Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

NÉPÚJSÁG 1985. április 30., kedd o SerédiJános: A fák nem nőnek az égig Viharos közgyűlés volt. Kötötték az ebet a karóhoz. Más jelöltről nem akartak hallani, csak Gudó Pálról. Kórusban kiabálták a nevét. Csatai Bálint, a városi párt- bizottság titkára falfehéren állt a vörös drapériával borított asztalnál. Gudó zömök, csontos em­ber. Lábán széles szárú csiz­ma. Szembe fordul a tag­sággal. Fekete kalapját szer­tartásos mozdulattal helyezi az asztal közepére. Mélyen ülő szeméből kemény tekin­tet parázslik. A hangja is az. — Ügy fogunk dolgozni, ahogy régen. Csak ennyit mond. Sem többet, sem kevesebbet. A bizalmat sem köszöni meg. A pártbizottság titkára fel­háborítónak találja a visel­kedését. A szavait sem érti. Csak annyit tud Gudó Pál­ról, hogy ő volt a tanyákon a szövetkezés leghangosabb ellenzője. Szeretné még egy­szer józanabb belátásra han­golni az embereket. Fontol­ják meg a voksolást. A ta- rajosiak viszont tudják, ki­nek a kezébe adják a gyeplőt. Csak munkával lehet ki­húzni a kátyúba ragadt sze­keret. A példával ő maga jár elől. Hajnali négykor már talpon van. Kordéval járja a határt. Saját szemé­vel akar meggyőződni min­denről. Beszélget az embe­rekkel, ellenőrzi a szántást, a vetést, az állattenyésztők munkáját, betér a műhe­lyekbe, elidőzik a pulyka­telepen. Reggel hétkor már tudja, hol, mi hibádzik. Ilyen­kor kezdődik a raport, ahogy az ágazat- és a brigádve­zetők tanácskozását hívják. Kulcsra zárja az ajtót. Aki késik, arra nincs szükség. Számonkéri az előző napi feladatok teljesítését. A ki­fogások nem érvek. A rest­nek fel is út, le is út. Nincs többé italozás. Már kávét sem főznek. A vezetők egy része, és az irodisták meg­környékezik a szövetkezet párttitkárát. Egyelőre azon­ban senki se mer szembe nézni vele. A tagság mö­götte áll. — Ha azt akarjuk, hogy munkafegyelem legyen, elő­ször felül kell rendet terem­teni. A lépcsőket is felül­ről szoktuk seperni, nem pe­dig alulról — jelenti ki a vezetőség értekezletén. Hamarosan a városban is megtudják, ki az a Gudó Pál. Elődjét egy-kettőre zsebre rakta a malomipar, meg a konzervgyár. Most pedig egy hajthatatlan em­berrel találják magukat szemben. A termelőszövetke­zet azonban fejlődik. Kifizeti az adósságát. Garantálja a munkabért. Szárítót épít, bő­vítik a szarvasmarhatélepet, hajtatóházat létesítenek. Ne­vük lassan túlnő a város, sőt a megye határán is. Az eredményekhez Csatai Bálint az elsők között gra­tulál. Négyszemközt bevallja, mennyire aggódott a terme­lőszövetkezetért, amikor el­nöknek választották, ©udó rezzenetlen arccal hallgatja. Azt beszélik róla, hogy nem tud már mosolyogni sem. Amióta a felesége meghalt, nem az az ember, aki volt. Megsoványodott, megőszült. Néha a keze is remeg. A rossznyelvek ellenben azt suttogják, fejébe szállt a di­csőség. A szövetkezet párttitká­ra ilyesmire célozgat. Ám csak szőrmentén. Tekinté­lye ugyanis rendíthetetlen. Csak azt furcsálják a vá­rosban, miért nem tudnak a fiatal agrárszakemberek meggyökerezni Tarajoson. Néhány hónapnál tovább egyikük sem marad. Gudó Pál a vállát vonogatja. Ki­sebb és nagyobb gondja is van ennél. Ám egy felleg- hajtós, ködsubás novemberi déielőttön egy karcsú, bőr­kabátos lány érkezik a szö­vetkezet