Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
1985. április 13., szombat NAGYVILÁG HZmWKTilcj Hirosima tragédiája figyelmeztet és tettekre mozgósít... Genfben, Stockholmban és Bécsben — más-más összetételben, szélesebb, vagy szűkebb fórumon — a részt vevő országok küldöttségei lényegében ugyanarról tárgyalnak. A fő kérdés az erőfeszítések egyesítése a nukleáris háború veszélyének csökkentésére, sőt teljes megszüntetésére. Ismerve a világon meglévő rakéta-nukleáris fegyverek minden korábbit felülmúló romboló erejét (számítások szerint pillanatnyilag több mint 54 ezer atomtöltet van raktáron,) akarva-akaratlan felmerül az emberekben a gondolat: vajon milyen következményei lennének egy totális atomháborúnak, amennyiben a józanság, az életbenmaradás közös érdekeinek felismerése nem kerekedne felül az esztelen kalandorságon? Az Egyesült Államokban 1983 novemberében műsorra tűzött „Másnap” című tv-film — amelynek több mint 100 millió nézője volt —, vagy a londoni BBC „Háló” című, hasonló témát feldolgozó filmje megkísérelte ugyan ábrázolni a lehetséges atomháború lezajlását, de mindez csak a fantázia műve volt. A valóságot ugyanis — Hirosima és Nagaszaki lakóinak közel 40 éve, 1945 augusztusában átélt szörnyű megpróbáltatásai óta — szerencsére senki sem ismerhette meg „testközelből”. Márpedig a valóság — különösképpen a nukleáris fegyverek tömeges alkalmazásának körülményei között — összehasonlíthatatlanul megrázóbb, pokolibb lenne, amint azt most bárki előre megjósolhatná. Amerikai tudósok egy csoportjának felméréséből az tűnik ki, amennyiben az Egyesült Államok és a Szovjetunió rendelkezésére álló rakéta-atomharceszközöknek „csupán” a felét, mintegy 6500 megatonnányit vetnének be, (egy megatonna azonos egymillió tonna hagyományos robbanóanyag energiájával), már akkor is mérhetetlen lenne az emberi veszteség, nem beszélve a természeti környezet, az ^élővilág kiszámíthatatlanul súlyos károsodásáról. Az amerikai kongresszus elé terjesztett egyik titkos jelentés például kimutatta, hogy 400 megatonnányi össz-robbanóerejű válaszcsapás- sorozat esetén körülbelül 100 millióan halnának meg azonnal az Egyesült Államokban. Más becslések szerint az áldozatok száma elérhetné a 160—180 milliót. És Nyugat-Európában? A NATO egy régebbi, „Carte Blanche” fedőnevű légi hadgyakorlatán végigjátszották, milyen árat kellene fizetniük a nyugat-európaiaknak Washington esetleges őrült kalandjáért. A totális fegyveres konfliktus első óráiban legalább 100—120 millióan pusztulnának el mindjárt, de mint egy Rómában megtartott orvoskongresz- szuson megállapították, ez a szám — az utóhatásokat is figyelembe véve — ténylegesen felülmúlhatná a 300 milliót. A viszonylag súlyosabb veszteségeket azzal hozzák összefüggésbe, hogy földrészünk sűrűn lakott térségeiben az egyes országok katonai sebezhetősége jóval nagyobb, mint bárhol máshol a világon. Ebből a számvetésből logikusan következik, milyen rendkívüli felelősséget vállalnak magukra azok a NATO-országok, amelyeknek kormányai hozzájárultak az új típusú amerikai atomfegyverek telepítéséhez ... Azoknak, akik az óceánon túl még mindig „csak” Európára korlátozható nukleáris összecsapásról álmodoznak, tudniuk kellene, ha egyszer alágyújtanak az atomkatlannak, maguk sem menekülhetnének meg bűncselekményük következményeitől, fenyegető „nukleáris téltől”, amely az egész északi féltekét, tehát az Egyesült Államokat is teljes mértékben sújtaná. Ez a korai jégkorszakot idéző „tél” azt jelentené, hogy a légkörbe jutott por, füst és más égéstermék felhője teljesen eltakarná a Napot, s ki tudja meddig sötétségbe borítaná bolygónk felszínének jelentős részét. A hőmérséklet mélyen a fagypont alá süllyedne (akár mínusz 20—30 fokig is), fény hiányában megszűnne a zöld növények fotoszintézise, az állatok, az emberek, a termények megfagynának, nyomor, éhség ütné fel a fejét, és a még túlélők tragédiáját az évek múlva is