Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-13 / 86. szám

1985. április 13., szombat NAGYVILÁG HZmWKTilcj Hirosima tragédiája figyelmeztet és tettekre mozgósít... Genfben, Stockholmban és Bécsben — más-más összeté­telben, szélesebb, vagy szűkebb fórumon — a részt vevő országok küldöttségei lényegében ugyanarról tárgyalnak. A fő kérdés az erőfeszítések egyesítése a nukleáris háború veszélyének csökkentésére, sőt teljes megszüntetésére. Ismerve a világon meglévő rakéta-nukleáris fegyverek minden korábbit felülmúló romboló erejét (számítások sze­rint pillanatnyilag több mint 54 ezer atomtöltet van rak­táron,) akarva-akaratlan felmerül az emberekben a gon­dolat: vajon milyen következményei lennének egy totális atomháborúnak, amennyiben a józanság, az életbenmaradás közös érdekeinek felismerése nem kerekedne felül az esz­telen kalandorságon? Az Egyesült Államokban 1983 novemberében műsorra tű­zött „Másnap” című tv-film — amelynek több mint 100 millió nézője volt —, vagy a londoni BBC „Háló” című, hasonló témát feldolgozó filmje megkísérelte ugyan ábrá­zolni a lehetséges atomháború lezajlását, de mindez csak a fantázia műve volt. A valóságot ugyanis — Hirosima és Nagaszaki lakóinak közel 40 éve, 1945 augusztusában átélt szörnyű megpróbáltatásai óta — szerencsére senki sem is­merhette meg „testközelből”. Márpedig a valóság — külö­nösképpen a nukleáris fegyverek tömeges alkalmazásának körülményei között — összehasonlíthatatlanul megrázóbb, pokolibb lenne, amint azt most bárki előre megjósolhatná. Amerikai tudósok egy csoportjának felméréséből az tű­nik ki, amennyiben az Egyesült Államok és a Szovjetunió rendelkezésére álló rakéta-atomharceszközöknek „csupán” a felét, mintegy 6500 megatonnányit vetnének be, (egy mega­tonna azonos egymillió tonna hagyományos robbanóanyag energiájával), már akkor is mérhetetlen lenne az emberi veszteség, nem beszélve a természeti környezet, az ^élővilág kiszámíthatatlanul súlyos károsodásáról. Az amerikai kong­resszus elé terjesztett egyik titkos jelentés például kimutat­ta, hogy 400 megatonnányi össz-robbanóerejű válaszcsapás- sorozat esetén körülbelül 100 millióan halnának meg azon­nal az Egyesült Államokban. Más becslések szerint az ál­dozatok száma elérhetné a 160—180 milliót. És Nyugat-Európában? A NATO egy régebbi, „Carte Blanche” fedőnevű légi hadgyakorlatán végigjátszották, mi­lyen árat kellene fizetniük a nyugat-európaiaknak Washing­ton esetleges őrült kalandjáért. A totális fegyveres konfliktus első óráiban legalább 100—120 millióan pusztulnának el mindjárt, de mint egy Rómában megtartott orvoskongresz- szuson megállapították, ez a szám — az utóhatásokat is fi­gyelembe véve — ténylegesen felülmúlhatná a 300 milliót. A viszonylag súlyosabb veszteségeket azzal hozzák össze­függésbe, hogy földrészünk sűrűn lakott térségeiben az egyes országok katonai sebezhetősége jóval nagyobb, mint bárhol máshol a világon. Ebből a számvetésből logikusan következik, milyen rendkívüli felelősséget vállalnak ma­gukra azok a NATO-országok, amelyeknek kormányai hoz­zájárultak az új típusú amerikai atomfegyverek telepítésé­hez ... Azoknak, akik az óceánon túl még mindig „csak” Euró­pára