Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
IÍNííWJíEc} 1985, március 23., szombat o Meskó—Póka-tárlat Orosházán a Táncsics iskolagalériában Orosházán a Táncsics Mihály Gimnáziumban a lakás- kultúra fejlesztése, a művészetekkel való állandóbb, kapcsolat megteremtése adta az ötletet néhány évvel ezelőtt, s így született az iskolagaléria. Évente négy-öt kiállítást rendeznek, amely keretében kezdetben az Orosházához kötődő művészeket ismerhették meg, találkozhattak alkotókkal, s bepillantást nyerhettek a művészi alkotás folyamatába is. Alapvetően ilyen célkitűzés érvényesül a továbbiakban is, a művészi alkotó folyamat megismerésével, a művészi tárgyakkal állandóan együtt élve, naponta találkozni azokkal, olyan belső folyamatot indíthat el, amely magát a befogadást könnyítheti meg, s így egy magasabb szintű igényt tud kialakítani. Ezért lehet fontos rész az iskolagaléria a nevelésben. A mostani tárlaton két gyulai művész, egy alkotó házaspár mutatkozik be. Mindketten pedagógusok, és a gyulai szakmunkásképző Intézetben tanítanak. Huszonnégy különféle képzőművészeti alkotást hozott el most Meskó Anna és Póka György. Akvarell, metszet, nyomatok és olajfestmények változatossága széles betekintési lehetőséget ad a házaspár képzőművészeti önkifejezésének sokféleségébe. Ragyogó példákat látunk arra is, hogy a képzőművészet miként lehet mindennapi életünk szerves része. Ezt bizonyítják az alkalmi grafikák, a nagyobb lélegzetű alkotások pedig kettős érzést fejeznek ki: egyrészt egy régi, eltűnő környezet megmentésének öröme, másrészt az eltűnőben meglevő formák felmutatása, hogy azt magunkban valamilyen módon tovább vigyük. Van még egy figyelmeztetője ezeknek a képeknek, itt főként Póka György olajképeire gondolok, harmóniát akar és kíván teremteni, de mégsem csupán harmóniateremtés ez. Valami nyugtalanságot sugallnak, s ezt leginkább az erős színekben lehet érezni. Meskó Anna akvarelljei hangulati színfoltok, feszülten vibráló érzésekkel, titokzatossággal és gyötrelemmel. Egyfajta összeütközést érezni bennük: egy krúdys világ elvesztésének a fájdalmát, egy új keresésének nehézségét. A képzőművész házaspár vallja, hogy a művészet feladata a gondolatok képi megfogalmazásán túl az is, hogy környezetkultúrát formáljon, alakítson, változtasson rossz szokásokon. Így láthatunk itt is egy sor olyan képet, amely éppen ezt szolgálja, igényesen dekoratív célzattal megalkotott képekről van szó. Csendéletek ezek a képek, olyan értelemben is, hogy a csendet, a nyugalmat akarják az otthonban megteremteni. Virágok, füvek, bogáncsok, nemegyszer az észrevétlen lesz kiemelt és célzatos: ez szép. Így kényszerítenek az odafigyelésre. FUlöp Béla Michel Dorigny: Pan és Syrinx Remekművek a francia „nagy századból” A Louvre kiállítása a Szépművészeti Múzeumban A francia szellem rajongói most nosztalgiájuknak áldozhatnak a Szépművészeti Múzeumban, ahol a virágkor csillantja fel fényét a párizsi Louvre vendégkiállításán. Közel ötven festmény, közöttük a legnagyobbaké — Voueté, Poussiné, C. Lorrainé, Le Bruné, Mignadé —-. idézi a „Grand Siede”, a Napkirály, XIV. Lajos korának sugárzását. XIV. Lajos nagyvonalúan pártfogolta a művészet minden fajtáját. A király parancsára Colbert ajándékokkal és életjáradékkal támogatta Európa kiváló művészeit és tudósait. Á ver- sailles-i kastélyban az udvar fényűző életmódjához hozzátartoztak a pompás színielőadások, folytak az ünnepségek a sok száz tükrös, márványos. palota termeiben. Corneille, Racine, Mo- liére voltak az uralkodó háziszerzői, Lully