Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-20 / 92. szám
1985. április 20., szombat-KHilUPfiW Téka: Könyv egy igazi Ha színészről szól egy könyv, biztos, hogy a képeket nézzük meg először. Az ismert és az ismeretlen alakítások képei egyként érdekelnek bennünket, felidézik a régi élményt vagy az el- maradtat pótolják. Itt, most, a sok fotó közül mégsem a színháziak tették rám a legnagyobb hatást, hanem az, amelyen a Kossuth-díj átvétele utáni fogadáson a művészt édesanyjával kart karba fűzve látni. Ritka anya éri ezt meg, hogy nyilvánosan osztozhat gyermeke pályájának megkoronázásában. Megérdemelten, hiszen ő volt az, aki előbb elnézte, majd segítette fia színészi törekvéseit. Hitt neki és biztatta. Aztán, ahogy lapról lapra halad az ember ez igen jó interjúsorozat olvasásában, az eltökéltség és az akarat ereje lepi meg. Pedig először — még igen korán — az ösztönös vágyódás és a gyerekes kíváncsiság vonzza Márkust a színészet irányába, s viszi a kisfiút a moziba, s ezért bújja mióta csak olvasni tud, a Színházi Életet. Mindent tudni akar erről a világról, falja a nyomtatásban megjelent színdarabokat, s számon tartja a színészek film- és színpadi szerepeit. Saját mozit és színházat játszik, egész Pest az övé. Hogy közben a tanulás nem megy? Hát bukdácsol az iskolában, és egyre nehezebben verik a fejébe a tudományt. Csak egyet akar, de azt nagyon, s hogy sikerült, azzal viszőnt örök tanulásra ítéltetett. Előbb Lehotay Árpád színészképzőjében, majd az akadémián, s utána az „életben”, szerepekre készülve és színpadon. De ez már nem munka, hanem boldogság, mert azt teheti, amit legjobban szeret. színészről Élvezi az életet, ami egy a pályával. Márkus mást nem is csinál —• nem ír könyvet, nem rendez, nem fest, nem képviselő —, a színészetben éli ki magát. Először Debrecenben, ahova diplomázás után került, némi kitérővel: pont ■ a vizsgaelőadás előtt egy éjjel kitelepítették Okányba. Csak tíz napig szedegette a répát, mert Major Tamás óriási tekintélyével visszahozta, persze a vizsgaelőadásnak már lőttek. A debreceni színház azonban csodavilág, és Téry Árpád igazgatása alatt virágkorát éli. Simor Erzsi, Soós Imre, Mensáros, Görbe János, Solthi Bertalan, Örkényi Éva, Latinovits, Zen- 'the, Kautzky... S jó légkör, vidám bohémélet. Jobb nem is lehetne, egyből otthon van, s hamarosan nevet szerez, mint Bóni gróf hódítja meg tomboló sikerrel a debreceni közönséget a Csárdáskirálynőben, de az operettek mellett Shakespeare-t is játszik, emlékezetesen. Claudius a Hamletben. A címszereplő Mensáros, Gertrúd Simor Erzsi, Ophélia Örkényi Éva. Nagy előadások estéről estére: A szép évek, a jó indulás után hat esztendővel, 1957- ben kezdődik Pesten a máig tartó „Madách-korszak”. Félelmesen ragyogó társulatba kerül, i.tt játszik az ország vezető színészeinek szí- ne-java. Márkus ma is, mint egy rajongó gyerek, úgy mondja az akkori szavait: ezekkel fogok én játszani? S a csodált „ezekkel” — mint Lázár Mária, Tolnay, Mezey, Greguss, Gábor Miklós, Pécsi Sándor, Kiss Manyi. . . — bizonyított. Mert ez már így van, új helyen újra kell kezdeni. így és itt lett aztán az, ami, aki. Kicsi és nagy szerepben a közönség kedvence, kiteljesedett művész, és mint az egyik kritikusa írta róla, „ . . . valódi professzor Molnár Ferencben.” Hét Molnár-darabban játszott — hol kabinet, hol főszerepet —, s mind óriási siker volt, de talán a legemlékezetesebb az Egy, kettő, három vezérigazgatója, ez a fizikai próbatételnek is beillő színészi feladvány, amelyben két órán keresztül egyfolytában a színpadon van. A kötet kronológiai sorrendű interjúi egész életét, pályáját átfogják. A szerző módszerének egyetlen hibája — „a kócosság” — erénye is egyben: a változtatás nélkül közölt szavakból érzi, hallja úgy az olvasó, mintha csak hozzá lenne bizalmas Márkus László. Vass Márta Helytörténeti gyűjtemények, múzeumok Nagyszabású rendszerező munka kezdődött meg a közelmúltban a Központi Múzeumi Igazgatóságon. A