Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-29 / 74. szám
1385. március 29., péntek-izuau^cj Befejezte munkáját az MSZMP XIII. kongresszusa (Folytatás az 1. oldalról) határozott, akkor az a testület minden tagjára — bármilyen nézetet fejtett is ki a döntéshozatal előtt — egyformán kötelező, s kifelé csak a többségi döntést képviselheti. Ezen a téren még van javítanivaló. Ami a pártegység kérdését illeti: aki ezen a kongresszuson részt vett, annak nem kell bizonygatni, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt — egységes párt! Ezt erősítik majd azok a politikai és személyi döntések — hiszen a határozatok végrehajtásának személyi feltételeit is biztosítani kell —, amelyek a munkának is új, fokozott lendületet adnak. Ebben a munkában erősebb és határozottabb kiállás szükséges minden párttag részéről az itt születő határozatok, világnézetünk, szocialista, kommunista eszméink mellett. Erre a vitában több felszólaló is utalt. Képviselnünk kell álláspontunkat, politikánkat, erkölcsi nézeteinket mindenütt, a közélet fórumain, a munkahelyen, a lakóterületen, még a családban is. Miért szükséges erről szólni? Emlékezzünk a történelmi tapasztalatokra. Abban a súlyos időszakban, amikor meg kellett védenünk pártunk becsületét, befolyását, vezető szerepét, helyre kellett állítanunk a párt iránti bizalmat, rendkívül nehéz körülmények között dolgoztunk. De sokat segített, hogy bátran, nyíltan, fenntartás nélkül álltak ki a kommunisták a népi hatalom, » a szocializmus igazsága mellett. Az akkori küzdelem során leszögeztük: a nép sorsa mindennél előbbre való, ezért a népi hatalmat minden eszközzel megvédjük. Ezután következtek a hétköznapok, a konszolidált viszonyok. Ekkor azt vallót*- tűk. hogy az eredményes szocialista építés fő eszköze a bizalom megőrzése, az érvelés és a meggyőzés. Ezen az úton akarunk tovább haladni. Amikor a harsányan kiáltozok, a kommunistákra lövöldözők letűntek a színről, akkor már sokan figyelmesen meghallgatták a kommunistákat. Azután mindig többen és többen kezdtek helyeselni is. Eközben lezajlott a gazdasági konszolidáció, a fejlődés dinamikus volt, az életszínvonal évről évre érezhetően emelkedett. A kommunisták nem találkoztak ellenvéleményekkel, és egy kicsit talán elszoK- tak a vitáktól. Az elmúlt három-négy esztendőben, amikor a problémák összesűrűsödtek, előfordult. hogy néhány okvetetlen- kedő problémáinkat felnagyítva és az imperialista propagandától is ösztönözve különböző fórumokon agresszívan lépett fel politikánk, társadalmunk, népünk törekvéseivel szemben. S mind gyakoribb volt, hogy a teremben senki sem utasí-i tóttá vissza nézeteiket, csak a folyosón méltatlankodtak és ítélték el a szélsőséges véleményeket. Pedig igazságunk mellett minden időben és minden körülmények között ki kell állnunk. Politikánkat nyíltan és bátran kell képviselnünk. A kongresszusi felkészülés során ezen a téren sikerült egy kicsit előrelépnünk. Azt kérem, haladjunk tovább ebben az irányban, hiszen fő eszközünk a politika szilárd, állhatatos képviselete, a meggyőzés, az érvelés, a bizalom megtartása és erősítése. A pártépítésről sok felszólaló beszélt. Egyetértünk ve-i lük: a fiatalokkal foglalkozni kell. Mégpedig egyénenként. Hiszen amikor egy fiatal ember a helyét keresi az életben, a társadalomban, egyúttal formálódnak nézetei, változik személyisége is. Nagy tervei, ambíciói vannak, ami természetes is. Eközben egyvalamire — joggal — nagyon érzékeny: hogy őt is—meghallgassák, partnerként kezeljék, beszélgessenek vele. Amikor saját fiatalságomra emlékezem: soha nem felejtem el azokat a beszélgetéseket, amelyeket idősebb elvtársaimmal egy- egy politikai gyűlés, illegális találkozó után folytattunk. Azokat a beszélgetéseket semmiféle csoportos foglalkozás nem pótolta. Ne sajnálják az időt és a fáradságot arra, hogy egyénileg is foglalkozzanak