a muzsikusa. A király, és az udvarába gyűjtött arisztokrácia életét meg 'kellett örökíteni, a dicsőséges csatákat, az ünnepségek szereplőit, hogy elkápráztassa a kortársakat és a késő utódokat. Hogy ez mennyire sikerült, mutatja az is, hogy minden uralkodó kis Versailles-t akart építeni szerte Európában, sőt, még a dúsgazdag arisztokrácia tagjai is, mint Eszterházy Miklós Kismartonban. A francia lett az irodalom, a diplomácia, az előkelők érintkezésének nyelve, francia volt a követendő divat művészetben, szokásmódjában Londontól Szentpétervárig. XIV. Lajos kormányrend- szere a művészet számára is irányt adott. A Colbert által alapított akadémia a festészet számára is előírta a törvényeket, a klasszicizmus szabályait. A példákat az ókorból vették, de velük a kor nagy eszményeit szolgálták, a heroikus nagyság, a Bertalan Ágnes: Daltalan este A munka láza nem csitult el ebben az őszi alkonyaiban sem. Hordják a tengerit, a kórót, vontatóval, persze. Az udvarokon sárgállanak a tengerihalmazok. A határról hol közeledőn, hol távolodón traktor pásztázza a földet, a sötétedő időt, szántanak. Nem, nem nyikorog kútgém az udvarokon már, kisborjú sem igen bőg, csak a disznók sivalkodnak. De a lebukott nap éppen úgy visz- szadobja színét, fényét az égaljra, a lilát, kéket, sárgát, tűzláng-pirosat, mint a sok-sok elment novemberi estéken. Lendület, láz, nagy sietés a november. Állok a ház végénél ezen a szombati napon, mint any- nyiszor máskor, hogy minden idegszálammal érezzem az estét, a lázt, az életet. Míg állok, s engedem, hogy átzúgjon bennem a világ, sorra fellobbannak a csillagok a felhőtlen égen. Pillókálnak elébb, míg teljes fényükkel, valójukkal tündökölhetnek. (Mindegy, ha a ma embere már tudja is: a saját vérének lüktetése lobog, nem a csillagok, mégis a csillaglo- bogás az igazi; az érzés, a csodálat.) Állok, s ölel a november hűse. Várom, hogy előloholjon a felsőkertekről a sötétség, s a csillagok letelepedjenek az ég magas szélére, tehát közelebb jöjjenek hozzám. Lassan lecsitulnak a zajok, neszek, beszédek. Belezuhan minden a sötétbe, mint a kő a mély kútba. S akkor valami megfoghatatlan érzés önt el. Szó szerint: süketség. Pedig még bedobja hozzám a lég a szántó traktor dohogását, de valahogyan... ezt is úgy, mintha valami ismeretlen túlvilágról jönne. Mert hiányzik az estéből valami. A szombat estéből. De mi? bátorság, a katonai erények, a nagylelkűség, a nemes szenvedélyek dicséretét, melyeknek költője Corneille volt. A másik mozgatóeszmény a vallásosság, de vele állandó harcban a racionalizmus is, hisz ez a század Descartes százada. A kiállításon ebből a levegőből megérezhetünk valamit, bár a jellemző nagylélegzetű alkotásokat nem lehet elhozni. Néhány művet láthatunk a meghatározó jelentőségű Le Bruntól, aki a francia barokk művészet diktátora, a képzőművészeti akadémia és a királyi gobelinműhely igazgatója, Versailles művészeti kialakítója volt. A Szépművészeti Múzeum XIV. Lajos apotheózisa című olajvázlata révén, melyet a versailles-i tükörgaléria mennyezetén festett meg, képet alkothatunk nagylélegzetű, dekoratív munkáiról is. A múzeum márványtermében a stílusformáló művészek mindegyike jelen van, Poussintől Mignardig. A kiállítás a század utolsó kétharmadának anyagát öleli fel, a klasszikus eszmény kialakulását és diadalát nyomon kísérve. A mérték és harmónia, az érzelmek és az értelem egyensúlya arat diadalt a képeken, az emelkedett szellem pátoszával. Az antikvitás és az itáliai reneszánsz hagyomány segített a sajátos formanyelv kialakulásában, különösen