Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
NÉPÚJSÁG 1985. április 13., szombat Téka Gál Farkas: Az úriszék előtt A könyv borítóján levő rajz több évtizeddel ezelőtt valamelyik tankönyvben volt látható. Akkoriban énekeltük: „úriszék, dézsma, bot, ez volt a rend ezer évig...” A történelmi forduló küszöbét alig átlépve, félelemkeltő volt a primitív rajz. Most sem lehet- az ábrát viszolygás nélkül nézni. Dereshez bilincselt, vézna alakot tagbaszakadt egyenruhások vesznek közre. Az egyik kezében bot emelkedik ütésre. A bot lesújt, fájdalmat okoz és megaláz. A feudális hatalom jelképe ez a korabeli rajz. — Erről szól Gál Farkas könyve. A magyar feudalizmus jog- és igazságszolgáltatásáról. A szerző nem időrendi sorrendben ismerteti a történéseket. Mégis megférnek egymás mellett a több száz év eltéréssel lefolytatott perek, úriszéki jegyzőkönyvek és ítéletek. Mi sem jellemzi jobban a feudális társadalmi állóvizet, mint az a tény, hogy nincs különbség az 1500-as években, vagy az 1800-as évek első évtizedeiben alkalmazott eljárás, illetve meghozott úriszéki ítéletek között, önként adódik ebből az összehasonlítás is a különböző társadalmi rendszerek fejlődési ütemét illetően. Olvasás közben különös gondolatok ébrednek az emberben. A történetek ugyanis nevekhez kötődnek. Ma is élő, ma is használatos család- és utónevekhez. Hordozóik élik a mai kornak megfelelő életüket, és soha nem gondolnak arra, hogy a távolodó századok egyik keserves órájában kínpadra vonták ugyanilyen nevű ősüket. A szerző ebből a feledésből emeli ki azokat, akik a társadalmi rend kegyetlen akarata révén bevonultak e tragikus krónikákba. Az író e szerencsétlen emberek emlékét idézi a közelmúlt rettenetes történelmén keresztül. A középkori máglyák füstje a képzeletben keveredik a krematóriumok füstjével, a hasadó anyag gombafelhőjével, és a meg- kínzottak jajgatását elhal- kítja a fegyvercsodák robaja. Csak egy órácskára kell visszapillantani a televízió mellől a századokkal ezelőtti jogi esetekre. Minden megtalálható a százötven oldalon, ami a feudális hatalomhoz tartozott. A pallosjoggal rendelkező földesúr, a pallossal lesújtó szolgák, és akikre lesújtottak. A ma embere számára mosolyogni való cselekedetek miatt embert kínzó, embert gyalázó ítéletek. A szerző konkrét esetek elemzésével tárja az olvasó elé a sötét és embertelen eljárásokat, amelyek méltán illenek bele a gonoszság, a kegyetlenség, és az emberi butaság vég nélküli történetébe. A büntetés oka sokféle. A kötelező robot megtagadása, az úr elleni zendülés, a jobbágy vakmerősége, a szentségtörés, az istenkáromlás, a bigámia, mind beletartozott a feudalizmus kriminológiájába. A könyvben szó van boszorkányokról, praktikákról, mai értelembe vett gyilkosokról, rablókról és tolvajokról. A büntetés fő céljáról, az elrettentésről, amely mellett az volt a biztos, hogy az úriszék soha nem Gál Farkas Az úriszék éléit ítélkezett á földesúr érdekével szemben, az évszázadok alatt. A gyanúsítottat meg- csigázták, tüzes fogóval szaggatták testét, ló farkához kötötték, megcsúfították, mielőtt kioltották életét. Aztán találkozunk olyan büntetési nemmel, a kikötéssel, amely például a Horthy-had- seregben alkalmazott fegyelmező intézkedés volt. Nem fér hozzá kétség, hogy a gyanúsított számára megváltás volt a hóhér pallosa, az akasztófa, vagy a fellobbanó máglya