hulló radioaktív csapadék tetőzné be. Azt pedig senki sem tudná megmondani, milyen elváltozások következnének be a Földön a Napból érkező gyilkos ibolyántúli sugaraktól védő ózonpajzs megsemmisülésével. Valószínűleg ez lenne az utolsó csapás a bolygónkon még vegetáló életre... Ha akarjuk, ha nem, szembe kell néznünk az egyelőre csak dokumentum- és játékfilmeken látható riasztó lehetőségekkel. Strucc módjára senki sem dughatja homokba a fejét, senki sem függetlenítheti magát, amikor mindenkit közvetlenül érintő létkérdésről van szó. Jóllehet a tényleges veszély nem lebecsülhető, a békéért és az egyetemes biztonságért cselekvőén, tudatosan síkraszálló társadalmi erőknek módjuk van a „nukleáris tél” tervezőinek megfékezésére. A háború nem valami fátum; a háborút emberek csinálják és az emberek meg is akadályozhatják kirobbanását! Serfőző László Antinukleáris béketüntetés Bonnban és Londonban. Az emberek élni akarnak és nem meghalni! (Fotók: Archívum — KS) Prágai levél A szolgáltatások javításáról A csehszlovák sajtóban közölt levelek özönének tanúsága szerint jogosak a bírálatok, s ideje lenne eredményesen javítani a szolgáltatóipar munkáját. „Százhúsz nap alatt tizenháromszor jártam a javítóműhelyben — hiába, ötven kilométert és ezerkétszáz lépcsőt tettem meg. Hatvanéves létemre más testmozgást szívesebben végzek. A televízióban azt hallottam, hogy a szolgáltatások árának emelése a színvonal javulására vezet — én ezt nem tapasztaltam” — így füstölgőit végső elkeseredésében a CSKP Központi Bizottságához intézett levelében a panaszos, akinek elektromos kézifúróját csak az idézett beadványának köszönhetően sikerült a szervizből megjavítva visszakapnia. Kézi villanyfúrója Csehszlovákiában sincs mindenkinek, de hűtőszekrény gyakorlatilag minden családban van. Közérde- kűbbnek találta tehát a frizsiderjavítás lehetőségeinek kérdését a CSKP Tribuna című lapja. A csokorba szedve közölt panaszlevelekből kiderül: a hibák elhárítását az akadályozta, hogy a javító vállalat, például egy teljes éven át nem kapott bizonyos alkatrészt a gyártótól, akinek viszont kooperációs partnere nem szállított. Az alkatrészhiány felszámolására szigorú rendelkezés lép hatályba éppen most, április elsejétől. Az árhivatal ezentúl csak akkor hagyja jóvá egy új, tartós fogyasztási cikk árát — vagyis forgalomba hozatalát —, ha gyártója igazolja, hogy a termékhez biztosított a szervizszolgáltatás, és a pótalkatrész-ellátás. A már forgalomban levő cikk hazai gyártójára a portéka negyedéves árbevételének 15—30 százalékával egyenlő gazdasági bírság vethető ki, ha nem biztosítja az alkatrész-utánpótlást. A színes televíziók esetében, például ez akár 26 millió korona is lehet, az automata mosógépeknél pedig elérheti a 4,6 millió koronát. Ez már egyáltalán nem áprilisi tréfa, hanem komoly gondolkodásra kell, hogy késztesse a gyártókat. Éppen most három éve foglalkozott a CSKP Központi Bizottsága a lakossági szolgáltatások helyzetével. A szolgáltatást végző tanácsi vállalatok az 1982-es 25 százalék helyett már mintegy 40 százalékban lakossági megrendeléseket teljesítenek, bár ez a tendencia tavaly némiképp visszaesett. A szabályozók változása ellenére is előnyösebbek az állami megrendelések, hiszen a nagyobb mennyiségű, rendszerint ismétlődő munka kényelmesebb feladat. Jobb lenne persze — fo- g ilmaz egy prágai elemzés —, ha a vállalatokat nem kényszeríteni kellene a lakosság ellátására, hanem sikerülne érdekeiket a társadalom igényeivel összhangba hozni. Az utalás arra vonatkozik, hogy még az 1983-ban két lépcsőben érvényesített hatósági áremelések nyomán sem kielégítő sok szolgáltatás rentabilitása. Mint egy tanácsi vezető a csehszlovák televízióban elmondta, Prágában, például, a mérték utáni szabóságok átlagosan 14, a cipőjavítók 20 százalékos ráfizetéssel működnek. A televízió rendszeresen visszatérő témája, hogy egyre- másra kénytelenek bezárni szolgáltatóhelyeket, mert