dokumentációs és tájékoztatási osztály szakemberei a magyarországi múzeumok új címjegyzékének összeállításán dolgoznak. Részben könnyű, részben nagyon nehéz vállalkozásba fogtak. Megkönnyíti a dolgukat, hogy rendelkezésükre állnak a korábbi kiadványok, hasonló katalógusok, s így az évszázados vagy csak évtizedes múltú, de nagyhírű országos, megyei, táj- és városi múzeumok adatait jól ismerik. Bár ezek áttekintése sem egyszerű, van belőlük ugyanis vagy hatszáz. Félő, hogy a teljes katalógus elkészítése ma meghaladja erőiket, elsősorban a helytörténeti kutatás rendkívüli gazdagsága és ezzel összefüggésben a helytörténeti gyűjtemények sokasága miatt. Ezek múlt századi kezdeteit már jóideje feltárta a kutatás. E kezdetet főként a várostörténeti 'kutatások jellemezték. Hivatásos régészek, történészek, muzeológusok és — már akkor is! — lelkes amatőrök, lokálpatrióták láttak hozzá, hogy gyűjtsék és megőrizzék az adott település történelmének írásos és tárgyi dokumentumait. Sokhelyütt kis közösségek alakultak, rendszerint a múzeumok körül, s együttmunkálk )lá- suk nyomán megsokasodtak az ünnepélyes hangulatú termekben kiállított céhes * emlékek, viseletek, metszetek, bútorok, használati eszközök. önálló helytörténeti múzeumok is alakultak, s nem egy közülük, mint pl. az 1877-ben létesült tiszafüredi Kiss Pál, már az e század harmincas—negyvenes éveiben alapított kalocsai Viski Károly vagy az orosházi Szántó Kovács Múzeum napjainkban is szolgálja eredeti célját. A mai gyűjtemények egyeneságú elődei, az 50-es .években kezdenek a kiállító- helyek színes palettáján feltünedezni. 1951-ben nyitja meg kapuit a pesterzsébeti és a vasvári gyűjtemény, 1952-ben az első falumúzeum, a penci, s rá két évre a második, a szegvári. A honismereti mozgalom, s részeként a helytörténeti gyűjtőmunka, a helytörténeti ' gyűjtemény-alapítás — bátran mondhatjuk — virágkora azonban a 60-as, 70-es évekhez, a Hazafias Népfront mozgalom kiteljesedéséhez kötődik és tart mind a mai napig. Valóságos láz keríti hatalmába a falvakat, diátok és felnőttek százai járják a poros padlásokat, a színeket és a valaha közönséges munkaeszköznek, majd kacatnak "tekintett mángorlók, minták, rokkák hirtelen becses múzeumi tárgy- gyá „lépnek elő”. És gombamód szaporodni kezdenek iskolai folyosókon, termekben, művelődési otthonok meghitt sarkában, tömegszervezeti székházakban, tanácsházá- kon, vagy éppen parasztházakban, önálló épületekb sn a szó szerint .vett gyűjtemények, -a tájházak, a falumúzeumok, az emlékszobák. A Szeghalmi Sárréti Múzeum, a békéscsabai, békési, tót- komlósi tájház, Albertirsán falumúzeum, a Borsod megyei Kupán hajdani iskolából átalakított tájmúzeum, Cseng'eren gyűjtemény, a Vas megyei Nemesrempehollóson könyvtári sarok vall elmúlt korok történelméről és a ma emberének múlt- és lakó- helyszeretetéről. Valójában — hány hely- történeti kis és nagy gyűjtemény lehet országszerte? Ki tudja? Megbízható számadatot mondani még nem tudnak a szakemberek, de már jelentős lépést tettek, hogy egyszer majd a múzeumi címjegyzék teljessé váljék. Számontartják a működési engedély kérelmeket, kartonozzá'k a lapok e vonatkozású híradásait és jegyzik az országos múzeumi hálózatban tevékenykedő hiva-, tásos muzeológusok jelentéseit. A szakemberek ugyanis erkölcsi kötelességüknek tekintik, hogy minden lehet- - séges módon és eszközzel segítsék a helytörténeti kutatást, a helyi múzeumokat, s a jelek arra utalnak, hogy ez részükről nemcsak szándék, elhatározás... Egynémely gyűjtemény szervezetileg is kötődik a múzeumokhoz. A költségvetésből a „kistesvérekhez” némi pénz is csordogál, épületfenntartásra, felújításra, állománygyarapításra, ennél is fontosabb azonban a szakmai tanács, irányítás. A muzeológusok közreműködnek a tárgyak megőrzésében, a restaurálásban, tudományos igénnyel állítják össze kiállításra az anyagot, kiegészítik azt saját tárgyaikkal, eserekiállításokat rendeznek. A helytörténeti gyűjtemények többsége