központjába. Rövid szőke hajjal, kék szemekkel. Néhányan az irodákból kí­váncsian kémlelik, amikor kiszáll a taxiból. A városi tanács előre értesítette a termelőszövetkezetet. Gudó Pál ügyet sem vetett a te­lefonra, csak akkor döbbent meg, amikor belépett az iro­dájába. Az ám, még a lélek is megfagyott benne. A sa­ját lánya állt előtte, ©udó Zsuzsa. Csak nézte, nézte a széles íróasztal mellől, mint akit megigézett a látomás. — Küldtek? Zsuzsát meglepte a kérdés. — Ugye, behívtak a ta­nácshoz és rád parancsol­tak, vállald el a téeszt? — faggatta tovább az apja. — Nem — válaszolt őszin­tén. — Magamtól jöttem. Egy agrármérnök a város­ban halott ember. Gyanakodva mérte végig a lányát. Arcának rédőibe egy megpróbáltatásokkal teli élet nyomai voltak bevésve. Sze­méből valami megfoghatat­lan keménység áradt. Zsuzsa szerette volna, ha felenged egy kicsit. De csak a rán­cok nyúltak mpg az arcán. — Csakhogy a szövetke­zet nem egyetem. Itt senki se fogja simára hengerelni előtted a földet. — Tudom, hisz itt nőt­tem fel. önkéntelenül buggyantak ki belőle a szavak. De nyomban el is hallgatott. Apja leintette. Jól ismerte ezt a hirtelen modulatot. A kitörni készülő indulatok fe­szültsége vibrált benne. — Akkor azt is tudnod kell, hogy ebben a sárban minden nap vizsgázni kell, vitatkozni, győzködni a sok okoskodóval. akik könnyel­műen dobálóznak a szavak­kal. De ha baj van, hátat fordítanak, , ők nem mondtak semmit. „Te vagy az elnök, tied a felelősség.” Anyád a megmondhatója, ő felnyitná a szemed ha élne. Kitörölhetetlen gyászként élt Zsuzsában édesanyja em­léke. Most azonban a maga igazáért makacskodott. Oda­ment a fogashoz, hogy le­vegye a kabátját, amikor belépett Peri András, a nádalóháti brigád vezetője. "Ügy jött, mint akit ker­getnek. — Megint baj van a náda- lóhátiakkal. Lovas kocsikba akarnak törni. Hiába ma­gyarázom. hogyha befagy a föld. gépekkel egy-kettőre behordjuk a kukoricát a gó- rékba. — És ha nem fog befagy­ni? — csapott az asztalra Gudó Pál. Peri András bíborvörös arccal állt az ajtóban. Kucs­mája toronyként csúcsoso­dott a fején. Rossz gazda volt. Sokat kocsmázott. Az elnök semmibe vette. Most azonban megmutatja, hogy nála nélkül Gudó Pál nem boldogul. — Meg aztán, verik a vasat, jöjjön ki az elnök! Beszélgetni akarnak vele — szólalt meg valami utánoz­hatatlan sistergéssel. S olyan mozdulattal hajtotta le a fe­jét, mint akit ok nélkül megbántottak. — Beszélgetni dologidőben, ki látott ilyet?! Peri felsandított. — Égető Mihály a leg­hangosabb. Az elnök, ahogy ránézett Peri Andrásra, szembogara furcsa módon felizzott. Hely­ben vagyunk, gondolta a bri­gádvezető. Az elnök sohase szívlelte a fiatal Égető Mi­hályt, apjával éveken ke­resztül perlekedett a nádaló­háti szőlő miatt. Ám attól a tekintettől, ahogy az elnök végigmérte, borsózni kezdett a háta. Zsuzsát úgy érte Égető Mihály neve, minha egy kő csapódott volna a mellének. Csak amikor becsukódott Peri mögött az ajtó, akkor tért magához. — Ki kell mennie Náda- lóhátra! Apja nem válaszolt. Gör­csösen fogta a ceruzát és írt. Mintha egyedül lett volna az irodában. Csak ke­zének remegése tanúskodott, micsoda vihar dúl benne. — Ha édesapám nem megy, akkor én megyek. Mert va­lakinek ki kell mennie. Aztán fogta magát, mivel