Raf- faelé, akinek Poussin is nagy csodálója volt. Bemutatott Safir halála című képével éppen Raffaello kompozíciójával akart versenyre kelni. A nagy olasz mester hatása ismerszik fel F. Perrier Acis és Galathea című képén is. A XVII. század két legnagyobb festője, N. Poussin és C. Lorrain, noha Rómában élt, először emelte világhírA házak, porták begombolkoznak, külön-külön kicsi világgá bomlik a nagyvilág. Megszakadt a munka, „kalákában” szedett tengeri munkája, s csak tudom, hogy ennél a portánál, vagy amannál most vacsoráznak, vagy még most végzik a jószág körüli dolgot, aztán ... már bekapcsolták a tévét. Nagyszerű ez, de mégis, ezen túl süket a világ. Egyszer csak kemény kopogással, mint a jégeső — döbben belém: évek óta nem hallok „nótaszót”, vagyis dalolást sem a nyári estékben, sem télen, sem ősszel. .. Csak néha az állami gazdaság klubjából harsog a diszkó. Nem azért idegen nekem ez a zene, mert hogy ... öregszem. Nem. Sehogyan sem „passzol” bele a tájba. (Érdekes, a traktor dohogá- sa: igen.) S most a régen csattanó dalok, a kesergők, az örömöt, a vágyakat világgá hirdetők jutnak az eszembe. Ezek közül is kettő szárnyalja túl a többit, hogy ... „Sé, haj, lemegyek az Alföldre kaszálni / Sűrű rendet fogok ott majd vágni. / Sűrű a rend, gyöngyharmat az alja. / Sé-haj gyönge a babám karja, nem bírja ...” „Jaj de csinos kis katlan ... / Rajta a sok mosatre a francia festészetet. Poussin a heroikus tájképfestészet megteremtője volt. A táj ési ember klasszikus összhangját hozta létre bo- rongós, a sárgák és kékek kiszámított harmóniájával festett képein. C. Lorrain poetikus művein egymástól távol eső emlékeit olvasztotta össze a természeti jelenségek tökéletes ismeretére. A felkelő vagy a lenyugvó nap fényhatásait örökítette meg tájképein Turner az impresszionisták előfutáraként. A kor vallásos eszményeit Ph. de Champaigne A fájdalmas Szűz a kereszt lábánál című műve és Nancy múzeumából kölcsönzött pa- tetikus Caritas-a képviseli. Az antik harmóniát, a kiegyensúlyozott, hűvös kompozíciót, a tiszta, árnyalatban színeket legjobban J. Stella Clelia átkel a Tiberi- sen című alkotása mutatja. A kor eszményei közül a méltóság és pátosz az ünnepelt S. Vouet és P. Mignard műveiről sugárzik leginkább. S. Vouet, a XVII. század kiemelkedő francia művésze már életében európai hírű mester volt. Sikere annak köszönhető, hogy új, erőteljes festői nyelvet honosított meg hazájában. A nemzetközivé váló caravaggioi stílus továbbfejlesztője nemes formákkal, tiszta színekkel, lendületes előadásmóddal. Az ő műhelye volt a legjelentősebb, a század második harmadában Párizsban, a művészek nagy része megfordult benne, Lebrun és Mignard is. A gazdagság allegóriája című munkája jól mutatja kiváló képességeit a lendületes kompozícióban, a magával ragadó színkezelésben. A gondosan rendezett kiállítás méltó párja az 1971- ben bemutatott nagy francia kiállításnak. Brestyánszky Ilona lan. Mosd el kislány az edínyt, az edínyt, / Ügy öleld meg a legínyt.. Kóróhordás ideje volt akkor is, s a roppant csendben szárnyalt a dal valakinek leikéből az Ugrai-erdőn, s dobta be a kertünkbe. Ma sem tudom, kis sírta vágyát, kívánságát a hűlő időbe, a zizegő kórók között. Az is mindegy, hogy összekeveredett a népdal és a „műdal”, hiszen máig sem tudom hova tenni azt, hogy „ . . .Cikáznak a fergetegek. / Hol hálok az éjszaka meg. / Te- nálad angyalom, / Paplanos ágyadon, / Hálok az éjszaka meg...” Most nem is ez a lényeg, hanem az: miért nem zendül a lélekből a dal, a nóta, az a kényszer, ami