fojtó füstje. A szerző bemutatja a múlt századbeli betyárokat, és szó esik a kiskunfélegyházi börtönmúzeumról is. Néhány fénykép ábrázolja a börtönmúzeumban látható kínzó- és kivégzőeszközö- ket. Hátborzongató képek ezek. A szemlélőben ellentétes érzések viaskodnak. Mi szükség van e rettenetes tárgyak őrzésére, mutogatásukra. Micsoda rafinált eszközök! Aztán a nézőben felötlik, hogy a középkori hóhérok kései utódai, a fasiszta keretlegények nem agyaltak ki semmit áldozataik kínzására. Mindent készen kaptak hóhér elődeiktől. A Békés megyei származású Gál Farkas századokat lapoz vissza az úriszék jegyzőkönyveiben. Pellengérre állítja az ostobaságot, 1 az esztelen erőszakot, amelyet eltorzult agyú figurák eszeltek ki egy úri rend védelmére. Az olvasó abban a reményben teszi le olvasmányát, hogy egyszer valóban történelem lesz az egész földgolyón mindaz, amit a szerző felidézett. Gál Farkas könyve a Kozmosz Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Árvay Árpád Kalcsó József: Udvar Fiatal jugoszláviai magyar költők A jugoszláviai magyar költészet legújabb generációi és az Új Symposion című folyóirat szorosan együvé tartozó jelenségek. Az első Symposion-nemzedék létrehozta a lapot, attól kezdve a lap tartja fenn a közlés lehetőségeivel az egymás után színre lépő nemzedékeket. Az induló generáció olyan költőket sorakoztatott fel a folyóirat mellett, mint Tolnai Ottó, vagy Domonkos István. Mára a harmadik Symposion-nemzedék is a saját lábára állt. Fenyvesi Ottó, Csorba Béla, Sziveri János (a legutóbbi főszerkesztő) és Szügyi Zoltán a modern magyar költészet jellegzetes, erős vonulatát képviselik. Hozzájuk sorolható Balázs Attila prózaíró, kinek világa számos ponton érintkezik e költészettel. Csorba Béla verseit a lényegére lecsupaszított nyelv, az ironikus, nem ritkán szarkasztikus hang, és redukált szerkezetek jellemzik. Mindeddig egyetlen kötetbe rendezte a munkáit; keveset, súllyal szóló alkotó. Csakúgy egy könyvvel jelentkezett eddig Fenyvesi Ottó. Négyük közül talán ő kísérletezik egyedül a vers formai megújításával, a nyugat-európai mondern költészeti minták meghonosításával. Második könyve jelentős meglepetésekkel szolgálhat a hazai olvasók számára is. Szügyi Zoltán vonzódik a hagyományos formákhoz, nem riad vissza a panteisztikus életérzésektől sem. Újabb törekvéseit a nagyobb, ciklikus kompozíciók felé tájékozódás jelzi. Világa mind végletesebb, mind ko- morabb; Anno-ciklusa elmélyültségének sajátos állomása. Bár még csak két könyve jelent meg, máris tagadhatatlan szerepet játszik Sziveri János a Jugoszláviában íródó magyar nyelvű költészetben. Tételesen is vállalt etikusság, a politikum szüntelen jelenléte a versben, ugyanakkor filozófikusságra törekvés — láthatóan magasra állította saját maga számára a mércét az alkotó. Az önmaga által vállalt követelményeknek ez ideig sikerrel felelt meg. Az említett költők valamennyien Sinkó-díjasok. Zalán Tibor Sziveri János: Nem tudom, segít-e Nem tudom, segít-e, hogy írhatok. Sejtjeim gyöngyházát fagyok Toppantják. Pincéim süllyednek. Égre verődik ragyogó csontom. — Hol vagytok, kitalált mesterek. Teráfok őrzik és váltják álmaim. Közelből, távolból halmazok, mindent csokorba halmozok. Parázsló pont az égő tenyérbe, ily gyönyörű az álmom. Sistereg a nyájban jóltáplált kosaim torka. Gombostű, körző és csavar. Szelek