a fiatalokkal. Más kérdésekre áttérve: az egyik felszólaló azt mondta, hogy ő nem akar igényeket bejelenteni, mert előtte már sokan megtették. Ha ezeket — sorrend nélkül — összerakosgatom, akkor elhangzott, hogy javítsunk a nagy-, üzemi munkásság, a- bányászok, ezen belül az olajbányászok helyzetén. Más szakmák is felvetődtek, mondván, hogy meg kell Őrizni vonzerejüket. Szóba kerültek a műszaki értelmiségiek, a pedagógusok, a vasutasok, s nem is folytatom tovább. Helyeslem, hogy ezekről itt szó esett, mert a kérdések felvetését nem tartom alaptalannak és jogtalannak. Csak azt kérem: értsünk egyet abban, hogy a dolgozók nagy rétegeiben a jövedelmek és a keresetek növeléséhez, a juttatásokhoz, a kedvezményekhez mindenekelőtt a gazdasági és pénzügyi alapokat kell megteremteni, mert ha nem, akkor légvárakat építünk, s abból nagy károk származnak még a megnevezett rétegekre nézve is. Helyes volt, hogy felhívták itt a figyelmet ezekre a gondokra, amelyekkel kötelezően foglalkoznunk kell az említett szakmai rétegek esetében, de — ahogyan annak fedezete létrejön — meg kell vizsgálnunk a szükségleteket más rétegeknél, össztársadalmi szempontból is. Felelősen most ezt mondhatom, és kérem, fogadják el, hogy ezekkel a központi kérdésekkel a párt-, az állami, a gazdasági vezetés foglalkozik. A lényeg, hogy munkával teremtsük meg a jövedelmek növelésének alapjait, fedezetét. A beszámoló és a határozati javaslat foglalkozik a társadalmi rendszerek 'közötti világméretű ideológiai, politikai harccal. A kapitalista propaganda a szocializmusról mint társadalmi rendszerről és a "szocialista országokról nem valami tapintatosan, udvariasan, hanem általában agresszív hangon szól. Bár ezzel időnként segítenek felismerni gyenge pontjainkat, mégis úgy vélem, hogy mi viszont mintha túl tapintatosak lennénk velük kapcsolatban. Így például egyes létesítményeknél unos-untalan megírjuk, milyen külföldi hitelt vettünk igénybe. Pedig a külföldi tőkést ez nem érdekli, neki legfeljebb az jelentene reklámot, ha a cégét megneveznénk. Mi pedig tudjuk, hogy ezeket a hiteleket nem ingyen adják, megfizettetik velünk a kamatokat, vagyis tisztán kereskedelmi ügyletről, s nem valamiféle szívességről van szó. A jó kooperációt persze értékeljük és becsüljük. Különösen nem kell olyan tapintatosnak lenni, amikor a társadalmi rendszerek ösz- szehasonlításáról van szó, és a mi viszonyainkat a legfejlettebb tőkésországok bizonyos eredményeivel mérik össze. Ezt persze meg lehet tenni, de ne felejtsék el, hogy a legfejlettebb kapitalista országoknak bizony nagy a gazdasági erejük, ott hatalmas méretű tőkekoncentráció megy végbe, és a gazdasági életet a határok felett átnyúló, nagy nemzetközi monopóliumok uralják. A pénznek pedig megvan az a természete, hogy oda gyűlik, ahol sok van belőle. A legfejlettebb kapitalista ország óriási idegen tőkét vont magához, még saját tőkés partnereitől is, és kemény adót fizettet kamatok formájában az egész világgal. Ebből persze tudnak produkálni egyet és mást. Ha ezt a békés emberi élet fejlesztésére fordítaná, még nem is kifogásolnám. Ha összehasonlítják a két társadalmi rendszer viszonyait, ne felejtsék el azt sem, hogy lakosságunk most már ismeri a világot. A múlt évben 5 millió 440 ezer magyar utazott külföldre, különféle társadalmi rendszerű országokba. Lassan igaz, hogy már háromszor örülnek a külföldi útnak; egyszer mikor készülnek, másodszor mikor ott vannak és harmadszor mikor hazajönnek. S mind gyakrabban harmadszor örülnek a legjobban. A kapitalizmus lényegéhez tartozik, hogy — miközben egyik-mási'k technikai vívmánya okkal kelt elismerést — van egy olyan kísérőjelensége, amely akár csökken, a'kár egyhelyben topog, akár növekszik a termelés, mindig jelen van, s ez a munkanélküliség. Aztán, amikor megcsodálják egy fejlett 'kapitalista ország valamely világvárosát, ahol