tudta, hogy kár minden szó­ért, kivette bőröndjéből a gumicsizmát, felhúzta és ki­szaladt az udvarra. Nézelő­dött, merre van a brigád­vezető, de nem látta sehol. Hát egyedül vágott neki a nádalóháti tanyának, keresz­tül a zöldellő vetéseken. A köd már felszállt, a kék nagy térség rég nem érzett örömmel töltötte el. Ismerő­sök voltak erre a tanyák, szívéhez nőttek a bokrok, az öreg fák, s még a sár is felderítette, ahogy körbe­fonta óriási papucsként csiz­máját. Ügy ment, magabiz­tos derékkal, mintha haza ment volna. Sorra felidézte az ismerősök, a rokonok ar­cát, és önfeledten nevetett magában. Ám, amikor belépett a tanya tágas brigádszobájába, arcára fagyott a jókedve. Köszönt, de senki sem fo­gadta a köszönését. A kala­pok, a kucsmák, a fejken­dők alól gyűlöködő tekinte­tek tapadtak rá. Hirtelené- ben mindent elfelejtett, amit mondani akart. — Apád ? — lépett hozzá egy ölestermetű ember. Kun Zsiga volt, a nagybátyja. ' — Én jöttem helyette — mondta hetykén, évődve Zsu­zsa. Ugyanúgy, ahogy gyer­mekkorában tette, ha csínyt követett el nagybátyja ta­nyáján. De most hiába várta, hogy huncutkodó mosolyra húzódik bajuszos szájaszög- lete. Egy idegen óriás állt előtte, piszkos esőkabátban és szemére húzott rőtt ka­lapban. — Mi apáddal akarunk beszélni, az elnökkel — dö­rögte. Csend volt, csak az eső­kabátja sustorgott, ahogy az asztalhoz lépett. Kezébe vet­te a kóróvágó sarlót. — Ügy látszik, nem sokra taksál minket, ám így is jó. Amilyen az adjon isten, olyan lesz a fogadj isten. A fák sem nőnek az égig — kaszált bele a levegőbe, s kiment a brigádszobából. A többiek követték. Ö pe­dig ott állt a szoba közepén, lehajtott fővel, megszégyen­ülve, és nem mert senkinek a szemébe nézni. Kivett zse­béből egy cigarettát. Azt hitte, senki sem látja. Pedig a kályhánál volt valaki. — Szóval, te vagy az az agrnómusnő. Tisztán hallotta a szava­kat. Rémülten kiáltott fel. — Ki az? A kályha mellől egy ma­gas férfi lépett elő. — Mihály, Égető Mihály, hogy kerülsz ide?! — lepő­dött meg. — Itt dolgozom, ebben a brigádban. — Az lehetetlen, hiszen te az állattenyésztési ágazatot vezetted. — Két hónappal ezelőtt apád leváltott. — Miért? — Azt mondta, hogy még nem nőtt be a fejemlágya — nevetett Égető Mihály. Mikor kiléptek, a tanya udvarán már egy lelket sem lehetett látni. Az istállók­ban égtek a lámpák. Kihal­latszott az állatgondozó kiál­tása. A dűlőúton mentek. Egyszercsak megtorpantak. Messze, a hajlatban egy kordély közeledett. — Ott ni, ott jön az elnök! — mutatott a hajlat felé Égető Mihály, s nyugtalanul nézett a lányra — Visszafor­dulok. Zsuzsa megfogta a kezét. — Maradj! — mondta el­tökélten. És Gudó Pál, amikor meglátta a lányát Égető Mihállyal, olyan erővel rán­totta meg a gyeplőt, hogy a lova visszahőkölt. Aztán föl­pillantott az égre, hogy ki­törni készülő haragját fé­kezze. De azt már senki sem tudta volna lecsillapítani. Feltámadt benne a múlt, hatalmassá nőtt, és megva­kította. Maga előtt látta az öreg Égető Mihályt, ahogy félrecsapott szürke kalapjá­ban fel s alá sétál a bíró­ság folyosóján, hogy megka­parintsa a nádalóháti szőlőt. Maga előtt látta, szájában a pipával, ahogy á tanyája bejáratáig kísérte a végre­hajtókat. Hallotta a hang­ját, ahogy mennydörgött, hogy Tarajoson csak egy ku- lák