása Nyíregyházán Nem könnyű feladat lé­pést tartani napjainkban a tudomány rohamos fejlődé­sével. A Tudományos Isme­retterjesztő Társulat mégis vállalkozik e küzdelemre, s arra, hogy a „csatározások­ba” minél több embert be­vonjon. Hogy csak egy pél­dát említsünk: most, a szá­mítógépek rohamos elterje­dése idején, hamar felvállal­számítógépes oktatást. Vásá­roltak egy újabb gépet is, hogy még több gyerek ismer­hesse meg működését... Végh Sándor pedig időt, energiát nem sajnálva irá­nyítja kis tanítványait: — Talán azért támogatom ilyen nagy lelkesedéssel a számítógépek megismerteté­sét, mert meg vagyok győ­ződve arról, hogy egy mos­Persze a munka mellett a játékra is jut idő, s a szá­mítógép játszótársnak is ki­tűnően bevált. A srácok a labirintusjátékot szeretik a pókokkal, Edina már lá­nyosabb játékra esküszik. Ügy mellesleg, az udvarias­ság szabályaiból is kijut né­hány a foglalkozásokon, hi­szen mint Miklya Gabi me­séli : A számítógép előtt... ilyen az új csoda Fotó: Gál Edit ta a legkülönfélébb korosz­tályok számítástechnikai képzését. Az általános isko­lás korú gyerekekről immár két éve gondoskodnak. Előbb a pedagógusokat vonták be, aztán... De beszéljen erről a békéscsabai Szabó Pál téri Általános Iskola szak­körének vezetője és néhány „ifjú szakember”. Fakultációban is Végh Sándor arról a tan­folyamról szól, amely felké­szítette a számítástechnikai szakkör vezetésére, s melyen a város és városkörnyéki is­kolák tanárai vettek részt, hasonló céllal. A 11 felső ta­gozatos osztályból 37 gyerek jár a múlt év telén megala­kult szakkörbe. — Kezdetben az egész vá­rosban csupán ez az egy sze­mélyi számítógép volt, me­lyet a TIT-től kaptunk, s fuvaroztuk iskoláról iskolá­ra, hogy mind több gyerek megismerkedhessen vele. Ma már jobb a helyzet, hiszen — mint a közelmúlt­ban lapunkban is hírül ad­tuk —, a megyei szervezet 15 géppel gazdagodott. A Szabó Pál téri iskolában is válto­zás történt, a nagy érdeklő­désre való tekintettel ősztől fakultációban vezették be a tani ötödikes számára idővel életbevágóan fontos lesz ér­teni ezekhez a gépekhez. S ők igazán gyorsan elsajátí-i tották az alapokat, a nyolca­dikosok már maguk készíte­nek ügyes programokat... n kis „szakemberek”... Szabó Edina, Pap Árpád, Gárdonyi Gábor és Miklya Gábor bátortalanul kezdi a beszélgetést. Volt, aki az if­júsági házban már ismerke­dett a számítógépekkel, má­sok úgy jelentkeztek a szak­körbe, hogy csak képen lát-» tak ilyen „csodát”. Ma — há­la a tanár bácsi türelmének, odaadásának —, maguk is tudnak programokat készíte­ni. Az egyik műszerész, a másik orvos vagy biológus, a harmadik grafikus akar lenni ... S mindannyian meg vannak győződve róla, majdani pályájukon is hasz­nát veszik az itt tanultak­nak .. . A fiúk nemrég készültek el egy programmal. Egymás szavába vágva mesélik, igaz, hogy hetente csak egyszer jönnek össze, de aki egy programot kitalál, bejöhet máris kipróbálni. — A lányok játszanak előbb és csak utána kerülnek sorra a fiúk. (Még szerencse, hogy az erősebb nem képviselői van­nak többen...) S a nagyok Belovay Sándor műszaki és Végváry Zoltán növény- termesztési főágazatvezető is a számítógép-ttechnikai ala­pokat készül elsajátítani. A gyulai Munkácsy Termelő- szövetkezetből nyolcán je­lentkeztek a TIT alaptanfo­lyamára. — Egy hétfői, vezetői meg­beszélésen került szóba, hogy lehet a tanfolyamra jelent­kezni — kezdi Végváry Zol­tán. — Fél éve van egy