Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
NÉPÚJSÁG 1985. április 30., kedd • • Föld, kenyér, szabadság Hz első szabad május elseje Május elsejék.... A munka, a természet, a nemzetközi munkásszolidaritás — maga a küzdő, de mégis diadalmas élet — ünnepei szerte a világon. Említeni vagy rágondolni is elég, hogy érn zelmek, emlékek özönét idézze fel. Különösen az első szabad május elseje, 1945 tavasza, amelyről koránál fogva sem lehet mindenkinek saját élménye, hiszen a ma negyvenévesek akkor születtek, s azóta még hányán, akik csak hallottak róla szülőktől, nagyszülőktől. A hajdani fiataloktól. És egyre fogynak a felszabadulás előtti május elsejék ta-i núi, akik ott voltak az ut- .cán, amikor az kockázatot jelentett, de mégis kimentek, hogy nyilvánosság előtt és veszélyben hitet tegyenek elveikről, érzéseikről. S aztán a szép tavaszi napon együtt szórakozzanak kint a szabadban. Mint a békéscsabaiak a Bandika-fánál. ■5^ — Tizenkét éves voltam, amikor a szüléimmel elő-, szőr mentem ki a Bandika- íához — mondja dr. Blahut Jánosné (Hankó Erzsébet) nyugdíjas szakoktató —, később meg a lányokkal együtt. Nehéz azt az időt felidézni, annyi emlék fűződik hozzá. A húszas évek közepétől, amikor már a Trefort utcai munkásotthon kész lett, mindig ott gyülekeztünk. Ha a rendőrök erősen figyeltek, mi is résen voltunk, s nem együtt vonultunk, hanem kü- lön-külön a családok és kisebb társaságok gyalogoltak ki. S ott* a zöldben, a víz közelében beszélgettünk, szórakoztunk. 1930-tól még szemináriumok is voltak odakint. A felszabadulás a május elsejét is szabaddá tette, először nem kellett rettegni, s az addig elnyomott emberek kiözönlöttek az utcára. Ekkora tömeg még soha nem jött össze a városban. Nők, férfiak, gyerekek... És énekelt a nép önfeledten. — A kommunista pártnak akkor még nem voltak sem üzemi, sem kerületi alapszervezetei, a városin kívül csak ■egy volt még, Jaminában. Ez így volt rendjén, hiszen az V. kerület egy nem is olyan kis várost tett ki. Mi a ben-, tiek a vasútállomásnál gyülekeztünk, s a menet élén a párt megyei és városi vezetői haladtak. Úgy mentünk végig az akkori Andrássy úton, a mai Tanácsköztársaság útján ki a ligetbe. A lányok, asszónyak a Magyar Nők Demokratikus Szervezetének jelképes zászlaja alatt; gondolatban az lobogott fölöttük, a valóságban azonban még nem volt. Még a pártnak sem, ez, vagyis a zászlók hiánya jól látszik a néhány régi, kopott fényképen. A következő évtől kezdenek feltünedezni, majd szaporodni. —• A nőszervezet nagyon népszerű volt és családias jellegű. Az első ünnepélyt negyvennégy karácsonyára rendeztük a gyerekeknek és 'a május elsejét is nekik akartuk felejthetetlenné tenni. Ezer kiflit süttettünk, s ruháskosarakkal hordtuk a „ rengeteg gyereknek. Ma már hihetetlen, milyen örömet szerzett, mert bizony voltak olyanok — nem is kevesen —, akik életükben először ekkor ettek kiflit. — Nem a messzi múlt szépíti meg az emlékeket — gondol vissza a régi napra Kulkai Sándorné (Cselovszki Margit Piroska) nyugdíjas személyzeti vezető —, akkor és ott olyan szép volt minden, hogy nem kell szépíteni. A föld, kenyér, szabad-, ság jelszavában minden remény benne volt, ennek örült ki-ki a vérmérséklete szerint. Tizenöt éves voltam, és forrt az élet egész Jaminában, szinte mindennap történt valami. Azon a május elsején a fiatalság mindent virággal szeretett volna elborítani. Vittük is amit otthon szedtünk, meg szereztünk máshonnan, hogy minél több legyen a felvonuláson. — Még nem töltöttem be a tizennegyedik évemet ekkor — jegyzi meg dr. Balázs La'josné (Kucsara Zsófia) nyugdíjas anyakönyvvezető —, de már ősztől kezdve mindenütt ott voltam. A szüleim vittek a gyűlésekre — nem is maradtam volna otthon —, tüntetésekre, pedig mint 1946-ban, nem egy viharos is akadt köztük, amii kor bejöttünk a városba. Aztán a MADISZ, meg a fiatalok új énekkara, amelyet Molnár Béla bácsi vezetett ... Meg a romeltakarítások ... A gyűléseket a Hegedűskocsmában tartották, ott