a bevételből nem fedezhető a műhelyek fenntartása, az elavult gépek pótlása. A Hospodárské Noviny egyik írásában ugyanakkor arra mutattak rá, hogy a feltételeket meghatározó szabályozók továbbra sem igazodnak kellően a szolgáltató tevékenység sajátosságaihoz, a követelmények nem térnek el a szükséges mértékben az ipari termelésre vonatkozó normáktól, holott relatíve magasabb kézimunkaigénye miatt e szektor hatékonysága nehezen érheti el a termelő vállalatokét. A szolgáltatások sok területén, jövedelmezőségi problémákból és a szakemberképzés sajátosságai miatt, munkaerőgondokkal is küzdenek: legnagyobb a hiány az építőipari és a cipőjavító szakmákban. Ezzel magyarázhatók egyebek között a hosszú vállalási határidők is. Bár vidékenként vannak eltérések a megítélésben, a magánkezdeményezés bevonását tudati tényezők is hátráltatják: sokan attól tartanak, hogy az ilyen kiegészítő formák veszélyt jelenthetnek a szocialista — állami, szövetkezeti — szolgáltatásokra. így sok helyütt a tanácsok, a vállalatok és szövetkezetek nem támogatják az egyéni vállalkozást még mellékfoglalkozásként sem, ahogy pedig a rendelkezések — a keretek pontos körülhatárolásával — erre lehetőséget adnak. Prágában például összesen 920 magánszemély rendelkezik a kisipari szolgáltató tevékenységhez szükséges tanácsi engedéllyel, miközben az állami szektorban összesen 42 ezer embert foglalkoztatnak ezen a területen. A fejlesztésre ezen a téren is van lehetőség, s remélhető, hogy a kellőképpen összehangolt erőfeszítések fokozatos javulással járnak majd. Szűcs Gábor Hol van a Kreml kincse? Lehet, hogy a belorussziai Csornoje (Fekete)-tóhoz vezetnek a nyomok: talán itt megtalálják végre a Kreml 1812-ben eltűnt kincseit, amelyeket a visszavonuló napóleoni hadsereg vitt magával és rejtett ei valahol. Lelkes kincskeresők hada fáradhatatlanul kutatott utá-, nuk évtizedeken keresztül, hiába. Most azonban a belorusz nemzeti múzeum tudományos munkatársai biztató felfedezéseket tettek. Alaposan áttanulmányozták a történelmi dokumentumokat, részletes térképet készítettek a napóleoni hadsereg mozgásáról Oroszország területén, s ezeket összevetve megállapították, hogy a visszavonuló csapatok a Csornoje-'tó közelében haladtak el — ott vívták meg a háború utolsó nagy csatáit. Az orosz hadsereg gyors előretörése, a tó környékének erősen mocsaras talaja megnehezítette a francia csapatok mozgását, a közeli Berezina folyón való átkeléskor meg is kellett válniuk a legnehezebb terhektől. A belorusz nemzeti múzeum víz alatti kutatásokkal foglalkozó történészi-régé-, szeti expedíciójának tagjai szerint, éppen a fővárostól, Minszktől 100 kilométerre levő Csornoje-tóban süllyesztették el a franciák a Kreml kincseit. Szerintük van rá remény, hogy a mély tó fenekét 10 méter vastagságban borító iszapréteg biztonságban megőrizte őket az utó-t kor számára. Nemsokára kiderül, mit is rejt a tó mélye: a víz alatti régészeti kutatásokkal foglalkozó expedíció tagjai csak a jobb időt várják, s akkor átvizsgálják a tó fenekét. D félelem ára A hajóktól az aranylábakig A Lloyd’s mindent biztosít Kilencezer dollár a félelem ára az Északi-tenger vizein. Ennyit kapnak a tengeri olajfúrótornyoknál búvárharangban a mélybe leszálló és ott napi nyolc órát dolgozó szakemberek. 4500 szuperedzett békaember végzi Nagy-Britannia 75 tengeri kőolajfúró-tornyának víz alatti karbantartási műn-, kálatait. Az élet- és munka- feltételek az elviselhetetlen- ség határát súrolják. Megesik, hogy a búvárok csaknem egy hónapot töltenek egyhuzamban a víz alatt a szűk kabinban, amelynek belső nyomását aszerint szabályozzák, milyen mélyen dolgoznak. A víz alatt az általában technikusi vagy mérnöki képzettséggel rendelkező szakemberek elsősorban ellenőrzik a berendezéseket, de a javításokat is maguk végzik. 