korlátozható nukleáris összecsapásról álmodoznak, tud­niuk kellene, ha egyszer alágyújtanak az atomkatlannak, maguk sem menekülhetnének meg bűncselekményük követ­kezményeitől, fenyegető „nukleáris téltől”, amely az egész északi féltekét, tehát az Egyesült Államokat is teljes mér­tékben sújtaná. Ez a korai jégkorszakot idéző „tél” azt je­lentené, hogy a légkörbe jutott por, füst és más égéster­mék felhője teljesen eltakarná a Napot, s ki tudja meddig sötétségbe borítaná bolygónk felszínének jelentős részét. A hőmérséklet mélyen a fagypont alá süllyedne (akár mí­nusz 20—30 fokig is), fény hiányában megszűnne a zöld növények fotoszintézise, az állatok, az emberek, a termények megfagynának, nyomor, éhség ütné fel a fejét, és a még túlélők tragédiáját az évek múlva is hulló radioaktív csa­padék tetőzné be. Azt pedig senki sem tudná megmondani, milyen elváltozások következnének be a Földön a Napból érkező gyilkos ibolyántúli sugaraktól védő ózonpajzs meg­semmisülésével. Valószínűleg ez lenne az utolsó csapás a bolygónkon még vegetáló életre... Ha akarjuk, ha nem, szembe kell néznünk az egyelőre csak dokumentum- és játékfilmeken látható riasztó lehe­tőségekkel. Strucc módjára senki sem dughatja homokba a fejét, senki sem függetlenítheti magát, amikor mindenkit közvetlenül érintő létkérdésről van szó. Jóllehet a tényleges veszély nem lebecsülhető, a békéért és az egyetemes biz­tonságért cselekvőén, tudatosan síkraszálló társadalmi erők­nek módjuk van a „nukleáris tél” tervezőinek megfékezésé­re. A háború nem valami fátum; a háborút emberek csinál­ják és az emberek meg is akadályozhatják kirobbanását! Serfőző László Antinukleáris béketüntetés Bonnban és Londonban. Az em­berek élni akarnak és nem meghalni! (Fotók: Archívum — KS) Prágai levél A szolgáltatások javításáról A csehszlovák sajtóban közölt levelek özönének tanúsága szerint jogosak a bírá­latok, s ideje lenne eredményesen javítani a szolgáltatóipar munkáját. „Százhúsz nap alatt tizenháromszor jár­tam a javítóműhelyben — hiába, ötven ki­lométert és ezerkétszáz lépcsőt tettem meg. Hatvanéves létemre más testmozgást szí­vesebben végzek. A televízióban azt hallot­tam, hogy a szolgáltatások árának emelése a színvonal javulására vezet — én ezt nem tapasztaltam” — így füstölgőit végső elke­seredésében a CSKP Központi Bizottságá­hoz intézett levelében a panaszos, akinek elektromos kézifúróját csak az idézett be­adványának köszönhetően sikerült a szer­vizből megjavítva visszakapnia. Kézi villanyfúrója Csehszlovákiában sincs mindenkinek, de hűtőszekrény gya­korlatilag minden családban van. Közérde- kűbbnek találta tehát a frizsiderjavítás lehetőségeinek kérdését a CSKP Tribuna című lapja. A csokorba szedve közölt pa­naszlevelekből kiderül: a hibák elhárítását az akadályozta, hogy a javító vállalat, például egy teljes éven át nem kapott bizo­nyos alkatrészt a gyártótól, akinek viszont kooperációs partnere nem szállított. Az alkatrészhiány felszámolására szigo­rú rendelkezés lép hatályba éppen most, április elsejétől. Az árhivatal ezentúl csak akkor hagyja jóvá egy új, tartós fogyasztá­si cikk árát — vagyis forgalomba hozata­lát —, ha gyártója igazolja, hogy