volt a jaminai földmunkás szak- szervezet székhelye, és a legnagyobb terem. Ott rendezték a bálákat, a szombati táncokat, s ott tartották a nagy sikerű műkedvelő előadásokat éveken keresztül. Aztán az R. Gárda . . . Ma már ez is csak emlék, s hogy volt, létezett, a párttörténet lapjai őrzik és egy-pár megfakult kép, a mosolygó fiúkkal, lányokkal. És a fiatalok, az akkori ifjúság ... Hirtelen nevek röpködnek. A Sztankó lányok, Szák János, Ballangó Jani, Bócsik Pali, Mitykó Ica, Pavlik Pali, a Serfőző fiúk... És Gyurkó Pali, a MADISZ-titkár, Vasas Pali, az R. Gárda-parancsnok ... Mindketten gyereklányok voltak, munkásmozgalmi családi hagyományokkal, hogyne lett volna ott a helyük mindenütt. Akár a többi fiatalnak, hisz akkor nyílt meg előttük az igazi élet, s ezt érezték. Magát a megváltozott világot. Ennek örömét fejezte ki a dal, a nóta, amikor csak összejöttek. Az első szabad május elsejét is végigénekelték, ahogy a menet elindult a Hegedűs-kocsmától, egyre többen. Mert ahogy haladtak, úgy lettek mind többen az Orosházi úton. Hogy hány emberrel vonult fel akkor a „kis Moszkva”, senki sem tudja, kép is alig készült, hisz akkor még luxuscikk volt a fényképezőgép. Azt a lelkesedést viszont, ami akkor volt, sem elmonligy részlet a jaminaiak felvonulásából Az R. Gárda egy csoportja 1948-ban, a felső sor bal szélén Kucsara Zsófia dani, sem leírni nem lehet. Nagyszülők, szülők, gyere- kék, kicsik és nagyok együtt mentek, vonultak. Volt, aki hol sírt, hol nevetett az örömtől. Agrárproletárok, napszámosok, a két téglagyár és a Schneider-csirkés munkásai, munkásnői, azok, akiket idehúzott a szívük, pártkülönbség nélkül. S mindez szinte ösztönösen, az érzelmektől vezérelve, a jobb sors reményében. Bizakodással. — Hogy mire emlékezem? — tűnődik Vasas Pálné (Gyurkó Mária) nyugdíjas személyzeti vezető, s mindjárt felel is önmagának: — Apróságokra és nagy jelen-i tőségű dolgokra. Arra, hogy a felvonulásra drótból betűket készítettünk, s mindre virágokat kötöztünk, s vittük, mint a néhány krepp- papírszalagos kézi májusfát. Diadalkapu még akkor nem volt, de egypár feliratos tábla már igen. A menetben sok asszony kisebb-,nagyobb batyut szorongatott, 'az elemózsiát, amit aztán a ligetben fogyasztott el a család, mert akkor, az első szabad május elsején még nem voltak sátrak enni- és innivalókkal, csak a következő években. A jaminai asszonyok is 1946-ban kezdték el sütni a lángost, hogy amikor a felvonulók a városból visszajönnek az Erzsébet ligetbe, ne maradjanak éhen. Mert később egy darabig ez lett a szokás, de negyvenötben az ötödik kerület is a nagyligetben töltötte a napot, ott ünnepelt. Valójában akkor vette birtokába a munkásnép, amikor először a fűre ülhetett, ott, ahol azelőtt csak sétálni lehetett. A fü- vön pihenve kínálgatták egy-, mást az ismerős családok, rokonok a harapnivalókkal, meg egy kis pattogatott kukoricával, a gyerekek nagy örömére. És nekik még egy kis kalács is akadt játszadozás közben. — Most is csodálattal tölt el az a nagy bizalom, amit mi fiatalok az idősebb, tapasztalt elvtársaktól kaptunk. Én is, aki alig voltam tizenhat éves, amikor mint páftvezetőségi tag ifjúsági felelős lettem. De mások is —■ sokan — elmondhatják, hogyan nőttünk fel politikai-, lag és emberségben az egymást követő megbízások által, és a napi feladatok közben. Pedig ez a tettek ideje volt, folytonos cselekvésben éltünk. Pártharcok, újjáépítés, a társadalom átalakító-, sa . .. S mindebben akár a felnőttek, úgy vettünk részt. Szavunk volt, sőt, súlya a szavunknak, amellett, hogy tanítottak bennünket. Olyanok, mint Weisz Mihály, Huszár Pál, Bartolák Bandi bácsi, az első idők párttitkárai, akiket nem felejtünk el. Nem is lehet, sem őket, sem másokat. Azt a felso- rolhatatlanul sok elvtársat, aki mind, szerte az országban, akár a saját gyermekét, úgy nevelte az ifjúságot a mozgalomban a mozgalomnak. A munkára, állhatatosságra, elvhűségre, hogy kj- állja a próbát, amikor arra kerül a sor. Vass Márta min Mm
