Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-20 / 92. szám
1985. április 20., szombat o Szabó Pál: SZÜLŐFÖLDEM, BIHARORSZÁG Részletek Gyér település a völgyekben, a síkságokon, és a hegyekben őserdők, de lent is, a síkságon mocsári tölgy erdők, meg nádasok, gyékényesek s hol áradó, hol apadó vizek, a Három Körösök, aztán a Berettyó, az Ér, a Korhány, a Kölesér... A szél a hegyekből a vadak bőségét elhordja a síkságra, s fent a magasságban és az erdők lombjában sasok, keselyűk, lent a rétekben, vizekben gólyák, libák, rucák, szárcsák, sirályok, aztán szarkák és varjúk — és any- nyi, de annyiféle madarak. Jámborak is, de ragadozók is. Túzokok, gémek meg rókák, farkasok, nyulak, őzek, teknősbékák s egyéb békák ezrei és milliói! Mintha pontosan annyiféle volna a fű, cserje, fa s másmilyen, virágzó növépy, mint az élő állatok sokfélesége! Ez az arány máig se sokat változott. * * * Gyermekkoromban, mint minden gyermek, én is csak azt láttam, éltem, ami pont akkor volt és pontosan úgy, ahogy volt. De bennem is, mint a legtöbb gyermekben, időt és tájat, réteket, erdőket, madarakat és mindent megszépített a gyermeki képzelet. S az öregektől hallott legendákat hol riadtan, hol szivem vidámságára, de tovább fejtegettem, építgettem, formálgattam, s ahol jónak láttam, ott igazságot tettem. Hiszen tele volt az egész táj régi, nagyon régi legendákkal, amelyeket megint és megint elmondtak, elmeséltek vasárnap délutánonként az emberek, kint üldögélve a tőkén, vagy őszi, téli estéken szomszédolgat- ván. De összeálltak az emberek az utcán, a határban, a dűlőfélben, a tengerilóger- ben, minden erre alkalmas helyen. S meséltek a gyer- .mekeknek főként a nagy- -anyák, öreg nénék, nagyapák, s a közelebbi rokonok, vagy csak ismerős öregasszonyok. Akik szintúgy hallották ezeket a meséket a hajdani öregasszonyoktól, nagyanyáktól, és azok is megint és megint másoktól, felfelé menvén az időben. * * * A táj adottságai erősen formálták a népet. Bihar nem Erdély, de nem is egészen Alföld, hanem a kettőnek találkozása. Ez alakította népét is azzá, ami. Csak úgy emlékezetből mondva: Kinizsi Pál is itt született, itt nőtt fel Kinizsden, ma Kenézden, amely puszta nem népesült be a törökvilág után. A Toldyak a kezdődő bihari síkság birtokosai. Nagyfalu itt volt Szilas- puszta fölött. Szentmiklóstól északkeletre inkább, mint keletre. 1652-ben huszonöt faluban birtokosok! Az egyik első teljes szövegű Bibliát itt nyomták, Váradon, Károli Gáspár fordította, akinek szintén voltak bihari vonatkozásai. A Bocskai szabadságharcát háromszáz köleséri hajdú kezdte, mégpedig úgy, hogy ‘Álmosd alatt a szó teljes és brutális értelmében lemészárolt négyezer válogatott if- jakból álló vasasnémetet, és a környékbeli hajdúkkal megszaporodván, szinte egyetlen egy nagy diadalmenet volt a további harc Kassáig. Majd átlépve a Dunántúlra, onnan is kiszórtak minden németet... De azelőtt alig pár évvel pedig — ugyancsak főként a bihari hajdúkkal — negyvenezer törököt szorítottak belé a Dunába Gyurgyevónál. Vagy még előbb: a Dózsáék szabadságharcának utolsó csatáit itt vívták, szinte az utolsó fegyveres emberig. Elébb csak a tájon, hol itt, hol amott, aztán a Bihar földvárába visszahúzódva. De nem volt későbben sem egyetlen felkelés vagy szabadságmozgalom, amiben a bihari nép nem vállalt volna szinte erején felül is részt. Még a szerb felkelésbe, a Péró-féle lázadásba is jutott csak az én falumból, Ugráról, ' negyven paraszt. 