a központban a neonok még éjfélkor is szinte nappali világosságot árasztanak, menjenek el ennek a fénynek a határára, és nézzék meg, hogy ott mi van. Meg fogják látni a kábítószertől szenvedő, emberformájú kísérteteket és a legsötétebb nyomort. Mert ez még a legfejlettebb kapitalista országokban is megtalálható. Nálunk sok a panasz, az igény — itt is lehetett belőlük hallani bőven, és ez helyes —, de azért az emberek alapvető létbiztonságát a szocialista rendszer biztosítja. Itt a munkanélküliség nem fenyegeti az embereket, itt nincs létbizonytalanság, mint a kapitalizmusban. Aki dolgozni akar, itt munkát talál, és megél. És olyan elveszett lények, akikből a kapitalista országokban százezrek, milliók tengődnek — Magyarországon nincsenek! Itt megvannak az intézmények, és fórumok, amelyek a bajban levő emberen mindig tudnak és akarnak segíteni, s segítenek is. A kongresszusi felkészülés során nagy nyomatékot kapott — s itt is szóltak róla — a társadalmi igazságosság követelése, az, hogy rendszerünk ne tűi'je a munka nélküli jövedelmet. Ennek az igazságosságnak a része az is, hogy szocialista viszonyaink között ki-ki munkája, az általa létrehozott értékek arányában részesüljön a javakból, és a közterheket is . ennek arányában viselje. Az isi felvetődött, hogy a társadalmi értékrendben is van valami torzulás. Megfogalmazódott az a jogos igény, hogy változtassunk ezen. Ha e tekintetben a pártban megfelelő a közszellem, annak ki kell sugároznia a társadalom gondolkodására is. Az első számú követelmény, hogy a becsületes munkának legyen tekintélye, és ne az ügyeskedések, az ügyeskedők imponáljanak az embereknek. Ugyanúgy a képzettséget is jobban kellene becsülnünk. A kongresszuson felvetődött további kérdések közül az egyik — amelyet már az elsőként felszólaló bányász elvtársunk is szóvá tett —: micsoda tömegű túlórát kell nekik teljesíteniük azért, hogy az ország energiaszükségletének és a lakosság fűtőanyag-szükségletének kielégítéséhez biztosíthassák a szenet. Azt hiszem, ez nemcsak a bányászatban, hanem az ipar sok más ágazatában is így van. A túlóráztatás most — különösen ennek a súlyos télnek a következményeképpen, és más problémák miatt is — még sajnos, elég jelentékeny. Szokták mondani, hogy aki szombaton meg vasárnap dolgozik, az nem műveli magát, nem szórakozik. Én pedig azt mondom, hogy a dolgozó embert sose bántsuk! Még akkor sem, ha történetesen szombaton vagy vasárnap dolgozik, ' mert szerintem még mindig jobb. mint ha a kocsmában 'támasztja a pultot. Egy más természetű vitatott kérdés: a vállalati gazdasági munkaközösségek ügye. Kísérletről van szó, azt hiszem, ez mindenki előtt világos. Célja, hogy bizonyos hiányosságokat pótoljon, amit sok helyen meg is tesz. De torzulásai is tapasztalhatók. Mégis úgy véljük, hogy a megfelelően dolgozó vállalati munkaközösi- ségekre szükség van. Jó vonásaikat erősítsük, a rosszakat faragjuk le. Ebben sokat segít majd az — amit javasoltunk —, hogy a vállalati munkaközösségeket a dolgozó kollektívák demokratikus ellenőrzése alá kell helyezni. Ha a vállalati kollektíva megnézi, mi történik ezekben a munkaközösségekben, akkor nem lehet majd manipulálni, akkor rendben mennek majd ott a dolgok, és kidomborodik pozitív szerepük. A társadalmi rétegekről elhangzottakhoz is szeretnék néhány megjegyzést fűzni. A vitában viszonylag kevesen foglalkoztak a nők társadal- ' mi helyzetével. Talán joggal mondhatom: ennek az az oka, hogy több évtizedes erőfeszítéseink nyomán javult a helyzet. Nem arról van szó, hogy már nincs mit tenni, hiszen itt is hangot kaptak jogos igények, például a továbbképzéssel kapcsolatban. Szeretnénk továbblépni a nők társadalmi megbecsülése, és az egyenjogúság valóságos érvényesítése terén is. Vannak olyan társadalmi kérdések, amelyek a nőket talán súlyosabban érintik, mint a férfiakat. Ilyen a