van, az pedig Gudó Pál. És most lánya a fiatal Égető kezét fogja. Ettől a naptól kezdve tu­domást sem vett többé róla. Konok ridegségében megál­modta életét. És most ösz- szeroppant benne ez a vi­lág. Szótlanabb lett, mint valaha volt. Minden idejét és gondola­tát lefoglalta a termelőszö­vetkezet. Most is, az elnök­választó közgyűlésen egy melléküzemág létesítését mérlegelte magában. Fent ült az emelvényen, az asz­tal jobb szélén. Ismét je­lölték. Negyedszerre. Feb­ruár vége volt. Enyhült a határ. Csak itt-ott fehérlett egy-egy hófolt a szántásokon. Elmélázott a kinti világon, aztán visszasiklott a tekin­tete. A kultúrotthon nagy­terme úgy zümmögött, akár egy méhkas. Az emberek ismét elfoglalták a széksoro­kat, egymáshoz hajolva be­szélgettek. A szavazatszedő bizottság lezárta az urnát, s átadta egy másik bizottság­nak, amely ezután a nagyte­rem mellett levő kisebb he­lyiségbe távozott, hogy meg­számlálják a szavazatokat. Mindez hangos ceremóniával ment végbe. A szövetkezet jogtanácsosa volt a soron kö­vetkező események kikiáltó­ja. Rekedtes hangja egy el­használt mikrofonra emlé­keztette Gudó Pált. Nem is figyelt oda. Az asztal túlsó felére pillantott. Ott ült a fiatal Égető Mihály. Ö volt a másik jelölt. Fejét lehaj­totta. Nem nézett se jobb­ra, se balra. — Gyáva — gondolta magában. — Gyáva és ala­muszi, mint az apja volt. Ismét feléledtek benne a régi évek. A múlt azonban csak egy suhanó árnyék volt. Egy kis tűszúrás, sem­mi más. A másik dolog vi­szont belemarkolt az eleven­jébe. A terem széliben, a középső ablaknál meglátta Zsuzsát. Rögtön észrevette, hogy lánya Égető Mihályt nézi. A gyűlölet forró vér­árama futott át rajta. Egy pillanatig tartott, de belere­megett. Aztán a terem vége felé fordította tekintetét, hogy elhesegesse magától az önemésztő gondolatot. Azt az embert kereste, aki ja­vaslatot tett Égető Mihály jelölésére. Csak az vésődött bele, hogy valaki a hátsó sorokból emelkedett fel. A hangját próbálta felidézni. Egyszeriben úgy rémlett, az a valaki nem lehet más, csak az a fiatal traktoros, aki ősszel fegyelmit kapott, mert munka közben ivott. Ettől kissé megnyugodott. Ismerte a szövetkezet tagsá­gát. A makacs, megfontolt tarajosi gazdákat, Tudják ezek, honnan fúj a szél. Csak az nyugtalanította, hogy Égető Mihály mégis felkerült a listára. De ekkor eszébe jutott az a nap, amikor 16 évvel ez­előtt megválasztották el­nöknek. Akkor is február volt, csak akkor havazott. A nagypajtába befújta a ha­vat a szél. Ott tartották a közgyűlést. Közfelkiáltással szavaztak rá. A nevét kia­bálták. Nem akarta elvállal­ni az elnökséget, csak hosz- szas rábeszéléssel szánta rá magát. Élt benne akkori­ban valami sejtelmes vágy, hogy ismét a saját földjén gazdálkodik majd. Meg az­tán tele volt adóssággal a szövetkezt. Elnökök jöttek, mentek. Nagy hanggal lát­tak hozzá a munkához, s nem egy közülük már a gaz­dasági év közepén beadta a kulcsot. Nem tudtak szót ér­teni a tanyai emberekkel. Olyan volt az iroda, mint az átjáróház. Ősszel szántatla- nul maradtak a földek. A kukorica termését belepte a hó. Nem volt, aki behordja. De nem is volt hova behor­dani. Nem voltak tárolók, szárítók, nem voltak istál­lók, nem voltak gépek. Ési nem volt miből fizetni. Mintha csak ebben a pilla­natban