szá­mítógépünk, gyakorolgat- tunk, eljátszottunk vele, de kihasználni igazából nem tudtuk. — Ügy hiszem — szögezi le Belovay Sándor is —ku­tya kötelessége az embernek végigcsinálni, ha már a munkahelye így támogatja ebben. Mintha döntésüket szeret­nék indokolni, sorolják a gép előnyeit, hasznát. Hogy a gyors döntéseknél nélkü­lözhetetlen, hogy segítségé­vel könnyebb optimalizálni a további termelést, és így to­vább ... — Persze érthetően, kis idegenkedés is tapasztalható az idősebbek részéről — fű­zi tovább a beszélgetést a műszaki ágazatvezető —, hisz nem várható, hogy va­laki 40 évesen kapásból ért­sen hozzá. Mi valamikor lo­garlécet használhattunk a számolás megkönnyítéséhez, a mai gyerekek a számoló­géphez nyúlnak. Ök a szá­mítógéppel is könnyen ba­rátkoznak, hiszen ez a nem­zedék a tv-n nőtt fel, s kü­lön élvezet számára, ha ma­ga irányíthatja a képernyőn történteket... Egy tanuló szülő A TIT hamarosan a szülő­ket is bevonja a számítás- technikai képzésbe. Az ötlet akkor született, mikor egy gyomaendrődi telefonáló megkérdezte, indítanak-e ilyen tanfolyamot, mert gyermekük tanulmányaihoz e téren nem tudnak segítséget adni. Dr. Gally Mihályné, a Bé­kés megyei Szolgáltató és Termelő Szövetkezet osztály- vezetője hamar döntött: be­iratkozik a szülők számítás- technikai tanfolyamára. — Jogász vagyok, s úgy hiszem, nincs messze az az idő, mikor egy jogszabályt nem kell fél napig keresni, a számítógép segítségévei csak az érdemi résszel kel] majd törődnöm. Ám mint közna­pi, gazdasági ember is azt mondom, előbb-utóbb éle­tünk olyan részévé válik a számítástechnika, mint az automata mosógép vagy a gépkocsivezetés ... Dr. Gally Mihályné gyer­mekei a 10-es iskolában ta­nulnak. Mint a szülői mun­kaközösség vezetőségi tagja, jár majd e] a tanfolyamra — az SZMK fedezi a költsége­ket —, s a tanultakat átadva segíti majd a többieket, hogy ne álljanak majd ta­nácstalanul, ha gyermekük ilyen kérdéseit hallják. — Az enyéimet is be akar­tuk íratni, de későn jelent­keztünk az ifiházban. Pedig bizonyára számukra köny- nyebb lesz a mai logikai gondolkodáson alapuló mate­matikaoktatás mellett. An­nak külön örülök, hogy a középiskolákban már ismer­kednek ezekkel a gépekkel, hisz minél korábban kezdik, annál jobban tudnak azono-, sülni a számítógépek nyelve­zetével, programjaival... Még sokáig beszélgetünk, találgatjuk, lesz-e elég szü­lő, aki vállalkozik arra, hogy gyermekéért — s egy kicsit önmagáért — ismét beüljön az iskolapadba. Egy biztos, ahhoz már nem kelj számí­tógép, hogy belássuk e tan­folyamok hasznát napjaink­ban, az „okos” szerkezetek rohamos térhódítása idején. Nagy Ágnes A budapesti művészetba­rátok egyesülete és a nyír­egyházi Móricz Zsigmond megyei-városi Könyvtár rendezésében, felszabadu­lásunk 40. évfordulójának tiszteletére nagyszabású ki­állítás nyílt Nyíregyházán, Ruzicskay György Munká- csy-díjas, érdemes és kiváló művész alkotásaiból. A tár­laton félszáznál több olyan olajfestmény, pasztellkép és rajz látható, amelyet a mű­vész hazánk különböző tá­jain és külföldön: Párizs­ban, Velencében, Jeruzsá­lemben, Amerikában, és a világ más részein alkotott. A vitrinekben elhelyezték a művész eddig megjelent sa­játos rajzsorozatait. Az ünnepi megnyitóra zsúfolásig megtelt a könyv­tár előadó nagyterme. Ott volt többek között Ruzics­kay György festőművész is, akit megkülönböztetett tisz­telettel és szeretettel fogad­tak a nyírség „fővárosában”. A vendégeket Szűcs Imre, a könyvtár