válások nagy száma. Ebben nyilvánvalóan sok minden szerepet játszik, talán az is, hogy a nők most kevesebbet tűrnek el, mint régen, hiszen maguk is dolgozók, szavuk van a közéletben és otthon is. Lehet, hogy sokan túj fiatalon házasodnak. Mindenesetre a válások nagy száma valós probléma, amellyel úgy kell foglalkoznunk, hogy tudjuk: a családok felbomlása nemcsak a felnőtteket érinti, <; nemcsak az asszonyokat sújtja erősen, hanem meggyötri a gyermekeket is... Társadalmunk eddig is sokféleképpen segített a nőknek, például a családot, a gyermek- nevelést támogató kedvezmények útján. Mindebben elismerésre méltó’ módon előbbre léptünk az utóbbi években, s most arra törekszünk, hogy a helyzet tovább javuljon. Nagyon jó volna a harmonikus család, az anya és a gyermek jó értelemben vett kultuszát erősíteni társadalmunkban. Sok szó esett a nyugdíjasok helyzetéről is. Azt hiszem, ebben a kérdésben helyes álláspontra jutott pártunk, a kongresszus; tennivalóink világosak. Egy dologra azonban szeretném felhívni a figyelmet: tegyünk meg mindent, amit kell a nyugdíjasok érdekében — az igazán rászorulóknál tegyük ezt minél gyorsabban —, de ne „kis- korúsítsuk” a nyugdíjasokat. Társadalmunk teljes értékű, megbecsülésre érdemes tagjai ők, akiknek érezniük kell, hogy a társadalomnak szükséges van , rájuk. Ez a legfontosabb. Hallottam már olyan fiatal marxista előadóról, akiné] sokká] különb veteránt tudnék az előadói emelvényre képzelni, hogy a munkásmozgalomról beszéljen, még akkor is, ha bottal sétál odáig. A fiatalokról szólva is csatlakozhatom számos felszólaló megállapításához. A döntő: erőt próbáló feladatot adni a fiataloknak. Itt persze a társadalmi szereplésre érett fiatalokról beszéltünk, de szerintem még egy gyermek nevelésének is az a titka, hogy már hároméves korban kapjon olyan feladatot, amelyet el tud végezni, és ha teljesíti a megbízatást, dicsérjük meg érte. Ezzel formáljuk ébredő öntudatát. Felelős, a képességeiket próbára tevő feladatokat, társadalmi megbízatásokat kell adni tehát a fiataloknak. Mert enélkül soha nem derül ki, melyikük alkalmas a nagyobb megbízatások teljesítésére, és melyikük nem. Kedves Elvtársak! Amikor még egyszer megmikor a kongresszus elnöke bejelentette, hogy ő következik, a teremben elült a zsongás, feszültté vált a csend. Minden meghívott — olyan is, akit munkája a négynapos tanácskozás alatt rövidebb-hosszabb időre el-elszólított — most itt van. Megteltek a széksorok. Még a folyosón ügy eletet tartó, a kongresszusi munka feltételeit biztosító személyzet is bepréselődött a terembe. Ahogy megy a szónoki emelvényre, lépéseit a kongresszus tekintete követi. Ebben az országban mindenki ismeri, közszereplését érdeklődés kíséri, ezt a mostanit különösen. Az elmúlt évtizedekben az ilyenkor mondott beszédeit milliók kísérték figyelemmel a képernyőn, és ami nemzetközi viszonylatban is ritka, a közvélemény az adás megismétlését kérte. Amikor az emelvényre lép, annak lapjára leteszi zsebóráját és egy ívnyi papírjegyzetet. Kortyol egyet az odakészített vízből, két kezével megfogja az emelvény két szélét és elkezd beszélni. Szabadon, sallangmentesen. Halkan, tagoltan, érthetően. Beszédében nincsenek szenzációk, nincsenek kitörések, csak megállapítások. A tényeket mondja. Néha nyomatékot ad egy-egy szónak, mutatóujja ilyenkor a szavak segítőjévé válik. Mozdulatai, hanglejtése jellemzik őt. A papírra sem néz, amikor a küldöttek iskolai végzettségét kifejező számokat sorolja. Fejből idézi a hozzászólókat és azt, ki. honnan jött. Arca természetes. Pózta- lan, összhangban van a szöveggel. Aki hallgatja, úgy érzi, csak hozzászól. Ülünk, hallgatjuk öt és néha elcsodálkozunk azon, hogy eddig erre, vagy arra nem figyeltünk fel, ezt, vagy azt nem vettük észre. Elgondolkodtat és megnevettet, és felszólalása végén még ahhoz is van kedve, hogy leckét adjon