1919-ben aránytalanul több volt innen a vöröskatona, mint máshonnan. És mennyi írót szült, dajkált vagy ösztönzött a bihari táj! Csak a közelebbi időkben írók: Bessenyey, Kölcsey, Csokonai (Debrecen is Biharhoz tartozott), Arany, s a szomszédságból Ady, csak a legnagyobbakat említve. S a maiak? Az élők? Dutka Ákos, aki még a „Holnaposokkaí” együtt indult, aztán — a valószínű halálozási sorrendben írván — jómagam, Sinka István, Erdélyi József. De a táj történelmi vonzása, törvénye alapján közvetve Veres Péter is Biharország szellemi vonzóköréhez tartozik. És nemcsak írók; Irinyi János, a gyufa feltalálója, s Fényes Elek, aki először rendezte a statisztikát tudománnyá, szintén bihari. * * * Az itteni nép erkölcse, hite, élete mintha a végvári idők erejét idézné. Ezért születnek itt olyan pompás, néha az egész táj életét felkavaró szerelmek, házasságok. Itt teljesen töretlen a nő s férfi közötti viszony. Nem arról van szó, mintha ez a viszony teljesen viharmentes volna, mintha mindkét nembelinek az útja meg lenne olajozva. Viharok kavarogtak itten, bizony. De olyan emberi ízek és színek vetülnek fel ezekben a viharokban, hogy „eget vernek”, legalábbis az irodalomba kívánkoznak. Itt nincsen a népben semmi se- nye-sutyaság. De értelem és szorgalom, az aztán igen. * * * A magyar medence mocsárvilágát nemcsak a Kis- és Nagy-Sárrét jelentette, ez inkább csak a közepe volt, fészke, mert hiszen ha nem is összefüggően, de a mocsarak felhúzódtak egészen az Ecsedi-lápig, aztán lefelé délre ” Gyuláig, s még azon is túl. De voltak terjedelmes vizek, tócsák, réteg, mocsarak »a Duna—Tisza-közén, sőt a Dunántúlon is. Beszéltünk már arról, hogy Nagyszalonta és Gyula között egy hírvivő hajdú úgyszólván egész útját a víz alatt tette meg, s közben nádcsövön lélegzett. Szalontától fel, félkörben Tokajig jórészt vízivilágtól védett várrendszer oltalmazta Nagyváradot, s vele az Erdélyi fejedelemséget. Nemcsak török ellen, hanem néha még a német éllen is. * * * A Sárrét. Szűcs Sándor munkáinak tengerében benne van a "Sárrét, és a mát is gazdagítja belőle a múlt. — Győrffy István szinte pontosan ugyanaz volt a néprajzi, helytörténeti és szociológiai kutatásokban, feldolgozásokban, mint Móricz Zsigmond az irodalomban; kitárta a valóság felé a lehetőség kapuit. S Szűcs Sándor olyan felkészülten lépett bé ezen a kapun, hogy a táj és népe legbensőbb életét vetítette fel a ma és holnap számára. Ami azt jelenti, hogy Szűcs Sándor végre igazságot szolgáltatott az egész sárréti világnak. A népnek. Ideje már, hogy ne folytassam tovább a szemlélődést. Hiszen a falvak, tájak, fák, rétek, erdők akkor is vannak, érnek, nőnek, ha az író egy szót se beszél róluk. Lám, vannak itten faluk, amelyeknek nevét még a telefonkönyv se írta le soha, csak a katonafiú, aki írja a leveleit a messze távolból édesanyjának, meg a kislánynak — és a falu mégis virágzik, mégis szép, s a nyárvégi napsütés lebegteti végtelenbe lebbenő szárnyát a házak, falak és kerítések felett. Könnyű arról írni, ami a szívünkben él, és aminek létezését a lélek félti, őrzi, vigyázza. Nincsen Biharban egyetlen falu sem, amit én ne ismernék, ne szeretnék. Nincsen olyan folyója, ere, hajlata,, amelynek hol áradó, hol apadó vize ne itt zúgna által, a véremen. Az első világháború óta — akkor puskával, kézigránáttal, későbben már a népek közötti szeretet munkálásával — igen sokat jártam külföldön. Bármerre jártam, ' a különböző nemzetek fiaival megértettük, sőt, szerettük egymást. De én még a legderűsebb találkozásban vagy barátkozásban is haza hallgatóztam, és ilyenkor mindég, de mindég belezúgtak lelkembe a kertalatti nyárfák... A szerte levő faluk tornyát láttam még akkor is, ha sötét volt, vagy ha alu- vásra hunytam bé a szemem. S most, hogy széltére- hosszába bejártam Bihart... fáj, hogy nem írhattam még erről a faluról is, meg amarról is. Szakáiról, .Apátiról, Böszörményről, ^Harsányról, Gesztről, hiszen körülbelül 60—70 népes falu van Biharban! Azért „körülbelül”, mert jó tucatnyi régi puszta is — egykor, a törökvilág előtt élő, aztán elpusztult falvak utóda — két évtized alatt jórészt benépesedett. Tömbházas, kertes, gyümölcsös, új települések a pusztaság helyén. Két évtized alatt végre jóvá tette a történelem azt, amit évszázadok sem tudtak jóvá tenni. Ha fiatal volnék, s otthonnak helyet keresnék, ezen újjáépült lakóhelyek valamelyikében raknám meg a családi