igazgatója kö­szöntötte. Hangsúlyozta: nem véletlenül került e ran­gos kiállítás Nyíregyházá­ra. Bár a városukban nem láttak még Ruzicskay-tárla­tot, de Szabolcsból sokan jártak már Szarvason, az al­kotóházban megismerték, megszerették Ruzicskay mű­veit. Ezenkívül az 1750-es évek táján Nyíregyháza új­ratelepítésének éveiben szarvasi és békéscsabai csa­ládok voltak az új „honfog­lalók”. A 40. éve szabad vá­ros lakóinak ünnepléséhez méltó a testvérváros szülöt­tének kiállítása. A mester életét és mun­kásságát Losonci Miklós művészettörténész méltatta. Elmondotta többek között: a szellemiség pazar bősége látható e tárlaton. Ruzicskay mester rajztudása lélegzet­elállító, költészetté avatja a legegyszerűbb dolgokat is. Több ezernyi rajzában, fest­ményében nincs ismétlés. Művészete széttekintés a világban, ebből kap most némi ízelítőt Nyíregyháza. A megnyitó után sokan felkeresték a kiállító mű­vészt, dedikáltatták a Szarvason vásárolt rajzso­rozatokat, katalógusokat, meleg szavakkal köszönték meg a festőművésznek és feleségének, hogy jelenlé­tükkel megtisztelték őket. Horváth Jánosné több al­kalommal járt már Szarvason. , Elmondotta: nem tud szabadulni a töp­rengő, gondolkodó figurá­kat, csatajeleneteket, csen­des szép tájakat, vágtázó lovakat ábrázoló képek lát­ványától. Nagyon boldog, hogy régi vágVa teljesült, valahányszor ' Szarvason járt, legszívesebben kere­kekre állította volna az al­kotóházat úgy, ahogyan van, elgurította volna Szabolcs- Szatmár megyébe, hogy az itt élő emberek is gyönyör­ködhessenek a művészi al­kotásokban. Ha töredékben is, sikerült megvalósítani a régi álmot. Doszlop Miklós, a tiszalö- ki könyvtár igazgatója — aki Párizstól Athénig több száz múzeumot és székes- egyházat látott — szinte földbe gyökerezett lábakkal álldogált egy-egy kép előtt. Végül megkérte a mestert, hogy Tiszalökön is bemutat­hassák az itt levő alkotáso­kat, hiszen ott is sok művé­szetpártoló ember él, és so­kan szeretnék megismerni Ruzicskay György művésze­tét. Az alkalmi tanácskozás — úgy tűnik — gyorsan és eredményesen zárult, mert a könyvtárigazgató legna­gyobb örömére a művész így búcsúzott tőle: „Viszontlátásra Tiszalö­kön .. Így fogadta Nyíregyháza Ruzicskay Györgyöt, aki any- nyi kiállítása után érkezett most el Szabolcsba, mert oda is hívták, mert megismer­kedni vele és képeivel indí­tékot éreztek. A Mester pe­dig örömmel tett eleget a hívásnak, mert a művészet számára az első, és legfon­tosabb, eljutni azokhoz, akik­nek alkot és alkotott. A. R. Ruzicskay György nyíregyházi kiállításán, képei előtt Fotó: Császár Csaba Club, klub vagy valami más? z ifjú anyák és apák nemzedékéből talán nem is kerülne ki olyan, aki ne vett volna részt a hatvanas évek vé­gén, a hetvenes évek elején a nagy és (akkor is) csodá­latos klubteremtő mozga­lomban. Mert mozgalom volt az a javából: minden felső szervezés nélkül (sőt: gyak­ran annak ellenére), köz­ponti irányítás hiányában, és valami meg nem határo­zott szükségből. Csak mil­liókban fejezhető ki az az érték, amelyet akkor meg­teremtettek a fiatalok. A pince-, a padláshelyiség, a „másnak nem volt jó”-te- rem ajtajára először az IFJÜSÁGI CLUB felirat került. Az utóbbi szó lassan magyarosodott klubra, s az­tán a tartalom is ... Nehe­zen, sokszor csatázva, vért izzadva, de büszkén és el­kötelezetten. A jó ügy szol­gálatában. S mint általában, itt is a gomb volt meg előbb. Az ifjúsági mozgalom fel­fedezte a spontán teremtő­dött