irodalomtörténetből. Aranyt és Madáchot idézi, pontosan és úgy, hogy kiemelése többet nyújt két jól megírt tanulmánynál. A több mint másfél órás beszéd végén visszateszi zsebébe az' órát, összehajtja jegyzeteit és kimért léptekkel a helyére megy. A kongresszus felállva ünnepli, ö is feláll. Kezével int, megköszöni a tapsokat. Akik ismerik mozdulatát, tudják, ez azt is jelenti, hogy feszélyezi a köszöntés. Elsőként ül le. A kongresszus zárt ülésen folytatja munkáját. Délután teljes ülésen jelentik be: ismét őt választották meg a Központi Bizottság élére. , „ említem azt a nagy figyelmet és fegyelmet, amellyel a küldöttek és a meghívottak a kongresszus vitáját követték, arra gondolok, hogy ez a más országokból érkezett küldöttségeknek is sokat mond pártunkról. Itt szeretném még egyszer megkö-. szönni a szovjet, a portugál és az etióp küldöttség vezetőjének felszólalását, a többi testvérpárt üdvözletét, amelyet a sajtóban nyilvánosságra hoztunk és hozunk. Néhány szót a sajtóról. Mi a sajtó dolgozóinak munkáját — ide értve a nyomtatott sajtót, a rádiót, a televíziót és a hírügynökséget is — nagyon fontosnak tartjuk. Nem mindig mondjuk így vagy ilyen szépen, de a lényeg ez. A kongresszusra készülve is arra törekedtünk, hogy a sajtó dolgozóinak megfelelő munkafeltételeket biztosítsunk. A lapoknak, a távirati irodának, a többi sajtószervnek ki kellett elégítenie a kongresszus iránti nagy érdeklődést. Tanácskozásunk alkalmából számos külföldi tudósító is érkezett hazánkba szocialista és kapitalista országokból egyaránt. Számukra is megfelelő feltételeket igyekeztünk biztosítani, külön televíziós rendszeren . követheti ték a kongresszus minden eseményét, hallhatták minden szavát. Tudomásom szerint ezzel elégedettek is voltak. Azért tettük mindezt, mert komolyan gondoljuk, hogy pártunk hazafias, internacionalista párt, a népek barátságának híve. Ehhez az is hozzátartozik, hogy segítsük a népek kölcsönösen jobb megismerését. S ebben óriási szerepe van a sajtónak. Nyilván nem mindenkinek volt alkalma követni a kongresszus nemzetközi sajtó-, visszhangját. Hadd mondjam el: nagyon nagy figyelmet fordít erre a kongresszusra a Szovjetunió, a többi szocialista ország sajtója, s nagy terjedelemben számolnak be munkánkról a kapitalista országokban működő testvérpártok lapjai is. Ez jó és megtisztelő számunkra. A kapitalista világ polgári lapjai szintén foglalkoznak pártunk kongresszusával. Teszik ezt a maguk módján, egy részük korrekten ad hírt róla, más részük — hol a „politika megmerevedéséről”, hol „liberalizálódásról” cikkezve — politikai jósol- gatásokba, személyi kombinációkba bocsátkozik. Erre még néhány órájuk van, azután azt ajánljuk, hogy a kongresszus határozatain gondolkodjanak el. Egy polgári lap azt írta: Budapesten nem látszik, hogy összeült a kongresszus, az emberek úgy jönnek- mennek a városban, mint más napokon szoktak. Ezzel arra célzott, hogy érdektelenség mutatkozik kongresz- szusunk iránt. Az igazság, hogy mi munkakongresszust tartottunk, és az embereket is arra kértük, hogy rendesen végezzék a dolgukat. Ez is történt. Itthon is nagy figyelem követi tanácskozásunkat, a kongresszus munkájával valósággal együtt élt a párttagságunk, sőt az ország egész politikai közvéleménye. Ennek sok jele van. Nemcsak az, hogy az újságok nagyobb számban fogynak, hogy a tv-nézők keveslik a kongresszusi adásidőt. Ennek vannak más, még ennél is fontosabb jelei. ■ A Szerkesztő Bizottság jelentésében szó volt azokról a levelekről, amelyek nagy tömegben érkeztek a kongresszus előkészítésének időszakában. Sokszor valóban megható, megrendítő formában fejtik ki egyes emberek a véleményüket, álláspontjukat. A kongresszus ideje alatt is kisebb-nagyobb kollektívák, szocialista brigádok, egyes emberek elküldték üdvözletüket táviratban, levélben. Ezekben kifejtették (Folytatás a 3. oldalon)