a ter­mékhez biztosított a szervizszolgáltatás, és a pótalkatrész-ellátás. A már forgalom­ban levő cikk hazai gyártójára a portéka negyedéves árbevételének 15—30 százalé­kával egyenlő gazdasági bírság vethető ki, ha nem biztosítja az alkatrész-utánpótlást. A színes televíziók esetében, például ez akár 26 millió korona is lehet, az automa­ta mosógépeknél pedig elérheti a 4,6 millió koronát. Ez már egyáltalán nem áprilisi tréfa, hanem komoly gondolkodásra kell, hogy késztesse a gyártókat. Éppen most három éve foglalkozott a CSKP Központi Bizottsága a lakossági szolgáltatások hely­zetével. A szolgáltatást végző tanácsi vállalatok az 1982-es 25 százalék helyett már mintegy 40 százalékban lakossági megrendeléseket teljesítenek, bár ez a tendencia tavaly né­miképp visszaesett. A szabályozók vál­tozása ellenére is előnyösebbek az állami megrendelések, hiszen a nagyobb mennyi­ségű, rendszerint ismétlődő munka kényel­mesebb feladat. Jobb lenne persze — fo- g ilmaz egy prágai elemzés —, ha a vállala­tokat nem kényszeríteni kellene a lakosság ellátására, hanem sikerülne érdekeiket a társadalom igényeivel összhangba hozni. Az utalás arra vonatkozik, hogy még az 1983-ban két lépcsőben érvényesített ható­sági áremelések nyomán sem kielégítő sok szolgáltatás rentabilitása. Mint egy tanácsi vezető a csehszlovák televízióban elmondta, Prágában, például, a mérték utáni szabósá­gok átlagosan 14, a cipőjavítók 20 százalé­kos ráfizetéssel működnek. A televízió rendszeresen visszatérő témája, hogy egyre- másra kénytelenek bezárni szolgáltatóhelye­ket, mert a bevételből nem fedezhető a műhelyek fenntartása, az elavult gépek pót­lása. A Hospodárské Noviny egyik írásában ugyanakkor arra mutattak rá, hogy a felté­teleket meghatározó szabályozók továbbra sem igazodnak kellően a szolgáltató tevé­kenység sajátosságaihoz, a követelmények nem térnek el a szükséges mértékben az ipari termelésre vonatkozó normáktól, holott relatíve magasabb kézimunkaigénye miatt e szektor hatékonysága nehezen ér­heti el a termelő vállalatokét. A szolgáltatások sok területén, jövedel­mezőségi problémákból és a szakemberkép­zés sajátosságai miatt, munkaerőgondokkal is küzdenek: legnagyobb a hiány az épí­tőipari és a cipőjavító szakmákban. Ezzel magyarázhatók egyebek között a hosszú vállalási határidők is. Bár vidékenként vannak eltérések a meg­ítélésben, a magánkezdeményezés bevoná­sát tudati tényezők is hátráltatják: sokan attól tartanak, hogy az ilyen kiegészítő for­mák veszélyt jelenthetnek a szocialista — állami, szövetkezeti — szolgáltatásokra. így sok helyütt a tanácsok, a vállalatok és szö­vetkezetek nem támogatják az egyéni vál­lalkozást még mellékfoglalkozásként sem, ahogy pedig a rendelkezések — a keretek pontos körülhatárolásával — erre lehetősé­get adnak. Prágában például összesen 920 magánszemély rendelkezik a kisipari szol­gáltató tevékenységhez szükséges tanácsi engedéllyel, miközben az állami szektorban összesen 42 ezer embert foglalkoztatnak ezen a területen. A fejlesztésre ezen a té­ren is van lehetőség, s remélhető, hogy a kellőképpen összehangolt erőfeszítések fo­kozatos javulással járnak majd. Szűcs Gábor Hol van a Kreml kincse? Lehet, hogy a belorussziai Csornoje (Fekete)-tóhoz ve­zetnek a nyomok: talán itt megtalálják végre a Kreml 1812-ben eltűnt kincseit, amelyeket a visszavonuló napóleoni hadsereg vitt ma­gával és rejtett ei valahol. Lelkes kincskeresők hada fáradhatatlanul kutatott utá-, nuk évtizedeken keresztül, hiába. Most azonban a belorusz nemzeti múzeum tu­dományos munkatársai biz­tató felfedezéseket tettek. Alaposan áttanulmányozták a történelmi dokumentumo­kat, részletes térképet készí­tettek a napóleoni hadsereg mozgásáról Oroszország te­rületén, s ezeket összevetve megállapították, hogy a visszavonuló csapatok a Csornoje-'tó közelében ha­ladtak el — ott vívták meg a háború utolsó nagy csatá­it. Az orosz hadsereg gyors előretörése, a tó környéké­nek erősen mocsaras talaja megnehezítette a francia csapatok mozgását, a közeli Berezina folyón való átke­léskor meg is kellett válniuk a legnehezebb terhektől. A belorusz nemzeti múze­um víz alatti kutatásokkal foglalkozó történészi-régé-, szeti expedíciójának tagjai szerint, éppen a fővárostól, Minszktől 100 kilométerre levő Csornoje-tóban süllyesz­tették el a franciák a Kreml kincseit. Szerintük van rá remény, hogy a mély tó fe­nekét 10 méter vastagságban borító iszapréteg biztonság­ban megőrizte őket az utó-t kor számára. Nemsokára kiderül, mit is rejt a tó mélye: a víz alatti régészeti kutatásokkal fog­lalkozó expedíció tagjai csak a jobb időt várják, s akkor átvizsgálják a tó fenekét. D félelem ára A hajóktól az aranylábakig A Lloyd’s mindent biztosít Kilencezer dollár a félelem ára az Északi-tenger vizein. Ennyit kapnak a tengeri olaj­fúrótornyoknál búvárha­rangban a mélybe leszálló és ott napi nyolc órát dol­gozó szakemberek. 4500 szuperedzett békaem­ber végzi Nagy-Britannia 75 tengeri kőolajfúró-tornyának víz alatti karbantartási műn-, kálatait. Az élet- és munka- feltételek az elviselhetetlen- ség határát súrolják. Meg­esik, hogy a búvárok csak­nem egy hónapot töltenek egyhuzamban a víz alatt a szűk kabinban, amelynek belső nyomását aszerint sza­bályozzák, milyen mélyen dolgoznak. A víz alatt az általában technikusi vagy mérnöki képzettséggel rendelkező szakemberek elsősorban el­lenőrzik a berendezéseket, de a javításokat is maguk vég­zik. 100—200 méter mélyre ereszkednek a harangban, majd egy speciális kétrétegű öltözetben, amelyben meleg víz kering, elhagyják a ka­bint. A haranghoz egy spe­ciális „köldökzsinór” szere­pét betöltő kötél kapcsolja őket. A búvároknak gyakori or­vosi vizsgálatokon kell átes­niük. Leginkább reumára és keszonbetegségre panaszkod-, nak. Sok a baleset: 1971 és 1984 között ötvennégy búvár lelte halálát munka közben az északi-tengeri fúrótor­nyoknál. A 4500 búvár közül kétez­ren kaptak olyan kiképzést, hogy ötven méternél nagyobb mélységben is dolgozhatnak — közli Doug Shearer, a Fort William-i búvárkikép­ző központ vezetője. A köz­pontban szerzett bizonyíts ványt egyébként világszerte elismerik. Az ötven méternél mélyebben dolgozók napi 325 dollárt, az ötven méterig merülök pedig napi 130 dol­lárt kapnak. Az északi-ten­geri búvárok egy évben ál­talában csak hat hónapot dolgoznak. Ügy negyvenéves korukra véget is ér búvár­karrierjük. A világsajtó 1983 novem­berében részletesen beszá­molt a londoni repülőtéren elkövetett aranyrablásról, amely még a hírhedt 1963. évi angliai vonatrablás nagyságát is felülmúlta: 3 tonna, 6800 darab aranyrúd és gyémánt, 25 millió font (mintegy másfél milliárd fo­rint !) értékben került a banditák kezére. A Scotland Yard úgyszólván semmi nyo­mot nem talált. A RABLÓK NYOMÁBAN Az arany- és gyémántkül­demény természetesen bizto­sítva volt, legnagyobbrészt a Lloyd’s-nál, a világ legna­gyobb biztosítótársaságánál. A Lloyd’s ebben az évszá­zadban sok, világszerte is­mert esetben fizetett kárté­rítést, így az 1908-as San Franciscó-i földrengés után, a Titanic óceánjáró elsüllye­désekor (1912-ben), amikor 1503 személy veszett a ten­gerbe, a L’Atlantique luxus­gőzös 1953-ban történt el­égése után, a Tracy nevű forgószél 1973. évi ausztráliai pusztítása nyomán, az Olym­pic Bravery szapertartályha­jóért, amely első útja alkal­mával süllyedt el 1976-ban, és 1977-ben, amikor két óriás repülőgép ütközött össze a Kanári-szigetek felett. A Heathrow-repülőtéri kincs­rablás mégis a legnagyobb veszteség a 300 éves vállalat történetében. HÁROM ÉVSZÁZAD A XVII. század vége felé a St. Katherine dokk közelé­ben levő Lloyd’s-kávéházban gyűltek össze naponta a brit hajósok és kereskedők, hogy kicseréljék információikat. Ezek elhatározták, hogy kö­zösen védekeznek a hajóikat érő esetleges veszteségekkel szemben. A Lloyd’s társaság két évszázadon át kizárólag hajóbiztosítással foglalko­zott. A brit parlament 1720-ban a Lloyd’s kávéházat a tenge­ri biztosítás hivatalos köz­pontjává nyilvánította. 1871- ben kapta meg a vállalati státuszt. A társulásnak ma mintegy 24 ezer tagja van, akik 400 szindikátusba tömö­rültek. Ezek adják a tőkét, s ők viselik a biztosítással járó kockázatot is. A Lloyd’s tehát tulajdonképpen nem saját tőkével rendelke­ző, hagyományos értelemben vett cég, hanem a biztosítási ügyletek közvetítője. A biztosítás, a kétségtele­nül magas kockázat ellenére sem rossz üzlet. A Lloyd’s évi bevétele mintegy 3 mil­liárd font, amiből természe­tesen levonják a kockázati alapot, a kártérítésekre kifi­zetett összeget. S bár a hagyományos ha­jóbiztosítás még mindig oroszlánrésze, mintegy 40 százaléka a Lloyd’s tevé­kenységének, a társaság ma már (majdnem) mindent biz­tosít. Nemcsak az elsüllyedt hajók után fizet, de például tavaly kártérítést adott a NASA megsemmisült űrhold­jáért is. LIZ TAYLOR GYÉMÁNTJAI A Lloyd’s biztosítja labda­rúgónagyságok és filmsztá­rok (Marlene Dietrich) lá­bait, a ^zép női kebleket, nagy értékű ékszereket (Liz Taylor Cartier-gyémántját), biztosít híres hegedűsök uj- jainak sérülése, emberrablás és lólopás ellen. Napjaink­ban csak néhány olyan eset ismert, ahol a Lloyd’s nem vállalta a kockázatot. Így el­utasította egy milliomos ajánlatát, amelyben 17 éves leánya érintetlenségének biztosítását kérte. Az utóbbi években elha­rapódzott kalóztámadások, nemkülönben a csalások el­len a Lloyd’s külön nyomo­zóhálózatot létesített. A nagy kockázatok ellenére a Lloyd’s tagjai eddig mindig megta­lálták nyereségüket. A jel­szó változatlan: „A Lloyd’s mindent biztosít!” Gáti István

Next

/
Thumbnails
Contents