fészket. Ha ilyen településeken járok, s látom az épülő portákat, házakat, úgy érzem, mintha ehhez nekem is közöm volna. Mintha ez, meg emez, de amaz is, egy kicsit nekem, az én számomra épülne. Az én számomra is nyílnak a kertekben virágok, érnek a szőlők, pirosodnak az almák ... Forró nyárban én fürdők a folyó vizében, az én fejem felett gyülekeznek a termékeny esőket adó fellegek, és minden pacsirta nekem mondja dalát, a mezőkön, a traktorok az én kedvemre dübörögnek, és minden az enyém, itt, Biharban, ami csak van, ami csak él, és ami csak eljövendő ... (1968.) Mucsi József: Töprengés egy szárnyvonalon Hol a gőzös, amely fütyült? Ez a vonat kürtői, dudál: Ha Muronybói útnak ered, ha Békésre heér, s megáll. Egykocsijú motorvonat kattogva lép át a tájon, árnya, mint hű eb követi, s utoléri Soványháton. Töpörödött, poros árnyam! — meddig loholsz, futsz utánam? Mikor foszlassz szanaszéjjel, csengő nappal, tompa éjjel? Alig fő egy tojás lágyra, az emléked is homályba vész, s eltűnik, mint egy álom. Keresgélve sem találom. Zsadónyi Lajos: Tavasz Cinke pittyeg rügy pattan tavasz van nézd tavasz van bólingat az almaág fénylenek a zöld-mohák szállnak lila illatok az árkokban viz locsog cinke pittyeg rügy pattan tavasz van nézd tavasz van Székelyhídi Attila: Tükröződés Székelyhídi Attila: Édesanyám Arcok közelről Székelyhídi Attila Különböző kiállításokon gyakran láttam már a képeit, de személyesen csak most találkozunk először. S hogy könnyebbé tegyük a bemutatkozás perceit, segítségül hívjuk a műtermében felhalmozódott képeket. Egymás után sorakoznak különböző korszakainak termékei. Meglepően gazdag, pontos ívű pályát tudhat magáénak. — Most az akvarelleket szeretem a legjobban — mondja Székelyhídi Attila. — Gyorsabb, könnyedebb mint például az olajtechnika, mégis fejleszthető. Persze, nagyon örülök, hogy maradtak meg képek a korábbi évek terméséből is, amelyeket egy lázasabb, expresszív látásmód hozott létre. Ahogy telik velem az idő, nyilvánvalóan változik a szemléletem, s ez nyomon követhető a technika változásán. Egyik korszakomban rajztollal dolgoztam, amivel kifinomultabb felületeket lehetett létrehozni. Mivel nem szeretek műteremben festeni, az ak- varell előnyére szói az is, hogy a helyszínen könnyebben lehet vele dolgozni. — Ügy tűnik, vannak visz- sza-visszatérő modelljei. — „Egész világ nem a mi birtokunk.” Ha turistaként habzsolnám a különböző tájak benyomásait, csak gybrs- fényképekre jutna energiám. Nem vagyok turista, a művészi látásmódot illetően semmiképp sem. Szeretek visszamenni egy-egy helyre, újra megfigyelni, megfesteni azt. Modelljeim közt azért gyakoriak az idős emberek, mert ők már több életet, nagyobb sorsot hordoznak magukkal. Meg aztán egy fiatal nem is nagyon ér rá, hogy félnapokon át fessem. Saját otthonában, megszokott környezetében az ember természetesebben viselkedik, s az öregek még örülnek is, ha valaki beszélget velük, megfesti őket. — Miért tartja oly fontosnak aprólékos hűséggel ábrázolni az embert, a világot? — Véleményem szerint a dolgok úgy jelentősek, ahogy vannak. Egyfajta képi rendnek össze kell állni, de ennek érdekében a lehető legkevesebbet változtatok a téma véletlenszerűnek tetsző alakzatán. A rajtam kívül álló objektív valóság és a kép viszonyában egy közbülső figura vagyok, aki nem tolakodóan reagál, de hogy a végső megjelenítés milyen lesz — az adott technika korlátain túl — nyilván függ attól is, hogyan szűrődik át rajtam a látvány, a hangulat. — Hogyan él, miként tud boldogulni? — Boldogságom alapja, hogy az igényeimet összhangba hozom a lehetőségekkel. Nincsenek nagy kiadásaim. Szükségesnek tartom, hogy legyen biztos megélhetésem, ezért a gyulai gimnáziumban tanítok. Tagja vagyok a Gyulai Művésztelep alkotó közösségének. Néha egy-egy komolyabb megbízást is teljesítek, mint például most, amikor a németvárosi templom mennyezeti seccojának egyik készítője lehetek. Andódy Tibor