a tapasztalatok szerint saját települése tanácsának, művelődési igazgatásának felügyelete alatt tevékenykedik. A „nagy” múzeumok, a szakemberek egyáltalán nem tekintik ezeket másodrendűeknek. Tisztelettel viseltetnek minden, egyetemes mércével talán csekély, a helyi mércékkel mérten viszont nagybecsű kis kollekció, néhány vitrinre való emlék iránt is, mert az önmagán túlmutatva nemes érzéseket, szándékot, cselekvést takar. A honismereti 'kutatás nem ritkán olyan ismereteket is a felszínre hoz, amely adalékul szolgál tágabb horizontú tudományos kutatásokhoz is. A muzeológusok tehát a kezü- züket nyújtják, másrészt — a hívó szót sem utasítják vissza. Közös cél, hogy veszendőbe semmilyen érték ne menjen. S mellesleg egyszer talán a múzeumok, a gyűjtemények címjegyzése is teljes lesz. Deregán Gábor Részletek a békéscsabai szlovák tájházból Fotó: Gál Edit Ilyen is van Levelet kaptam a minap Hegye- si Jánostól, Füzesgyarmatról. Éppen előtte gratuláltam neki a nagy kitüntetéshez, az Április Negyediké Érdemrendhez, melyet mint költő és novellista kapott. Tudom én, hogy Hegyesi János sokkal több annál, hogy csak költő és novellista lenne. Benne volt ő annak idején a nagypolitikában, és benne volt (és van most is, több mint 85 évesen) mindenben, ahol az igazságot, az okos szavakat kell megkeresni. Benne van az emlékezésben is, ha azt érdemesnek, jónak tartja, ha úgy érzi: okulásul elmondani ideje érkezett. Ebben a legutóbbi levelében, melyben budapesti útjairól tudósít, megemlíti: olvasta a Köröstájban Bertalan Ágnes tárcáját, melynek az volt a címe, hogy Daltalan este. És arról szólt: miért, hogy any- nyira elfelejtettünk dalolni? Tudom, hogy magánlevelet nem illendő közzétenni. Nem is teszem, de bizonyára megért engem Hegyesi János, ha levelének pár sorát mégiscsak ide írom. Íme: „Bertalan Erzsiké kis cikkével nagyon egyetértek. Magam is hosszú idő óta hiányolom, hogy sehol nem hallatszik nótázás, dalolás, sem a határban, sem a kocsmákból: mi ennek az oka? Az én fiatal koromban még az aratás és cséplés nehéz munkája mellett is fiúk, lányok dalolgattunk 10—12 órai munka után, esténként, kint a gabonatarlón, csak úgy zengett a határ a nótaszótól. Érdemes ezen elgondolkozni!” De mennyire érdemes! Ki, mire jut vajon? Miért nem dalolunk úgy, mint hajdanán?... * * * Megírtam egyszer, jó néhány hónapja már, hogy öröm a szemnek, milyen szépen rendbe hozták a csabai „óvárost”, a kis- és nagytemplom környékét. A sarki parókiát is, befestve friss fehérre hosz- szú téglakerítését. Aztán ifjonc „zenerajongók” flakonos festékkel telefirkálták a friss, fehér falat az általuk legjobbnak ítélt zenekar nevével, meg hasonlókkal. A talán leginkább „makarenkói pofohok- kal” honorálható közösségellenes tevékenységet újabb friss, fehér festékkel eltüntették, persze, a pofonok „elméleti megtorlásként” függőben maradtak, „tettesek” híján. Nem sokáig volt azonban friss, fehér az a húsz- vagy talán harmincméteres téglakerítés. Tessék megnézni, most milyen? Feltehető, sárba mártott gumicsizmákkal végig, az egész fal hosszában valamely városszépítő polgártársunk újra bemocskolta. Most már az egész kerítést kellene újrafesteni, s hogy nem festik, feltehető, azért van, mert nincs rá pénz. Keret, hogy szakszerűbben mondjam. Mondják, ilyenkor mit lehet tenni? Van, aki legyint, hogy reménytelen. Én nem legyintek. Megírom inkább, még ha pusztába kiáltott is a szó. * * * Ez sem hangulatosabb, ami itt következik. Pedagógus barátaimmal beszélgeted Mesélik, hogy ha nem tudnám, iskoláink vécéhelyzete egyaránt elkeserítő. Nem is tudom, hogy lendült idáig a beszélgetés, amit (ha jól emlékszem) Békéscsaba művészeti életéről kezdtünk, lényeg, hogy eljutottunk az emberi magatartás- formákig, eljutottunk az iskolásokig, az iskoláig, és (bocsánat érte!) a mellékhelyiségekig. Mondják, hogy nincs olyan pejoratív hangulatú szó, amivel tökéletesen jellemezhetnénk az e helyeken uralkodó állapotokat. Nem akartam hinni a