világba küldi a lélekben zajló örömöt éppen úgy, mint a gyötrelmet, a sírást? Miért nem hirdetjük dallal, száguldó érzésekkel a lelkűnkben zajló örömöt, vágyódást? Ami még a kocsmákból is harsogott, csak úgy zengett tőle az utca, a falu. És most? Ki „van” tiltva a presszókból, kisvendéglőkből a nótázás. Helyette mi van? Süket hangzavar, trágár beszéd zúdul ki az utcára, estébe, mint szeny- nyes áradat, ami elsodorja azt, amit építettünk hitben, munkában. Ezt engedélyezték volna, illetékesek? Nem hiszem. De, ugye, mi betartjuk a rendeleteket, nem vétünk ellene! De, hogy mi ellen vétünk, azt még nem mindenben fogalmaztuk meg. Madár János: Tavaszi imádság Kinyílt kezünkben ez a táj, büszke fény tapad a lányok szeméhez. Szeretném ujjadat fölnevelni. Kifésült hajadból megrakni azt a kazlat. Arcok közelről Bertalan Ágnes Bertalan Ágnes tárcái, novellái rendszeresen olvashatók a Köröstájban, a Szabad Földben. Szabó Pál lánya, Erzsiké édesapjától tanulta a szépírás művészetét, és azt, hogy látószögében, művei középpontjában mindig az ember áll, érzelmeivel, örömével, bánatával. Az apai indíttatás öröm volt és teher egyszerre, hiszen hamarosan az írónő önmaga akart lenni, nem csak Szabó Pál lánya. Ezért is ír kezdettől fogva apai nagyanyja nevén. „Legyek hát más, még a nevemben is”, mondta az Arcok közelről sorozatban 1980 novemberében. — Mi történt azóta? — Apámról már nem tudok többet írni. Ügy érzem, a Szabó Pál szivárványaiban mindent elmondtam. A többi az irodalomtörténészek dolga. írtam egy kisregényt Fény és árnyék címmel, több novellát, a Halálnak halála pedig, önéletrajzi töredék, nagyobb lélegzetű novella az Érettségi találkozó. Számomra azonban legfontosabb valamennyi között a Sirató. Ez emlékezés édesanyámra, beszélgetés a múlttal. Tanácsolták nekem, hogy addig írjam ki magamból ezt az érzést, amíg nagyon fáj. Ezt tettem, és úgy érzem, sikerült a mű. A szeghalmi múzeum adja ki május végén, június elején. Aztán itt az emlékházban mindig van teendő; most éppen leltározunk, számba veszünk minden könyvet, tárgyat, fényképet, bútordarabot. Rendezgetem, másolgatom régi dolgaimat is, van ami tetszik ma is, van ami már nem . .. — A fővárosból végleg visszaköltözött Biharugrára, apja házában él. Nem bánta meg? — Nem. Pest az Pest, és aki otthagyja, menthetetlenül vidéki lesz. Ez tény. De számomra a valóság itt van Ugrán, ez a valóság az enyém. És hiszem, hogy a fővárostól messze is születik jelentős irodalom. — Amit a riporter, hosz- szú ideig a Képes Üjság munkatársa, az országot járva 20—25 éve tapasztalt, ami „nem fért bele” a riport műfajába, amit oly soká hordozott, végül szépirodalommá nő. Ügy sejtem, nem írhat könnyen ... — A tájak, az idők változnak, ám az ember ugyanaz: mélységesen érző lény. És engem a benső ember izgat nagyon. Kibomlani csak az írógépben tudok, amikor nekiülök a munkának, akkor árad minden. Egyébként állandóan jegyzetelek, aztán felhasználom a jegyzeteket, ahol kell. A párbeszéd nem erősségem, de az érzések és a lényegre törés igen. Ahogyan az ugrai életről szóló szociográfiámban is írom — ami egyébként három éve irodalmi pályázaton második díjat nyert, de sajnos, elkiáltott szó maradt, több szerkesztőségben hallgatnak róla, csend van körülötte —, sosem kívülről bírálok, többet szeretnék, jobbat, szebbet az ugraiaknak. Többet, jobbat, szebbet; ezt szeretné Bertalan Ágnes, Szabó Pál Erzsikéje. Az ugraiaknak, ennek a még napjainkban is kissé mostoha sorsra ítélt bihari népnek. Niedzielsky Katalin Simon Vouet: A gazdagság allegóriája