klubmozgalomban rejlő társadalmi-politikai erőt, és megvásárolta (vásároltatta) a kabátot is. A békés egy­másért élést évekig nem zavarta semmi. Járási és megyei, majd országos klubtanács alakult. Pályá­zatokat és versenyeket hir­dettek meg, módszervásá­rok és találkozók is ünnepet. hoztak. Közben öregedtek a klubtagok. Senkinek sem — vagy csak keveseknek — jutott eszébe, hogy egyszer kihal a kedvükre dekorált terem, senki nem nyit be este a vetélkedőn részt ven­ni, a szexuális felvilágosító előadást meghallgatni, s in­kább a szupertechnikájú kocsmai diszkósra kíváncsi, mintsem itt hallgassa a kar- cos lemezeket. Mert férjhez mentek, megnősültek a klubtagok. Pénz kellett (s kell) a családalapításhoz, s ennek megteremtése idő. Rengeteg, és minden mást a háttérbe szorító idő. Ami a kikapcsolásra marad, az leg­feljebb arra elég, hogy be­dobjon egy sört a kocsma pultjánál... S lassan, sok­sok intő jelet hagyva ugyan, de elhalt a klubmozgalom. Ez van ma. Nem véletle­nül oszlatták fel az országos klubtanácsot, szüntették meg az évente kiosztásra kerülő, sok hasonlónál na­gyobb értékű díjakat, elis­meréseket. Békés megyében is úgy harmadára fogyott azoknak a csoportoknak (szándékosan nem írok klu­bot!) a száma, amelyek leg­alább annyi fáradságot vet­tek, hogy évről évre tudat­ták létezésüket. Mert a „ka­bát” azt is jelentette, hogy mindent adminisztrálni, fel- és tovább jelenteni kell. A létezésből csak a papír ma­radt ... S a papíron létezők közül jó, ha újabb harmadnyi az, amelyik valóban él, s azt is igazi ifjúsági klubként te­szi. Saját örömére, másokat nem zavarva, önmaguk, a tagok épülésére, szórakozá­sára. Hát akkor, végleg el­halt volna a mozgalom? Nem kell ez a forma? Más kell, vagy semmi hasonló? Városi-nagyközségi lakó­telepeken bóklászó tizen­évesek, falusi kocsmákban lépecoló kamaszok, agyha­sítóan hangos diszkókban éj­szakázó iskolások ... Vala­mennyien tudjuk, nem ez a jellemző. De az ő nihiljük, kallódásuk legalább annyi­ra fontos a kisebb arány el­lenére is, mint törődni azok­kal, akik már „sínen van­nak”. S ha valaki (talán if­júsági vezető?...) veszi ''a fáradságot, és közös hangra találva, beszédbe elegyedik velük, hamarosan kiderül­nek az igényeik. Mármint az, hogy ezek a kallódó, ma­gukkal valami igazán jót, értelmeset kezdeni nem tu­dó tinik (és nemcsak az úgynevezett hátrányos hely­zetű, és csonka családban élő gyerekek!) igenis vágy­nak arra, hogy törődjenek velük, hogy legyen egy hely (helyiség?) csak nekik, hogy értelmesen tölthessék el a nem kevés szabad idejüket. Mi itt a baj? Elfelejtettük a közös nyelvet? Megsza­kadt a vonal, amelyen át igény és lehetőség áramol­hatott? Hiszen ott állnak a sok-sok ezer és százezer (néhol: millió!) forint értékű ifjúsági klubok, üresen. Nincs vezető, nincs hangadó. Nincs, aki vezessen, aki a közelítés első tipegő lépését — a kudarc kockázatát is vállalva — megtegye. Hiva­talosan alig, hivataloskodó- an egyáltalán nem lehet. Nem szabad! usztulnak az üressé vált klubok. Pusztul­nak az értékek. Az anyagiak mellett az embe­riek is akkor, ha időben, már ma nem kapunk észhez. Mert azt nem vonhatja két­ségbe senki sem, hogy kell, hogy szükséges, hogy sürgős, hogy érdemes. De nem be­szélni, tenni kell! S azon már igazán nem múlik, hogy ezt a valamit nem clubnak, nem is klubnak, hanem valami másnak ne­vezik. Csak nevezzék már! Ök, a tinik! Nemesi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents