Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
o 1985. március 23., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Olvassuk újra, együtt: Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz A felszabadulás a magyar Irodalom egészében alapvető változást, hozott. A korábbi írófejedelmek eltűntek, a vallásos, katolikus erkölcsi szemlélet, a Tóth Ti- hamér-i „tiszta férfiúság” és kapcsolt részei megszűntek favorizáltnak lenni. Az új erkölcsi normák a baloldali- ság jegyében fogalmazódtak meg, az addigi üldözöttek hősökké váltak; mintegy itt is talpra állítva azokat az alapvető természetes és általános erkölcsi normákat, melyekből eddig csak azokat harsogták, amelyek a hatalom demagógiájához szükségesek voltak. Természetesen előbb a lira és a novella kelt az új szél szárnyán a magasba, de ezt rövidesen követték azok a már korábban megírt regények, amelyek a fasiszta cenzúra következtében nem láthattak napvilágot. Aztán jelentkezett az új prózaíró.-nemzedék, amely életélményének kapta a háborút, a felszabadulást, az újjáépítés éveit. Azt a hatalmas társadalmi változást, amit 1945, majd a koalíciós idők, aztán a fordulat éve jelentett, borzasztóan nehéz lett volna egy nagy társadalmi körképben akkor ösz- szefoglalni. A korszak jelentős írói — Karinthy Ferenc, Déry Tibor, Urbán Ernő és mások — riportkötetekkel váltak ki az irodalomból. S csak az ötvenes évek elején jelentek meg azok a regények, amelyek már irodalomtörténeti maradandósággal ábrázolták a felszabadulás pillanatát. Ezek között talán a legjelentősebb Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című műve, mely 1953-ban jelent meg, s amelyből 1955-ben film is készült. A mű a magyar társadalmi osztályok teljes körképét adja abban a huszadik század közepi állapotban, ahogy Budapesten, a körülzárt fővárosban létezhettek. A cselekmény helye tehát az ország fővárosa, az időpont az a másfél hónap, amikor a szovjet hadsereg már ostromgyűrűbe fogta a várost, s az emberekből a kiélezett élet- halál-helyzetben kitört valóságos természetük. Az író két katonahősét még bejuttatja a körülzárt városba, az egyik családját mennek meglátogatni, és aztán végig ott is maradnak. Az ő sorsuk hálójába került embereket ismerjük meg: a katonaszökevényeket, -üldözötteket, a hatalomban tobzódó, de az orránál tovább nem látó nyilas söpredéket, mindazokat, akik ennek a negyven évvel ezelőtti világnak élő részesei voltak. Karinthy műve nem nagy lélegzetű regény. Egy gyorsan olvasó ember három óra alatt végezhet vele, viszont ebben a három órában érzékletesen támad fel az olvasó előtt annak a szörnyű pár hétnek minden lényeges eleme. Történelem- könyv — lebilincselően iz- galmas történetben elbeszélve. Aki hozzákezd, biztos, hogy nem tudja letenni. Itt valósultak meg — vagy talán kezdtek teljessé válni — Karinthy Ferenc prózaírói erényei, ő soha nem bonyolult. Az élet komplikált- ságát nehézkességgel, modorossággal nem is lehet híven visszaadni. Áttetsző, világos szerkezet, rendkívül jellemző portrék, pontos, leíró mondatok — mindez érdekes, fordulatos cselekménybe ágyazva. Ezek az erényei. S az eredmény egy lényegretörő, elbeszélő emlékezetbe tapadó regény. Szalontay Mihály Szúdy Géza: Kálvária Ipolyság, messzi Kálvária-domb! Menekvésképpen most feléd bolyong, Ott hull le a dércsípte gondolat E felleges tavaszi ég alatt. Sűrűn kanyargó ösvényeiden Hány ifjú öröm kísért szelíden! S hány lépdelt velem könnyű szívű lány, Szép szókra, csókra bujtogatva szám. S a domb selymes, mély rejtett hajlata! S az izzó part kakukkfűillata! S a verejtéké, mely gyöngyözve gyűlt, S kevert a csókba sósat, keserűt. Nem kábít úgy jázmin és liliom, Mint a párázva bolyduló szirom, Hol a hónalj sötét virága tár Forró kelyhet, izgatót, mint a nyár. Ö, szép testek vad, világkezdeti Játéka, mely villogva pergeti Fényes szilánkokban a tömb időt, S két győztest futtat: a férfit s a nőt! Aztán az alkony, a leballagás. A három kereszt... Három jeladás. Még elkapom az est páráin át A bal latornak cinkos mosolyát... Ö, messzi, régi Kálvária-domb! Keresztjeidnél emlékük bolyong, A nap kihűlt, de él mind az a lány. Csillagként jár az éj boltozatán. Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz (Részlet) ...Hajnalban arra ébredtek, hogy valaki ököllel veri az előszobaajtót és kiabál. Turnovszky nyitott ki, viaszmécsessel. Rögtön félretolták az útból, s három férfi tódult a lakásba: mindhárman nyilas karszalaggal, bőrövvel, pisztolytáskával és fekete, ellenzős sapkával. — Kicsoda maga? — rivallt a mérnökre az, amelyik elöl jött, egy öles termetű, bőrkabátos férfi, aki körül kellemetlen pálinkaszag úszott. — De kérem... én rimafői Turnovszky Tivadar okleveles . . . — hebegte a mérnök, a bőrkabátos azonban nem figyelt rá, benyitott az egyik lakatlan szobába. De hirtelen visszafordult, zseblámpájával Turnovszky arcába világított, s a boldog meglepetés hangján fölkiáltott : — Apuskám! Hiszen te zsidó vagy! Turnovszky majdnem elájult az ijedtségtől és az arcába lehelt szesz erős szagától. Kotorászni kezdett zsebeiben, de a bundája volt rajta, s alatti pizsama: csak egy fényképes villamosbérletet talált. Fölmutatta, és magas fejhangján, amelyet a rémület kiszárított, igyekezett bizonygatni: — Kérem, én őskeresztény famíliából. . . egyébként közlöm, hogy nemességünket harmadik Károly alatt. . . A nyilas kiverte kezéből a bérletet. — Az az irat lehet hamis! Levette sapkáját, és egy kockás »/.sebkendővel megtörülte izzadó homlokát. Rágyújtott, a mérnök arcába fújta a füstöt, aztán elfordult, és társaival a szobákba csörtetett. Turnovszkyné halk sikollyal ugrott ki az ágyból, s ösztönös mozdulattal a csavarokat kezdte kiszedegetni hajából. Az alacsonyabbik nyilas, egy cigányképű alak, az ágy alá világított. — Kit keres maga az én ágyam alatt? — kérdezte az asszony mosolyt erőltetve arcára. A nyjlas nem válaszolt. A három ember teljesen megtöltötte a nagy lakást: összevissza rótták a szobákat, minden lyukat végigszimatoltak, a fiúk arcába világítottak, de sehol sem állapodtak meg: nyilván kerestek valakit. A harmadik nyilas, egy. szőke tejfölösszájú, pattanásos kamasz pimaszul beletúrt Jutka ágyába, és a lány melléhez nyúlt. Jutka teljes erejével a suhanc kezébe harapott. — Hülye! — jajduít fel a fiú, és karját visszakapva pisztolytáskájára ütött. — Azt hiszi, megijedek magától? Én jövő héten százados leszek! Jutka felült az ágyban, és dühtől szikrázva előrehajolt. — Menjen innen a fenébe, érti? Végül ismét Turnovszkyt szedték elő, aki közben megtalálta az összes iratait, és szétrakta őket az asztalon. A bőrkabátos egyetlen mozdulattal lesodorta a sok papirost. — Ki jött ide az éjjel? — Kérem, úri becsületszavamra .. . — Ide figyeljen: mi egy alacsony, bajúszos, vörös embert keresünk. Saját szememmel láttam, hogy ebbe a házba szaladt be. Elhiszi nekem ? — Én elhiszem, de a mi lakásunkban . . . úri becsületszavamra .. . Mikor a nyilasok kifelé indultak, a bőrkabátos még egyszer belevilágított Turnovszky képébe. — És jó lesz vigyázni, apuskám, mert mi mindent tudunk. Én csak annyit mondok: nem vagyok szívbajos ember.. . A mérnök még mindig sápadtan, de kezeit sebesen dörgölve tért vissza az előszobából. — Kint vannak. .. Mit szóltok: jól elintéztem őket? így kell ezt: szépen, finoman ... Még egy ideig hallották az őrjárat zajongását a folyosókon és a lépcsőházban, aztán végre csönd lett: a nyilasok nyilván Odébbálltak. Turnovszky egy elégedett puszit nyomott felesége homlokára, s visszabújt a még langyos dunyhák közé. De rögtön nyávogott is egyet. — Mi baj, cicu? — Hova tetted az órámat, fiam? Keresni kezdték, de hiába: a drága, svájci aranyóra eltűnt az éjjeliszekrényről. A mérnök, előbbi ijedelmét feledve, magánkivül ugrott talpra. — A fene egye meg! Utánuk megyek! Feljelentem őket a parancsnokuknál. — Totó, azt hiszem, te nem vagy épeszű . . . A mérnök még sokáig nem tudott elaludni, újra, s újra dühbe lovalta magát. Gazsó, aki a másik szobában feküdt, csöndes elégtétellel hallgatta Turnovszky szűnni nem akaró, halk szitkozódá- sait. . . ... Amikor felnyitotta a szemét, újra a mérnök hangját hallotta, s egy pillanatra azt hitte: még mindig az óráját panaszolja. Pedig odaát most vitatkoztak valamin.: közben reggel lett. Mintha az asszony csendesen sírt volna, aztán Jutka hangját hallotta. Gazsó felült az ágyban és figyelni kezdett. Zoltán még aludt. — Nem kérnélek rá, kislányom — hallotta a mérnök gyors, dallamos mondatait —, nem kérnélek, ha nekünk is nem volna félnivalónk. De légy okos, és lásd be: most az órámat vitték el, de ez az éjszakai eset sokkal rosszabbul is végződhetett volna, és akármikor megismétlődhet. Azt nem hiszem rólad, hogy bajba akarod keverni Ilma nénédet, aki annyi jót tett veled. Pedig ha következetesen végiggondolod . . . — Én nem félek, én semmitől sem félek — mondta Turnovszkyné. — És hová menjen innen szegénykém, ebben a szörnyű bombázásban? — Te azt nem tudod megítélni, fiam, hogy neked mi jó és mi rossz. Én vagyok érted felelősi... Ez egy veszélyes ház, ahol már nyomoznak, ahova egész biztosan vissza fognak jönni, és ti csak egymásra hivjátok fel a figyelmet. Itt két szökött katona bujkál meg, ti ketten: kicsit sok egy lakásra. A saját érdeke is azt kívánja, hogy ne maradjon itt tovább. El fogjuk látni pénzzel, élelemmel... Gazsó nem tudta, miért veszélyes, ha a lány itt van, • csak azt értette, hogy ki akarják tenni, és nincs hová mennie. Az, hogy a mérnök ilyen kegyes szavakba csomagolja a dolgot, felháborította: az álom rögtön kifutott szeméből, fölugrott, és kezdte magára ráncigálni a nadrágját. Gazsó a lánnyal eddig nem sokat beszélt, és azt is inkább csak sejtette, mi fűzi Zoltánhoz. Az itt lakók közül mégis Jutkát érezte tán a legközelebb magához, mert ő volt az egyetlen, aki minden leereszkedés és tettetett közvetlenség nélkül tudott szólni hozzá, s ha jókedvű volt, kedvesen beszélt, de ha félt a bombáktól, vagy valamiért elszomorodott, azt sem akarta eltitkolni. Nem ébresztette fel Zoltánt, ujjával hátrasimította fekete, sűrű haját, kopogott a szomszéd szoba ajtaján, de a választ sem várta meg, benyitott. Turnovszky felöltözve, cigarettát töltögetve magyarázott, az asszony még ágyban volt, egy kis zsebkendővel szárítgatta a szemét. Jutka a kányha mellett ült, lábát a szék alá húzva, sápadtan. Gazsó megállt az ajtó mellett, egyik keze még a kilincsen. — Jó reggelt, fiacskám, már felébredtél ? Kialudtad az izgalmat? — fordult feléje rögtön Turnovszky, s az ezüst tárcáját nyújtotta. — Egy jó reggeli cigarettát? Gazsó nem mozdult el az ajtó mellől, egy gyilkos pillantással végigmérte, s olyan durván, hangosan támadt rá, hogy az asszony mélyebbre bújt az ágyba: — Nem szégyelli magát? Mit akar ettől a lánytól? Turnovszkyt azonban nem tudta kihozni a sodrából: félrehajtotta fejét, s mint aki még örül is Gazsó be- léptének, eg nyájas mosolyt küldött felé. — Hallottad, miről beszéltünk? Kitűnő: akkor segíthetsz meggyőzni a hölgyeket ... — Hiába csavarja: ez a lakás nem a magáé. Akik itt laktak, azok elutaztak, és . a kulcsot Pintéréknek adták. Innen maga senkit el nem küld. A mérnök vékony, hosszú tenyerével az arca előtt integetett, s mint aki csak egy félreértést igazít helyre, még készségesen magyarázta: — Tévedsz, fiacskám, Koch Endre engem bízott meg a lakás kezelésével. Ha óhajtod, parancsolj, a megállapodás . . . Egy géppel teleírt papírost vett ki a fiókból, s az asztalra terítette. Jutka felállt, halkan kiment a szobából. Gazsó megvetően előrebigy- gyesztette az ajkát. — Az az írás hamis. Maga csinálta, akár a többit. A mérnök feleségére pillantott, felállt, megfogta Gazsó zubbonyát. — Különben is tudod te, fiam, hogy ki ez a lány? Egy bujkáló zsidó, aki más néven él. Ha megtudják, mindnyájunknak kampec, neked is, nekem is . .. Turnovszkynéból újra kitört a zokogás. Gazsó csak a vállát rándította, lerázta magáról a mérnök kezét. —: No és, ha akárki? Talán az utcára menjen aludni? Ide figyeljen: hagyja bé- kin azt a lányt, mert ha még nem volt megpatyingolva, hát, kaphat egyet-kettőt... Turnovszky kitátotta a száját, aztán újra becsukta, a székre huppant. — Hiszen ugyanazt akarjuk mind a ketten. Én is csak azt mondtam, hogy ha ennél biztosabb helyet találunk neki. .. — Akkor is itt marad — mondta Gazsó, és kiment a szobából. A mérnök egy zsebkendővel törülgetni kezdte az arcát, homlokát. — Az ember ide fogadja, jót tesz vele, és tessék: ez a hála! Jacques Blanchard: Caritas