mérte volna fel azt a hatalmas változást, amely átformálta a tarajosi vilá­got. Lelke megtelt erővel és bizakodással. Hiszen mind­ezt ő tette közösen, ezekkel az emberekkel, akik itt ül­nek, ebben a teremben. Ezt a 16 évet nem lehet elfelej­teni. Ez maga a történelem! Tizenhat éven keresztül nem volt egy szabadnapja, egy szabad éjszakája sem. És most mégis szemére vetik egyesek, hogy az utóbbi években nagyon megválto­zott. Mi az, hogy megválto­zott? És az eredmények! Még egy éve van a nyugdíj­hoz. Még egy évig vezetni akarja a szövetkezetét. Egy­két dolgot szeretne megvaló­sítani. Érezte, képes rá. Ahogy kinézett az ablakon, a tavaszi tennivalókra gon­dolt. Észre sem vette, ami­kor a jogtanácsos, aki a szavazatszámláló bizottság elnöke volt, feljött a pó­diumra. Csak arra figyelt föl, amikor másodszorra is megismételte, hogy Égető Mihály 520 szavazatot ka­pott. — Mennyit? — nézett a jogtanácsosra. A kis, kopaszodó emberke, aki máskor mindig valami tüntető alázatossággal visel­kedett Gudó Pállal szemben, most kihúzta magát, s úgy válaszolt. — ötszázhúszat. Elsápadt. Lassan felemel­kedett. Acélszürke tekinteté­vel végignézett a termen. — Szóval mindenki elle­nem szavazott. — No, nem. Maga negyven szavazatot kapott. — Vála­szolt a jogtanácsos. A szemeket kereste. Lá*ni akarta azoknak a szemét, akik 16 évvel ezelőtt, s az­óta annyiszor, újra meg újra megválasztották elnöknek. De az emberek sorra lehaj­tották a fejüket. Ekkor le­ment az emelvényről. Az első sorban ott ült a sógora, Kun Zsiga. Jó gazda volt, az em­berek adtak a szavára. Vál­lára tette a kezét. — Te is ellenem szavaz­tál? — Igen — bólintott Kun Zsiga, de ö se nézett föl. És ekkor valaki onnan hátul­ról, ahol a gépesbrigád tag­jai ültek, elkiáltotta magát. — Most már nem maga az elnök! Most már maga ne beszéljen! Mintha egy hatalmas kéz fonódott volna a nyakára. A szeme vakon düledt ki az üregekből és hang nem jött ki a torkán. Lassan, botladozva indult ki a teremből. Csend volt, egy moccanást sem lehetett hallani. Az irodájába ment. Ott re­megő ujjakkal végigtapogat­ta az íróasztalát, aztán fel­vette kalapját, magára öltöt­te bekecsét, s kezébe vette a botját. Ritkán használta, de most úgy érezte, enélkül nem tudna hazamenni. Hirtelen kipattant az ajtó. A küszöbön Zsuzsa állt. — Leszavaztak. Ügy hi­szem, te is ellenem voltál — mondta a lányának minden harag nélkül. Zsuzsának földbe gyökere­zett a lába. Alig ismert rá az apjára. Egy megtört öreg­ember állt előtte. És ez az öregember botjával félretolta útjából és a szántáson ke­resztül a tanyája felé indult. Ahogy az ablakból nézte, hogyan botladozik a baráz­dákon, szívébe hasított a fáj­dalom. — Nézd, ott megy apám — mondta Égető Mihálynak, amikor az bejött, hogy bitó­tokba vegye az elnöki iro­dát. Égető Mihály odament az ablakhoz. Mellén összefonta a kezét. — Hát igen — szólalt meg jókora idő múlva. — Ke­mény ember volt, okosan gazdálkodott. Meg kellett volna köszönni a munkáját, ahogy illik. — Azt hittem, gyűlölöd. — Ugyan — legyintett Ége­tő —, amikor ágazatvezető voltam, néha összevitatkoz­tunk, ennyi volt az egész. Zsuzsa megfogta a férfi kezét. Megszorította, de olyan erővel, hogy a körme bele­hasított a húsába.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents