Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
1985. március 9., szombat NÉPÚJSÁG A Souvenir ajándéka Nem kellett egy-két napnál több, hogy elterjedjen a városban: újra itt zenél a Körös Szálloda éttermében a Souvenir. Esténként vacsorázókkal és táncolók- kal telik meg Békéscsaba egyetlen igazán színvonalos vendéglátóipari egysége. Törzsvendégek és barátok, újak és régiek élvezik a messziről hazatért együttes zenéjét. — Kérem, mutassa be a Souvenirt! — Kiss Tibor az elektromos zongoránál, de pozano- zik is, Jórent Tibor gitározik és szaxofonozik. Két új tagunk van: Csomós Péter basszusgitáros a régi Hungáriának és a legendás hírű Juventusnak volt zenésze, Lukács László gitáros pedig az Univerzáltól „igazolt át”. Valamennyien énekelnek is. Az együttest én vezetem és dobolok; Dér István vagyok. — Február 8-tól játszanak Csabán ... — Norvégiából érkeztünk. A fjordok országa szinte már második hazánk, állandó szerződésünk van. Az északi ország fővárosában, Oslóban és két legnagyobb városában, Bergenben és Stavan- gerben játszunk. Én 1968 óta dolgozom külföldön; az NDK-tól Svédországig sok helyütt zenéltem már. — Irigyeik is csak elismerően szólnak a zenekarról. — Miért tagadjam, ha valóban így van, jólesik. Nagyon sok munka van mögötte. Ezt másképpen nem lehet! El kell adni magunkat! Talán furcsán hangzik, de másképpen aligha számítanának ránk. Naponta négy-öt órát gyakorolunk. A legfrissebb számokat kazettára sokszorosítjuk, arról is dolgozunk. De a „körítés” is fontos! — A Békés megyében élő és dolgozó szórakoztató zenészek zöme ezt bizonyára nem értené. Megmagyarázná? — A legfontosabb: tisztelni a közönséget. Azt hiszem, ez a népszerűség — éltető elemünk — alapja. Ez nemcsak a szerkesztett és felépített, mégis a közönség pillanatnyi igényeihez is alakítható műsorban jelentkezik, hanem formai dolgokban is. Külföldön nem egy helyen az a szokás, hogy az új zenekart csak arra kérik, cuccoljon föl a pódiumra, színpadra. Abból már meg lehet és meg tudják állapítani, szabad-e szerződtetni őket. Mi az első órát szmokingban játsszuk le, utána vesszük poposabbra a figurát. Vagyis lezserebb öltözetben jelenünk meg, óránként átöltözünk. A szerelésnek is éppúgy kifogástalannak kell lennie, mint a zenének, megjelenésünknek, előadásunknak. Csak így lehet elérni azt, hogy rövid idő alatt hangulatilag felhozzuk a közönséget. Vagyis: megteremtsük azt a bizonyos jó hangulatot...! — Tehát megjelenésében, esztétikailag is úgy kell kinéznie a zenekarnak, hogy az az első pillanatban megfogja a figyelmet? — Kétségtelenül! Azt hiszem, akaratunkon kívül is feladjuk ezzel a leckét a bennünket követő zenekaroknak. Egyet azonban szem előtt kell tartania mindenkinek, aki ebben a műfajban meg akar élni. Tudomásul kell vennünk, hogy mára már az emberek igénylik a jó, a színvonalas zenét. Nekünk ezt az igényt kell kielégítenünk, kiszolgálnunk. Nagyon sok munkával! De ezt csak mi tudjuk, csak ránk tartozik ... — A közönség szeretete pedig kárpótol? — Remélem, itt is megszerettek bennünket! — S találkozunk még Békésben? — Április 15-ig játszunk a Körösben, nyártól újra Norvégiában dolgozunk. Készítünk egy Elvis Presleyshowt is. S hogy visszajövünk-e Csabára? Ha munkánk feltételeit újra biztosítják, részünkről nem lesz semmi akadálya! — Akkor: viszontlátásra! — Jó lenne! (rremesi) Fotó: Gál Edit Mennyit ér a népművelő? Ezt a kérdést nem lehet akármilyen foglalkozással kapcsolatban feltenni. Értelmetlen lenne azt kérdezni, - hogy mennyit ér az orvos, a tanár, a mérnök még akkor is, ha ezeknek a szakmáknak az értékelése sem mentes zavaroktól, tévedésektől. Hogy válaszolhassunk, meg kellene határozni a népművelő mibenlétét, de eddig még az is eldöntetlen, hogy valójában szakmáról vagy foglalkozásról beszélünk-e. Egy szakmát, tudományt az különít el a többi területtől, hogy pontosan meghatározható, leírható, sajátos fogalmi rendszerrel kifejtett tárgya van, a valóság egy körülhatárolt szeletét vizsgálja, alakítja. Művelése speciális, mással fel nem cserélhető tudást, tehát szakképzettséget követel. A népművelést ugyan főiskolákon és egyetemeken tanítják, legjobban felkészült elméleti szakemberei már doktori címet is szerezhetnek, ám senki nem mondhatja, hogy a gyakorlati feladatokat csak a szakképzettséget bizonyító papírok birtokában lehet elvégezni. Példa erre sok más területen végzett, de a közművelődésben is helytálló népművelő teljesítménye, sikere. Hiába a szakképzettséget kötelezően előíró rendelet, ha nincs elég diplomás ember. Nem növeli a népművelés tekintélyét az sem, hogy még ma is sokszor a más területeken használhatalannak bizonyultak utolsó mentsvárának tekintik. Nem kis mértékben innen ered a szakemberek állandó sértettsége, kiszolgáltatottsági érzete is. Az iskolákat járva mást sem hallottak, mint hogy rájuk szükség van, amit ők tudnak az nélkülözhetetlen, a gyakorlatban viszont azt tapasztalják, hogy minden képzettség nélkül, a kultúra és a társadalom alapvető ismerete nélkül is felelős beosztásba kerülhet valaki. Nem ismerem a közművelődés szakképzettségi statisztikáit, de személyes tapasztalataim révén úgy vélem, hogy a szükségesnél kisebb a diploma becsülete. Ennek okai természetesen nem abban keresendők, hogy a kinevezéseket osztogatok rosszindulatúak, netán nem ismerik fel a társadalmi érdekeket. A mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy a feladatoknak jól meg tud felelni az is, aki népművelői diploma nélkül, némi szervezőkészséggel és társadalmi érzékenységgel felfegyverezve vállal művelődési otthonban munkát. Terjengős dolgozatok elemzik azokat a speciális ismereteket, amelyek a jól képzett népművelő tarsolyából nem hiányozhatnak. A hiba csak az, hogy ezek más egzaktabb területek által is vizsgált szociológiai, pedagógiai, pszichológiai, vezetéselméleti stb. részproblémákat takarnak. A közművelődés elmélete mindmáig képtelen volt ezt az ekletikus ismeretanyagot sajátos új minőséggé, önálló tudománnyá gyúrni. Nem véletlen az sem, hogy ez az elmélet többnyire óhajtó módban fogalmazza meg következtetéseit. Nem abból indul ki, ami a társadalmi gyakorlatban van, hanem abból, aminek lennie kellene. Az elmélet és a gyakorlat, pontosabban a jelenlegi közművelődési gyakorlat szükségletei közötti szakadék keltette feszültségekért az iskolából kikerült fiatal szakembereket teszik felelőssé. Hiába ismeri a felnőttnevelés — vagy ahogy előkelőbben mondják az andragógia — hetvenhat pontba foglalt legfőbb jellemzőit, ha nem tud megszervezni egy rendezvényt, nem tudja kitölteni a szükséges nyomtatványokat és még arra sem képes, hogy technikai személyzet hiányában maga javítsa meg az elromlott villanykapcsolót. Nem minden alap nélküli tehát a gyakorlatban naponta tapasztalható elméletellenesség, de úgy vélem, hogy rossz helyen feltett rossz kérdésekről folynak ezek a csatározások. A legfontosabb népművelői feladatot ugyanis — a kapcsolatteremtés készségét — sem az iskolákban, sem a gyakorlati munkában nem kérik számon. A népművelő nem új értéket termel, hanem értékeket közvetít. Ehhez pedig jól kell ismernie azt a társadalmi közeget, amelyben dolgozik, amelynek megbízottjaként tevékenykedik. Csak az indulhat ki a közösség igényeiből, szükségleteiből, csak az találhatja meg a leghatékonyabb módszereket a kultúra közvetítéséhez, aki maga is a közösség életét éli. Talán ennyi is elég annak alátámasztására, hogy a népművelés mindenekelőtt életforma. Sajátos állapot, amelyben egy közösség művelődésének, társas kapcsolatainak ka- talizálása a legfőbb rendező elv. S annyit ér a népművelő, amennyit ebből sikerrel megoldani képes. . Pallagi Ferenc Kulich-városrész, Békéscsaba fl kis könyvesbolt — közelről Békéscsabán a Kulich Gyula lakótelepen van egy kis könyvesbolt. Alig hiszem, hogy ide egyszerre hárman beférhetnénk úgy, hogy ez a kis helyiség ne hatna zsúfoltnak. — Valóban kicsi — erősít megállapításomban Komár Mária, az egyszemélyes bolt vezetője. — De miután minden relatív, ebben a 18 négyzetméteres kis boltban azért csaknem ötezer kötet könyvet tárolhatunk, sőt a könyvekkel 700—800 lemez és magnókazetta is „békésen” megfér. — Kilenc éve nyílt meg ez a „mini könyvesbolt”. Mióta vezeti? — Tíz évig dolgoztam a „Radnótiban” és két éve kerültem ide, a Kulich lakótelepre, Azért, hogy kicsi a „területem”, van ennek előnye is. Például az, hogy meghittebb, közvetlenebb kapcsolatot alakítottam ki a vevőkörrel. Van alkalmam az ízlésüket megfigyelni, tanulmányozni. Arról nem is beszélek, hogy több időm van átböngészni az újonnan megjelent könyveket, s ennélfogva ajánlani is behatóbban tudom azokat. Van alkalmam, különösen a délelőtti órákban arra, hogy az új lemezeket is meghallgassam. — Mennyire érzi hátrányát annak, hogy egy kis „fiók” könyvesboltot vezet — viszonyítva a korábbi munkahelyéhez? — Semmiféle hátrányom nincs. Egy napon kapom meg ugyanazokat a könyveket, lemezeket, amelyek a nagy boltba is érkeznek. Ahogy említettem, inkább előnyét élvezem. A vevőköröm 70—80 százaléka például törzstagnak számít. — Talál különbséget a lakótelepi vásárlók és a nagy bolt vevői között? — Igen. Sokat. Itt valahogy több idő jut a böngészésre. És ahogy említettem, a vevőköröm nem alkalmi betérőkből áll. Meglepően igényes törzsközönsége van az üzletnek, s ez remek érzés. Nemrégen talán még arra panaszkodhattam volna, hogy ebben a „mini helyiségben” mennyire zsúfolt a pici raktár. De ez a zsúfoltság megszűnt, miután az 1982-es és az ennél korábbi kiadványokat elvitték a Len- csési lakótelepen levő „Tallózó” könyvesboltba, ahol ezek a könyvek fél áron vásárolhatók meg. Amit kifogásolhatnék, de ez nem függ össze a bolt nagyságával, az, hogy a betseller kiadványokból nagyon keveset kapok, keresik, és sajnos, nem tudom kielégíteni ezt a keresletet. — Ha egyáltalán szükséges, tudja-e ajánlani az újdonságokat, a bolt előtt csak elrohanó embereknek? — A lemezeknek egész jó helyük van! Be lehet teríteni velük egy nagy tábla üvegfalat. A könyveknek is akad kirakati ablak, s ezeket igyekszem „naprakészen” rendezni. — Jelentős a forgalma? — Azt hiszem, ezzel dicsekedhetek! A múlt évi tervezett egymillió forinttal szemben 1 millió 200 ezer volt a bevételem. Az idei év is jól indult. A havi forgalmam meghaladja a 100 ezer forintot. Rövid beszélgetésünk alatt öten nyitottak be az üzletbe. Mind az öten más stílusú könyvet kerestek. Vittek egy „Gázos bébi”-t, egy „El- vis”-t, egy „Kaporszakállú nádvágót”-t, egy „Szakácskönyv”-et és egy „Nyugaton a helyzet változatlan”-t. Béla Vali Fotó: Gát Edit MOZI Hiúz a vadászösvényen Mind többen vagyunk olyanok, akiket valami mással nem helyettesíthető, egyedüli és megfogalmazha- tatlan érzés fog el, ha alkalmunk és lehetőségünk van bepillantani a nagybetűs TERMÉSZET titkaiba. Ennek oka, sajnos, mára már könnyen tetten érhető. Ki- ki másképpen fogalmazza meg, de a lényeg ugyanaz: rá kell döbbennünk, hogy a mi életünknek is teret adó természeti környezet mindinkább szigetekké zsugorodik. S amíg évekkel-száza- dokkal korábban szinte pillanatonként az ember függött környezetétől, addig ezen alárendeltségi viszonyt is fenttartva ma már a természeti környezet is függ az embertől. Hiszen mi tettük haldoklóvá, önpusztító módon sivárrá. Nincsen más választásunk. Ha a jövőben továbbra is uralmunk alá hajtjuk a természetet és nem állunk szolgálatába, ez önpusztulásunkat jelentheti. Az egyensúly megteremtése tehát létérdek. Ma még vannak szigetek. Nagyok és az emberparánynak végtelenül hatalmasok. Mint például a szovjetunióbeli erdőségek, tajgák is a maguk öserdővoltukkal. Itt játszódik Agaszi Bábáján rendező újabb Koma-filmje, a Hiúz a vadászösvényen című színes, magyarul beszélő szovjet alkotás. Bizonyára sokan — s elsősorban gyerekek — látták első részét, a Koma kalandjai címűt. A cím- és főszereplő a macskaféle ragadozók egyik mérsékelt övi szép és nemes képviselője, a hiúz. A történet most folytatódik: az idős erdőkerülő maga nevelte segítőtársával, Komával indul újra szem- leútjára, amely rögtön egy újabb kaland kezdete is. A természetfilm egy játékfilmmel keveredik. Énnek a történetnek embercsinálta meséje van, ami kicsit talán túl direkt is, de már csak a játék kedvéért elhisszük. Levesz a lábunkról a szépség, a bár naiv, de szimpatikus történés. A látványba oltott mese feloldozást ad és tanulsággal szolgál. A katarzis is teljes, hiszen a film végén a jó elnyeri jutalmát, a rossz (a szarvasbikára, az erdőség nemes urára orvul vadászó társaság) kiérdemli büntetését. Miközben nézem Koma természet diktálta kalandjait — hiszen a párválasztás ösztöne értelemszerűen erősebb, mint a tanult, az ember szolgálata —, az is eszembe jut, hogy ilyen, vagyis hasonló filmet hazánkban is lehetne-kellene forgatni. Csak hát a nagyok — Kollányi, Homoki-Nagy —, sajnos, már nem tehetik. Fájdalmas az az űr, amit maguk után hagytak. Csodálatos, érző és emberi, alázatosan nemes filmjeikkel iskolát teremtettek. Többször- sokszor kellene elővenni a Gyöngyvirágtól lombhullásig címűt és társait. Mert ezek a filmek születésük pillanatában klasszikusok lettek, hiszen egy örök dologról szólnak. S minden újabb generációnak látnia kell. Sajnos, srácaink zöme legfeljebb csak a vászonról, a tévéképernyőről ismerheti meg azt, amit TERMÉ- SZET-nek nevezünk. De legalább onnan megismerhesse. Mint például így, ebből a szép szovjet filmből. . . (N. L.)