fülemnek, mire invitáltak, hogy találomra válaszszák ki egy iskolát, és akkor majd hiszek a szememnek. Majd magam is láthatom, miként fúrnak lyukakat a vécéajtókba azok, akik éppen furkálódni szeretnének; hogyan tépik le a fiúvé- cék fali kagylócskáit az erejükkel n^m bírók; hogy alkalmasint mire használják a törölközőket; hogy miért hiányoznak a lehúzóláncok, és miért olyan a „tisztaság”, amitől felfordul az ember gyomra? Még mindig nem hittem, hogy ez általános. Ma sem hiszem, de a barátaimról sem tételezem fel, hogy füllentenek. Mégpedig saját iskolájuk kárára. Tudom, hogy hosszú időn át tabu-téma volt vécékről beszélni. Újabban azonban kezdünk rájönni arra, hogy vannak álszent dolgaink, amelyen minimum mosolyogni kellene. És tenni is valamit, hogy ne mesélhessenek ilyen vécérémtörténeteket az ember pedagógus barátai. Csak úgy, mellékesen, mert éppen az emberi magatartás- formák esnek szóba. És azok a megérthetetlenségek, melyek ebben a fogalomkörben napról napra jelen vannak, és nemegyszer úgy teszünk, mintha nem vennénk tudomást róluk. Ami még aztán meg is fejeli a dolgot: a rengeteg rongálás ugyancsak rengeteg pénzbe kerül. Any- nyi van?... Sass Ervin MOZI Hány az Ara, Vekker úr? Valaki hiányzik e filmből. Örök rejtély marad, vajon milyenre sikeredik Bacsó Péter új filmje, a Hány az óra, Vekker úr?, ha az eredeti terv szerint Öze Lajos játsz- hatja a címszerepet. Torokszorító érzés elgondolni, hogy az elmúlt nyáron, a Gyulai Várszínházban milyen bravúros erővel keltette életre István királyt és a lázadó Vazult. Ősszel, a Nemzeti Színház évadnyitó előadásán még a plakáton volt a neve egyik korábbi gyulai sikerszerepével, Hubay Miklós Freud-darabjának kalauzaként, de színpadra már nem léphetett. Halálhírének közlésekor a televízió részletet ’sugárzott néhány nappal korábban felvett filmjéből. Bizonyára a megrendülés okozta döbbenet is hatott akkor, de a rövid jelenet is sejtetni engedte, hogy nagy alakítás volt készülőben. A Hány az óra, Vekker úr? egyik kulcsjelenetét láthattuk. Mint minden embert, a színészt is életében kellene szeretni igazán. Megbecsülni a munkáját, odafigyelni rá. Most mégis egy színész hiányáról szólok, hiszen e filmet nélküle folytató kollégái i% gyásszal a szívükben forgattak tovább. Akár a műemlék-restaurátor, aki matt anyagokkal tölti ki az épületben levő hiányokat, a címszerepet átvevő Jordán Tamás is mintha hangsúlyozná, hogy nem kíván versengeni egy torzóban maradt életmű egyetlen részletével sem. Tiszteletre méltó gesztus, ám a kész produkciónak mindenképpen a kárára van. Úgy tűnik, ha egy nagy színész játéka megemelhet egy filmet, a hangsúlyozott hiánya éppen úgy elsekélyesíti. Szereposztási nehézségei — tragédiája! — mellett is jócskán akad gyengéje az új magyar filmnek. Legszembeötlőbb az a tempótlanság, amely végiglengi az egész vetítést. Szinte már unalmas ez a film, hiába mutat be feszült kort, egy kisváros német megszállásának idejét. Burleszkelemek felhasználása a műfajhoz való ritmust igényel, hiszen, ha például valaki egy harangkötélen kapálódzik, akkor egy ideig mulatságos lehet, de ha sokáig lóg rajta — mint e filmen is *— bosszantóvá lesz. Filmes artistamutatványra vállalkozott a rendező. Kísérleti laboratóriumában, akár egy-egy iskolagyakorlattal, megpróbálta, hogyan lehet például hanghatással abszurd helyzeteket teremteni. A háború — a legnagyobb képtelenség — közepette milyen részletképtelenségek lehetségesek. Ám ha valaki fejen áll, a bohóciskolában sem viszi sokra, hiszen az „élet” fejtetőre fordítása lehet csak a groteszk szemlélet alapja. Bacsó Péter helyzeteiből éppen az élet ízei, a valóság elemei hiányoznak. Díszletvárosnak tűnik még az ismerős Kőszegen felvett helyszín is, súlytalan, filmkísérleti résztvevőknek a színészek. Sem együttérezni vagy félelmetesnek látni, esetleg tartósan mosolyogni sem lehet a felvonultatott figurákon. Csak nézni lehet ezt a filmet, és sajnálni az elmulasztott lehetőségeit. (Andódy)