100—200 méter mélyre ereszkednek a harangban, majd egy speciális kétrétegű öltözetben, amelyben meleg víz kering, elhagyják a kabint. A haranghoz egy speciális „köldökzsinór” szerepét betöltő kötél kapcsolja őket. A búvároknak gyakori orvosi vizsgálatokon kell átesniük. Leginkább reumára és keszonbetegségre panaszkod-, nak. Sok a baleset: 1971 és 1984 között ötvennégy búvár lelte halálát munka közben az északi-tengeri fúrótornyoknál. A 4500 búvár közül kétezren kaptak olyan kiképzést, hogy ötven méternél nagyobb mélységben is dolgozhatnak — közli Doug Shearer, a Fort William-i búvárkiképző központ vezetője. A központban szerzett bizonyíts ványt egyébként világszerte elismerik. Az ötven méternél mélyebben dolgozók napi 325 dollárt, az ötven méterig merülök pedig napi 130 dollárt kapnak. Az északi-tengeri búvárok egy évben általában csak hat hónapot dolgoznak. Ügy negyvenéves korukra véget is ér búvárkarrierjük. A világsajtó 1983 novemberében részletesen beszámolt a londoni repülőtéren elkövetett aranyrablásról, amely még a hírhedt 1963. évi angliai vonatrablás nagyságát is felülmúlta: 3 tonna, 6800 darab aranyrúd és gyémánt, 25 millió font (mintegy másfél milliárd forint !) értékben került a banditák kezére. A Scotland Yard úgyszólván semmi nyomot nem talált. A RABLÓK NYOMÁBAN Az arany- és gyémántküldemény természetesen biztosítva volt, legnagyobbrészt a Lloyd’s-nál, a világ legnagyobb biztosítótársaságánál. A Lloyd’s ebben az évszázadban sok, világszerte ismert esetben fizetett kártérítést, így az 1908-as San Franciscó-i földrengés után, a Titanic óceánjáró elsüllyedésekor (1912-ben), amikor 1503 személy veszett a tengerbe, a L’Atlantique luxusgőzös 1953-ban történt elégése után, a Tracy nevű forgószél 1973. évi ausztráliai pusztítása nyomán, az Olympic Bravery szapertartályhajóért, amely első útja alkalmával süllyedt el 1976-ban, és 1977-ben, amikor két óriás repülőgép ütközött össze a Kanári-szigetek felett. A Heathrow-repülőtéri kincsrablás mégis a legnagyobb veszteség a 300 éves vállalat történetében. HÁROM ÉVSZÁZAD A XVII. század vége felé a St. Katherine dokk közelében levő Lloyd’s-kávéházban gyűltek össze naponta a brit hajósok és kereskedők, hogy kicseréljék információikat. Ezek elhatározták, hogy közösen védekeznek a hajóikat érő esetleges veszteségekkel szemben. A Lloyd’s társaság két évszázadon át kizárólag hajóbiztosítással foglalkozott. A brit parlament 1720-ban a Lloyd’s kávéházat a tengeri biztosítás hivatalos központjává nyilvánította. 1871- ben kapta meg a vállalati státuszt. A társulásnak ma mintegy 24 ezer tagja van, akik 400 szindikátusba tömörültek. Ezek adják a tőkét, s ők viselik a biztosítással járó kockázatot is. A Lloyd’s tehát tulajdonképpen nem saját tőkével rendelkező, hagyományos értelemben vett cég, hanem a biztosítási ügyletek közvetítője. A biztosítás, a kétségtelenül magas kockázat ellenére sem rossz üzlet. A Lloyd’s évi bevétele mintegy 3 milliárd font, amiből természetesen levonják a kockázati alapot, a kártérítésekre kifizetett összeget. S bár a hagyományos hajóbiztosítás még mindig oroszlánrésze, mintegy 40 százaléka a Lloyd’s tevékenységének, a társaság ma már (majdnem) mindent biztosít. Nemcsak az elsüllyedt hajók után fizet, de például tavaly kártérítést adott a NASA megsemmisült űrholdjáért is. LIZ TAYLOR GYÉMÁNTJAI A Lloyd’s biztosítja labdarúgónagyságok és filmsztárok (Marlene Dietrich) lábait, a ^zép női kebleket, nagy értékű ékszereket (Liz Taylor Cartier-gyémántját), biztosít híres hegedűsök uj- jainak sérülése, emberrablás és lólopás ellen. Napjainkban csak néhány olyan eset ismert, ahol a Lloyd’s nem vállalta a kockázatot. Így elutasította egy milliomos ajánlatát, amelyben 17 éves leánya érintetlenségének biztosítását kérte. Az utóbbi években elharapódzott kalóztámadások, nemkülönben a csalások ellen a Lloyd’s külön nyomozóhálózatot létesített. A nagy kockázatok ellenére a Lloyd’s tagjai eddig mindig megtalálták nyereségüket. A jelszó változatlan: „A Lloyd’s mindent biztosít!” Gáti István
