Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-21 / 67. szám
1985, március 21., csütörtök „Nem hívtak, önként jelentkeztem” II magyar Vörös Hadsereg szakaszparancsnoka voltam Noha az óvatos léptek, a lassú kézmozdulatok már nem, de az emlékek friss felidézése, a boldog megelégedettség és a huncutkás mosoly jelei mégis bizonyos fiatalos lendületet, derűs nyugalmat kölcsönöztek a 84 éves embernek. Se vége, se hossza annak az elbeszélésnek, amelybe Gonda Lajos, az egykori mezőkovácsházi Dózsa Tsz nyugdíjas elnöke, illetve brigádvezetője az egyik nap délutánján belekezdett. Az öt elemi elvégzése után neki is olyan cselédsors jutott osztályrészül, mint amilyen szüleinek éfe testvéreinek : többek között kapálni, aratni járt a termés negyede fejében. így ment ez 1919 április közepéig, amikor vöröskatonának állt be. — Kik jelentkeztek még a faluból? — Innen, Mezőkovácsházá- ról rajtam kívül Szabó Mátyás, Kusz Károly, Mezei Pál, Szokol István, Jurányi Mihály és Babos János. Aztán volt még három öregkatona is: Fülöp. István, Kiss Mihály és unokatestvérem; Gonda Mihály. Ügy tudom, közülük már csak én vagyok életben. Nem hívtak, önként jelentkeztem. Akkor a román királyi csapatok Battonya közelében lehettek. Mi Cegléden leszálltunk a vonatról, ruhát, fegyvert kaptunk és örkénytáborban megkezdődött kiképzésünk. Ott két század újonc Y°^> és úgy szólt a parancs, hogy az elsőnek ki kell mennie a frontra, de előbb még fel kell tölteni az egységet. Túl sok volt azonban a jelentkező, úgyhogy a lőeredmények alapján válogatták ki őket. tg/ kerültem be Szokol Istvánnal abba az alakulatba, amelynek az észak felől támadó intervenciósokat kellett feltartóztatnia. Közben a Vörös Hadsereg — ahogy hallottuk — kibékült a csehekkel, így néhány nap múlva megkezdtük a visszavonulást. Én akkor a 30. vörös gyalogezredhez tartoztam . . . — Hol estek át a tűzkeresztségen? Gonda Lajos ’19-es vöröskatona volt Fotó: Veress Erzsi — Előbb Csongrádra mentünk és ott ért egy nagyobb támadás bennünket. Majd parancsot kaptunk, hogy vonuljunk Szentesre. Igen ám. de fei volt robbantva a híd, amelyet utászaink gyorsan helyreállítottak. Emlékszem, az orosházi kövesúton felfejlődtünk rajvonalba és közben lövöldözés kezdődött. Végül reggel felé egy fadepóhoz értünk, s máris tüzeltek ránk az emeletekről. Nagy lett a tumultus, a tüzérek hátrább húzódtak, a tiíd irányába. Mivel ukáz nem jött, az ezred nekirontva a nagykapunak, kitörte és mindenki hanyatt-homlok rohant a Tiszáig. Azután a kedélyek lecsillapodtak, és rajvonalban haladtunk Szentes felé vissza. A helységtől másfélkét . kilométerre rettentő nagy „tűzijáték” kezdődött. Az ellenség dum-dum-go- lyókkal lőtt ránk és valami huru-huru kiáltással lendült támadásba. Ez olyan heves volt, hogy nem tudtuk feltartóztatni őket. Abony felé meneteltünk, s közben pedig a szikratávirat alapján arról értesültünk, hogy Kun Béla Moszkvába ment. . . Erre parancsnokunk azt mondta: ne hajítsátok el a puskákat, hanem irány Kecskemét. A tüzérségi laktanyában azután lefegyvereztek bennünket. — Mikor jött haza Mezö- kovácsházára? — Körülbelül két hónapig voltam fogolytáborban, s így 1919 októberében tértem vissza. Akadtak olyanok, akik szökni próbáltak, de ha elkapták' őket, 5—15—25, sőt még 50 botütést is kaptak. Na, szóval miután hazaérkeztem, az itteni román parancsnoknál jelentkeztem, akinek a ruhámat és a jó bakancsomat oda kellett adnom. Szerencsére valameny- nyi falubeli katonatársam visszajött. A következő év tavaszán magyar csendőrök érkeztek és bennünket, meg más baloldali személyeket megfigyelés alatt tartottak a tanácsházán két héten keresztül. Azután hazaengedtek. Én egy Fülöp Ignác nevű gazdánál szerződtem le több évre, de aztán másoknál igyekeztem megkeresni kenyeremet. így ment ez 1931-ig, amikor a Pap-malomban lisztkimérő és -bemérő lettem. Tíz év múlva gazdálkodni kezdtem a földemen. Majd jött a felszabadulás. Később megválasztottak a földigénylő bizottság elnökévé, sőt egy éven át párttitkárként is tevékeny- kedterrt ... — Hogyan alakult családi, otthoni élete? — Jövőre lesz 60 éve, hogy megnősültem. Hat gyermekünk közül négy van életben. A legidősebb fiam szintén nyugdíjas . .. Van hét unokánk és három dédunokánk. Gyermekeimnek minden esztendőben egy-egy disznót adok ajándékba, de amelyiknek nem kell, pénzt küldök helyette. Hallja, eddig 40 sertést . hizlaltam évente, de most már csak 36-ot vállalok. Igyekszem összetartani a családot. A múltkorában is tizenheten voltunk együtt itt a disznótorban. Azért nem ülök ám mindig itthon. Például meg szoktak hívni az iskolások, akiknek élménybeszámolót tartok . . . Bukovinszky István „Szabó Ferencnek hívnak, de a városban csak úgy emlegetnek, hogy a Szabó bácsi' 1897. február 20-án születtem, nemrégiben töltöttem be a 88. évemet. Az első világháborúban, az olasz fronton kétszer sebesültem meg. 1918-ban jöttünk haza, Nagy- halmágyba kellett mennünk. Már Károlyi Mihály vezette az országot. Amikor megalakult a Tanácsköztársaság, akkor kaptuk az értesítést, hogy hat hétre megkapjuk a felváltást. Üzentünk is haza a családnak, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást. Közben észleltük, hogy a románok erősen mozgolódnak, kértünk erősítést. De visszaüzenték, hogy se embert, se fegyvert nem tudnak küldeni. A zászlóaljunk akkor úgy döntött, hogy elmenekülünk. Hazajöttem Gyulára, de nem szereltem le. A magyar Vörös Hadsereg Gyulán is toborozta az önkénteseket, hiszen a királyi romárt csapatok már Vári alatt voltak. Én is úgy döntöttem, hogy a Vörös Hadsereg katonája leszek. A Békés megyeiekkel együtt Nagykőrösre kerültünk, itt gyülekeztünk, majd március végén indultunk a Felvidékre. Miskolc volt az első állomásunk, ahol súlyos harcok folytak. A III. zászlóaljban egy nehézgéppuskás szakasz parancsnoka lettem. Megnyertük a csatát Miskolcon, ezután Szikszó, Rozsnyó és Hidasnémeti felszabadítása következett. Kassa elfoglalása közben^ kaptam légnyomást. A városban lelkesen fogadták a magyar proletárok hadseregét. Parancsnokaink úgy mondták, hogy az oroszok a Kárpátok felől jönnek és majd csatlakozunk hozzájuk. De ebből már nem lett semmi. Megtudtuk, hogy a román királyi hadsereg már a Tiszánál van. Azt mondták, ha visszavonulunk a Felvidékről, akkor a románok is visszavonulnak a Tiszától. Mi katonák nem akartunk visszavonulni. Landler • dandárparancsnokunk is ezen a véleményen Szabó Feri bácsi fegyverrel védte a magyar Tanácsköztársaságot Fotó: Gál Edit volt. Böhm Vilmos viszont azt mondta, hogy vissza kell vonulni. Bizony, nem egy katonatársam sírt, amikor meghallotta ezt a parancsot. A visszavonulásban már nem vettem részt, mert a sebesülésem miatt Győrbe, majd Kőszegre, a tábori kórházba vittek. A kórházban értesültünk a Tiszánál történt árulásról, és arról, hogy felbomlott a magyar Vörös Hadsereg. A kórházban azt mondták nekünk, hogy mindenki meneküljön arra, amerre lát. De hát hová? — kérdeztük magunktól. Tudtuk, hogy a Vörös Hadsereg katonáira milyen sors vár. Megindult a hajtóvadászat ellenünk. Egy székely gyerekkel, Gagyi Istvánnal tartottam össze. Sümegre vetődtünk. Pénzünk nem volt, munkát kellett vállalni. Egy molnár megsajnált bennünket. Azt mondta: tudom, hogy maguk kicsodák, de adok munkát, csak arra kérem magukat, hogy a többiekkel neigen beszélgessenek, mert biztos lesz, aki feljelentést tesz. Vagy öt hétig dolgoztunk nála, amikor végleg eldöntöttük, hogy hazamegyünk. Jó ember volt a molnár, a jegyzőtől szerzett utazási igazolványokat. Elindultunk Pestre. Szombathelyre kora délelőtt érkeztünk, a pesti vonat csak estefelé indult. Szétnéztünk a városban. Eljutottunk egy kaszárnyáig, amelynek bejárati ajtaja felett ki volt írva: leszerelési iroda, 300 pengőt kapnak a leszerelő katonák. Láttuk, hogy az udvar tele van emberekkel. Bementünk. Kérdi az egyik magunkfajta, hogy hová valósiak vagyunk. Myndom, Békés megyeiek. Erre mondja, hogy ho] találjuk meg a Békés megyeieket. Odamentünk hozzájuk, de jöttek a fehértollasok, a Héjjas-külö- nítmény katonái. Kérdezik, hogy miért jöttünk. Mondom a szakaszvezetőnek, hogy leszerelni. Válaszolja erre, hogy meglesz a leszerelés. Jól megverettek bennünket. De nagyon sokan ennél is cudarabbul jártak. Nekünk