környékezik kényszerű záraim. Nem tudom, segít-e, hogy írhatok. Nem tudom, segít-e, hogy írhatok. Kiérlelt gyantarétegek. Erőm elhagyott. Szaruhártyába csomagolt kényelem. Másnak kenyér az élet cseppköve, rám kőként nehezedik az élelem. — Mocorog félelmem csontja. I. Egy lány (a már ismert), egy szerelem (a már ismert) fel-feltörései*. Belőlem és belém törnek fel. Lassan, csendesen, de egyben erőteljesen. (A kettő nem zárja ki egymást.) Persze szabad utat engedek nekik (meg sem próbálom rendszerezni vagy beskatulyázni őket), mert .csak így tartják meg eredetiségüket. Ö (a lány) „egy kis virág”, „egy egyszerű kis virág”. Egyszerű, de csodálatos. Lehet, hogy a rengeteg „virág” közül elsőre (felületes) nem tűnik ki, de a második szemlélődéskor (alaposabb) csak ő marad. Kibővítve az ismert mondatot: akkor, most és mindörökké. Velem ez történt. És ez még most is (ma) tartja magát (a mindörökké). Pedig azóta már főképp betonból épül az a bizonyos fal (nem a kínaira gondolok). És nincs' az a gmk, amelyik le tudná bontani. (Még olyan magas órabérért sem, amilyet kapnak.) De hát nincs mitől tartanom, hiszen ennek az aranyos „kislánynak” (hiába, az volt, amikor megismertem — én meg persze „kisfiú”) az arca, hangja stb. áttör'még az atombíztos bunker falán is. II. Olvastam valamit. (Nem olyan régen.) Egy novellát. De csak most éreztem rá. Ahogy a magány cölöpverői dolgoznak. (A magány cölöpverői állandóan dolgoznak.) Nem számít, mit csinálok, hol vagyok. Elcsépelt közhellyel szólva: a régi szép időkben még nem volt ez. (Persze akkor is megvolt a cölöpverő, de csak néha működött.) Szóval: „Hanyatt fekszel a sötétben.” Mégis látok. Tudom, mi hol van. Egyébként is, áthatolhatatlan sötétség nincs (csak a fejekben). És a gépezet dübörgése szavakká alakul: — „Hanyatt fekszel a sötétben”? És mire gondolsz? Arra, hogy van ODAÁT? Egy MÁSIK oldal? Hogy onnan kékszemű szőkeségek, gesztenyeszemű kis barnák néznek rád? Vagy TE nézed őket? Inkább. (Mindegy. LÁTOD őket.) És persze neked HIÁNYOZNAK. Mert vannak érzéseid, érzelmeid, vagy talán vágyaid? NEKED IS? Mit vársz, mit mondjak (pont én!)? Hogy tegyél úgy MINTHA nem lennének? KÉPTELENSÉG! (Te is tudod, ez a lehetetlenségek lehetetlensége.) De nekem egyébként is a cölöpverés a dolgom. „Hanyatt fekszel a sötétben”? III. — Van valami új bélyeged? — kérdezte bátyám, (persze csak látszatból — direkt nem udvariasságot írtam —, mert valójában nem érdeklik.) De nekem volt. Nagyon is. Elhalványultak mellette az amerikai olimpiai bélyegek (Los Angeles), pedig azok is szépek. A Royal Wedding. Sor és blokk. Nem tehettem róla, hogy éppen egy „Hanyatt fekszel a sötétben” éjszaka után érkezett meg. És Lady Diana szőke, kék szemű (aranykék). Na meg, hogy úgy mondjam: nem kimondottan csúnya. Azóta mindennap előveszem, nézem saját és egyben gyűjtőszemmel. Még jó, hogy már másnap becsomagoltam. (Védelem a fogdosás ellen — részben —.) Kivételesen egyezett véleményünk az esztétikát illetően. IV. Folytatom. Visszatérek hozzá. (Mármint a lányhoz. A „virághoz”.) Mert volt itt egy kis kitérő. Nem az előző fejezet. A két fejezet között. (És nem is csak időbeli.) Ugyanis a cölöpverőt valaki leállította. Váratlanul. Dp mielőtt még valaki indokolatlan következtetéseket vonna le, közlöm: már újra működik, teljes gőzzel. (Szokás szerint.) Ja, persze! Ű is lány volt. Olyan „görbenórás” (csak szőke és mandulaszemű). Azért- minden tétel igaz maradt. Ami őrá, az igazira vonatkozik. (Meg mellesleg a többi is.) Visszatértem tehát, bár súlyos háborús sérüléseim miatt még maradtam volna. (Remélem, érthető ez a rész.) Itt vagyok, melegítem kezem a gép motorháztetején (stílusos, mi?) és újra vele vagyok. V. Most, hogy megint átsiklottam az emlékek fölött (nem tudom, hogyan és miért) eszembe jutott néhány emlékezetes epizód, amit együtt követtünk el. Természetesen az iskolaévek alatt (illetve vele csak hónapok). Ült ott egy másik lány is. Egy csendes, már dupla hosszúra nyúlt szünetben tésztát eszegetett (a fent említett). Ferde mosollyal rám nézett a lány (a már ismert). — Én úgy látom, mintha ráléptek volna arra tésztára, nézd milyen lapos. — Lehet, de az biztos, hogy beleharapott valaki. Itt látszik is a szélén a fogak nyoma — válaszoltam készségesen. Hogy miért, máig sem tudom, a lány elhagyta az osztályt (az almás lepényével együtt). Egyszer pedig büszkén mutogatott egy szerelmeslevelet (vagyis csak a borítékját). Ö kapta és mondta, hogy az. (Ezt követően meggondolatlanul könyvjelzőnek használta.) összenéztünk Erikával. Hirtelen kirántotta és gyorsan letépte róla a bélyeget. Ezután ünnepélyes keretek között nekem ajándékozta, mint ami „nagy gyűjtőnek” kijár. (Azt hiszem, mondanom sem kel1, hogy a tulajdonos is fűzött hozzá néhány megjegyzést.) Hát úgy néz ki, ilyen emlékeim is vannak. És ha már feljöttek (majd letépték a fejem), nehéz lett volna a papírról visszarakni őket. VI. Tényleg hanyatt fekszem (a sötétben). Már lehet, hogy több órája. A nagy beszélgetés elmúlt (az a bizonyos). Minek idézzem, mindig ugyanaz a szöveg. (Néha- néha van némi változás a napi „vágyfolyam” szerint.) Igaz, újabban képeket is mutogat a gép. Én meg aztán markolászhatom a szétfolyó látomás lányokat (érdekes, nem mindig ő lebeg be elém). A cölöpök között feszül ki a kép. Színes és szélesvásznú. (Mint általában álmaim.) — Szeretsz még? — kérdi ilyenkor (álmomban). — Úgyis tudod. Én csak téged tudlak szeretni. (A kivétel erősíti a szabályt.) — Akkor eljövök máskor is — mondja. Áz ajtóból még visszanéz. És hetenként legalább kétszer meglátogat. VII. Látogatás. Illetve találkozás. (Olykor a kettő közti különbség elveszti jelentőségét.) Felértékelődött bennem az a pár szemvillanás. (Évente egyszer, ha eljön az utcai — valódi — találkozás.) Már messziről megérzem jelenlétét, tudom, itt van valahol, most bukkan fel a következő sarkon. (Ügy tűnik, a remény antennám még nagy érzékenységű.) És ha akkor tényleg ott jön: — Szia — mondom. Pedig szeretnék még utána kiáltani: — Várj! Csak egy kicsit! Szeretlek! — Szia — mondja, arcán angyali mosollyal. (Talán egyszer még visszanéz?) VIII. Folytatás (folytatom). Ezt persze az egészre értem. Mindenre (a „virágtól” a bélyegig). Nem mondom, hogy ez csak úgy magától megy percről percre. Mert van „Hanyatt fekszel a sötétben” is. Ilyenkor kimerevednek a percek. (És kell látnom valamit a következőben.) Példa volt erre: a kitérő. A szárazelemgyár megirigyelhetett volna, annyira feltöltődtem. (Nem is csoda olyan áramforrás mellett.) Viszont azt a híres cölöpve- rőf mindig látom (rusnya egy látvány). De azért folytatom. Épp ide vág, ami eszembe jutott. Ez az év még adós nekem egy lánynyal (a már ismert) való találkozással. Verrasztó Gábor: Folytatás
