Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
o 1985. április 30., kedd NÉPÚJSÁG Kassák Lajos: Egy ember élete (Regényrészlet) Úgy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen mú-^ lik. Hogy mit ési miről beszélgettünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzákezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csináltam, s erőm- höz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra. Éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes hozzáférkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni, ott csak a dac, s talán valami előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt. Tovább, azért is tovább, s még szívósabbari bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta. A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé, állítottak oda az otromba kerék elé. — Rajta, húzd meg! — mordult rám hol az egyik, hol a másik. — Rajta! Reggel hatkor elkezdődött ez á kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utánafúrni. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta. S a másik inas ördöngős; ábrázattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított : — Rajta, húzd meg! Rajta! — Húzd, húzd, te gigerli! — üvöltötte a másik. — A gimnázium, az jó volt, mi? De ez nem ízlik?! Most egész lelkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult utcakölykök, otromba parasztkamaszok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még mindig nem tudták megbocsátani nekem, hogy akaratomon kívül iskolába jártam, s a ruhámon gombok, s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván . kiröhögtek, s mint valami szemetet, rám zúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak, és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát, megimád- koztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni. Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, amikor valamelyiknek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja. A felső csavar szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszaggatta az inaimat és összetörte a lelkemet. Keservesen sírtam. — Térdelj le! — mondta a fúróvezető. Szédültem, erőlködtem. — Térdelj le, és imádkozz! Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett volna hozzá, hogy a másikkal szembeugorjak, ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásult ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visz- szalök magától, s akkor minden rosszabb lesz. — Imádkozz, mert bele- döglesztlek! — mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalmasan belém szúrja azokat. Tehetetlenül térdre ereszkedtem. — Miatyánk, ki vagy a mennyekben! — röhögte.— No! Miatyánk... összeszorított fogaim fájdalmasan fölszakadtak: — Nem! Nem! A másik ingerlőén és könyörtelenül újrakezdte: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben... Mint akit összemorzsoltak valami láthatatlan kezek, megadtam magam: — Mi a-a-tyánk — nyöszörögtem utána. — Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! Ki vagy a mennyekben... A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban. — Ki-i vagy a mennyekben ... — No, tovább, tovább! A többiek ordítottak: — Gyű, te! Ne, gyű! Tovább, gebécske, tovább! — Sze-en-tel-tes -sék meg a te szent ne-e-ved. — Jöjjön el a te-e or-szá- god, le-e-gyen meg a te akaratod. Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket. — Miképpen mi is me-e- egbocsátunk az ellenünk vétkezőknek ! — És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts mega gonosztól... A-amen. A kerék lassan fölengedett, és visszájött a lélegzetem. — No, jól van! — mondta a másik, és egészen meg volt nyugodva. — Most mehetsz ... Rozsda, gyere hajtani! Ha most látott volna az anyám, meghalt volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csurom víz volt az izzadtságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menetközben, mintha a földön húztam volna őket (...) * * * Még alig voltam fél éve a műhelyben, már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehetőségeit. Egy'napon a mester odahívott magához, s azt mondta: — Nesze, itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mut- terba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit? Nehéz megpróbáltatások napja volt ez. Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat aztán kábultan gyötörtek a kétségek. Ebéd után két cigarettáért másik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt, nem tudtam, miért elvágta a csavarvágó. — Szedd ki a forgácsot a fogak közül — mondta Józsi —, és akkor jó lesz. Újra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra. Ügy éreztem, egy kis szigeten vagyok, egyedül a satuval, a szerszámaimmal, s a készülő csavarommal. Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztán tartottam a környezetemet. Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és könnyen járt a mutterban. — Vidd be az öreghez! — mondta a Józsi. — Elég jól megcsináltad. A mester innen is, onnan is gondosan nézegette: — Egyedül csináltad? — Igen. — Biztosan emlékszel rá? — Egészen magam csináltam! — Jól van, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami. Mindent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim. A mester sovány, hosszú alakja anélkül, hogy észrevettem volna, ott előttem felhúsosodott, s mintha mosolygott volna rám a fáradt, három szál bajusza. Éreztem, hogy enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek a lakatosmesterségnél. Grigorij Gorin: Mire képes az ember!.. Az alábbi esetről városunkban sokan össze-vissza beszélnek. Én viszont tudom az igazat, mert az egésznek tanúja, sőt részese voltam ... Vállalatunk étterem építéséhez kezdett. Természetesen típusterv alapján, a szokásos földszintes megoldással. Valaki azonban útjára bocsátotta a hírt, nem is étterem lesz, hanem italmérés, és már reggel hétkor nyitni fog, és lehet majd ha- rapnivalót kapni, kvaszt, sört, sőt rövidet is. A hír három nap alatt bejárta a várost. A negyedik nap — hétfőn — kora reggel, úgy öt óra körül megyek az építkezésre, és látom — idegenek álldogálnak a kerítésen belül. Lehettek vagy tízen, de talán többen is. Arcuk komor, gallérjuk felhajtva, ott topognak a hidegben. — Mit akarnak? — kérdezem. — Csak úgy ... — mormogják — jöttek megnézni, mikor lesz a nyitás. Mármint az italbolté... — Hogyan? — döbbenek meg. — Megőrültek? Miről beszélnek? Éttermet építünk, típusterv szerint, földszinteset. _ Jól van, jól van — dörmögnek. — Csak ne etess bennünket. Inkább siessetek ... Nézd, milyen hervadtak ... Tényleg, úgy néznek ki, mintha már este óta szenvednének. Vörös a szemük, szürke az arcuk, testük remeg. Elmenni viszont nem akarnak ... — De emberek! — nevetem el magam. — Itt akarnak állni az átadásig? — Miért ne? — kérdezik. — Nem lehet kivárni? Már alig van hátra valami... — Észnél vannak?— förmedek rájuk. — Hogy-hogy alig van hátra valami? Hiszen még csak az alapot raktuk le, és alig kezdtünk hozzá a falakhoz. Még vagy három hónapra való munka akad ... — Ne viccelj, öreg! — mondják. — Mibe kerül ezt felépíteni? Ne akadékoskodj, hanem mozogj gyorsabban! Dühösen köptem egyet és rágyújtottam volna. De zúgni kezdtek, elvették a cigarettát. \ — Hogy-hogy? — kiáltott rám az egyik, akin szőrmesapka volt. — Még cigizni akarsz? Infarktusba zavarod az embereket? A külvárosból jöttem az első villamossal, ez meg itt..., a nyavalyás cigizni akar! Micsoda egy helyzet! Éreztem, hogy elhagyja a türelmük, és mindjárt valami szörnyű dolog történik ... — Ha így van — kiáltottam —, akkor csinálják maguk, az ördög vigye el... — Ez már igen — örvendeztek. — Gyorsítsuk meg a tempót! — Szépen letették a hóra a kabátjukat, a tenyerükbe köptek, és nekiláttak a tégláknak... Becsületszavamra mondom, ilyen hajtást még a moziban sem láttam. Nincs is ilyen tempó nálunk. Ha netalán valaki slopperrel a kezében állt volna ott, biztos világrekordot mér. Kopogtak a kalapácsok, repültek a téglák, a malter valósággal forrt a gyorsaságtól. Még arra sem volt időm, hogy elcsodálkozzam, a falak már a tetőig készen voltak... — Állj! — ordítok rájuk. — Hiába rohantok! Nincs se gerenda, se tetőnekvaló, az ablakok is hiányoznak... Térjetek észre, emberek! — Semmi vész! — kiáltozták. — Minden lesz azonnal. Nem palotára van szükségünk, hanem csak a közérzetünk javítására. És rohantak. Ki telefonálni, ki a raktárhoz, volt, aki nem tudni honnan, már az ablakkereteket hozta . .. Majd leesett az állam. Tizenöt perc múlva teherkocsi tolatott be az anyaggal, egy másik az asztalokat és a székeket hozta... egy autóbuszon pedig a festők érkeztek ... Nem akartam hinni a szememnek — de lassan a vége felé tartottak. Egyikük a parkettát rakja, csiszolja, fényesíti, a másik az ablakokat tisztítja, függönyöket rak fel, a harmadik az asztalokat rendezi, a negyedik az étlapot ellenőrzi, és kihúz minden feleslegeset. — Mégsem lesz szerencséjük! — vetem oda. — Nincs személyzet. A költségvetés sincs jóváhagyva! — Ne pánikolj, öreg! — torkolnak le. — A költségvetést majd aztán rendezzük,a személyzetet pedig már hozzák! Nézem: tényleg úgy van. Szereztek valahol pincéreket, büféslányt, pénztárost. A vezetőt pedig, egy kövérkés hölgyet, a karjukon hozzák. A nő nevet, rugdalózik, kiabál: „Tegyenek le, emberek! Még ki sem vagyok nevezve!... — Kinevezve? Ugyan! — zúgják. — Inkább ideje hozzálátni a terv teljesítéséhez! És ekkor egy apró termetű, kezeslábasba öltözött emberke — isten tudja, honnan került elő — söröshordót és harapni- valót hoz egy billenős kocsin. Szóval, akár hiszik, akár nem, hét órakor kinyitottak. Leültek az asztalokhoz, ettek, ittak, füstöltek, majd egyszerre szedelőzködni kezdtek. — Na,, viszlát, öreg! — mondták. — Bocsáss meg, hogy elmegyünk, de még be kell érnünk a munkahelyünkre... — és elmentek. Leültem az egyik asztalhoz, tenyerembe hajtottam a fejem és sírtam. Sajnáltam őket, de magam is. Kár volt földszintes, típusterv szerinti éttermet mondani. Ahogy égett a munka a kezük alatt, egy több emeletes házat is felhúztak volna ... Fordította: Sass Attila Illyés Gyula: Két kéz (Részleted) Aki kezelt e kézzel, szoborral kezelt, érccel; nem melegséget érzett: vas merevséget. Mintha nem egy érző lényé volna e kézfő, hanem egy óriás nép nyújtaná biztatásképp. De ez a tenyér nem holt, ez élő-eleven volt, ez olyan hű erő volt, mint maga a termőföld. Ezzel a természet szólt, ha épp okosat gondolt; olyasmit mondott ezzel, mint virággal, gyümölccsel. Mert hogy szállt az ostorfa, ha kézbe e kéz fogta! Kapa hogy sürgött-pörgött, ha őhozzá szegődött. Zsákok hogy telítődtek, telten hogy emelődtek, padlásra hogy repültek, teltek és ürültek. E kézzel állva párba a kalapács hogy járta, s hogy csengett, ahogy illő, hozzá az üllő! Ha ujjal csak hozzáért, megindult a kazángép füttyentve a másik gépnek egy óriásit. ö műve volt kis varsám, rézpatkóm csizmám sarkán; a fatalpon szál drót, mely első korcsolyám volt. Mintha mindegyik ujjba kis mester lett volna bújva, Tíz pici mester, — járták; hogy is csinálták? E két kéz után kaptam, ha elzuhantam; ez simogatott, ez vert, ez gyúrt belőlem embert. Kiss Benedek: Üvegfúvók Lombot fúj magából a vadgalamb. Dagadozó fákon búg, búg a hang. Testünk-lelkünk ványadt, tikkasztja bánat. Üvegfúvók, fújjátok a zöld butéliákat! *