szerencsénk volt. Még az esti vonatot is elértük. Egy asszony segítségével sikerült kijátszani az őröket, végre Pesten voltunk. Találkoztam véletlenül a bátyámmal. Ismert egy tisztet. Vizespohárral itatta- vele a pálinkát, hogy a bizalmába férkőzzön. Végül előállt a kéréssel: útilevelek kellenének nekünk. Egy fertály óra se telt el és a tiszt hozta a papírokat. Békéscsabáig szóltak. De mondtam magamban, hogy Csabától már biztosan hazakerülök Gyulára. A székely barátomtól Gyulán búcsúztam el. Megígérte, hogyha szerencsésen hazaér, akkor írni fog. Sajnos, azóta se kaptam tőle levelet. Gyulán a városparancsnok a körülményekhez képest emberségesen bánt velem. Igaz, be kellett járni rendszeresen a laktanyába, jelentkezni. De különösebb bántódásom nem esett. A szakaszomban nyolcán voltunk. Hárman elestek közülünk. De még ma is élünk néhányan . . Lejegyezte: Lovász Sándor Űjra eljön a Vörös Hadsereg Az Őszirózsás Forradalom kitörésének híre az olasz fronton, Assiágoban érte Gyucha Pált, aki lángszórósként szolgált a K.U.K.-hadseregben. Nem sokat értett az egészből. Csak annyit tudott, hogy a magyar és az olasz katonák egyaránt a nincstelenek soraiból kerültek a frontra. Ez alól ő maga sem volt kivétel. Nekik nem egymás ellen, hanem velük összefogva azokkal kellene harcba szállni, akik a háborúnak nemcsak elindítói, hanem annak, a sok százezer és millió halott árán a vámszedői is voltak. És egy nap. amikor a forradalom szele az ő egységét is megérintette, felbomlott a rend. „Megyünk haza” — mondták. Csoportokba verődve indultak. Linzig gyalog, onnan vonaton utaztak tovább. Bécsben elvették tőlük a fegyvereiket. Gyucha Pál 1918, novemberében ért haza Békéscsabára. Előbb Károlyi Mihály katonájaként szolgált tovább, majd Nagykőrösre irányították. Ott alakult meg a 101. Vörös Gyalogezred. Őt, mint kőművest, az ezred műszaki századához osztották be. Előbb Salgótarjánba, onnan pedig Miskolcra került az ezred, amely egyike azoknak, amelyek a cseheket Kassáig űzték vissza. — Az ellenség sok helyen kegyetlenkedett a lakossággal. A foglyokkal szemben is kíméletlenek voltak. Egyszer például elfogtak két kerékpárost. Megölték és megcsonkították őket. Egy csabai fiú megtalálta köztük az öccsét. Ilyen embertelenségek miatt még fokozódott bennünk az elszántság — mondja Gyucha Pál. A csehek menekültek. Egészen Margitfalváig üldözték őket. Innen váratlanul Zagyvarékasra irányították az ezredet, ahová már közeledett a román királyi hadsereg. Ezután Szajolnál átkeltek a Tiszán, eljutottak Törökszentmiklósig, ott érkezett meg az összeomlás híre. — Felejthetetlen esemény történt még Jászberényben. Kun Béla búcsúbeszédet tartott nekünk és a következőket mondta: „Most szenvedés, nélkülözés következik, de újra eljön majd a Vörös Hadsereg” — emlékszik vissza Gyucha Pál. Budapesten tették le a fegyvert a románok előtt. A katonákat fogolyként Maglódon őrizték. Onnan egy hónap múlva ismét Budapestre meneteltek. A lakosság egy része kenyeret dobált nekik, de voltak olyanok is, akik az öklüket rázták feléjük és ezt kiabálták: „Piszkos kommunisták.” Felügyelet alatt dolgoztak a Ganz gyárban. Gyucha Pál hamarosan megszökött és hazajött Békéscsabára. Tudták, hogy vöröskatona volt, emiatt internálták. Tíz hónapot töltött az internáló táborban. Az őrök nem egyszer megkérdezték tőle: „Te akartad elvenni a földünket?” És választ sem várva, agyba-főbe verték. Békéscsabán a szakmájában rendszeres munkát nem kapott. Csak tengődött. Egyetlen szép és jó volt az életében, a Munkásdalárda, amelynek 1921-ben lett a tagja. Azóta a szakszervezet tagja is. Kun Béla jászberényi jóslata 25 év után beteljesedett. 1944 októberében a Vörös Hadsereg eljutott Békéscsabára is. A város felszabadult. Gyucha Pál az elsők között lépett be a kommunista pártba. Ekkor kezdődött élete történetének a második fejezete. Megbecsült emberré vált. A Munkásdalárdának továbbra is a lelkes tagja maradt, amiért kétszer tüntették ki a Szocialista Kultúráért jelvénnyel. Megkapta a Tanácsköztársasági Emlékérmet és a Fel- szabadulási Jubileumi Emlékérmet is. Gyucha Pál ma 87 éves. Pásztor Béla
