Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

NÉPÚJSÁG

1985. március 16., szombat

Pósfai János:

A kertek alól jött...

Amália néni akkor már nem lakott nálunk. Nehéz parfümillatát hónapok múltán is éreztük a kisszobá- ban, úgy tűnt, mintha köztünk volna, csak éppen átugrott a szomszédba, Leveles Giziékhez egy kis tere- ferére. A kisszobát apánk építette. Anya szokta mondogatni: — Látjátok, milyen jó, hogy apátok megépítette ezt a kis hajlékot.

Nyári konyhának készült, de aztán szoba lett belőle. És ez akkor nagyon jó volt, amikor Amália néni hozzánk költözött. A kisszoba ablaka az udvarra nyílt, nem láttak be rajta a járókelők. Ha beláttak volna, akkor megtudják, hogy Amália néni folyton mossa magát, a lavór vizet kilubickolja a konyha-szoba kövére. Minket olyankor mindig a szobába zavart anya, pedig de jó lett volna látni, amikor a kövér asszony lecsatolja azt a valamit a derekáról, és a lavór fölé hajolva lógnak hatalmas mellei.

Meg azért is jó volt, hogy udvarra nézett a piciny ablak, mert könnyű volt elsötétíteni. A megfakult kék papírt még apa szögezte a fakeretre. Sötétedéskor csak be kellett helyezni az ablakba és nem szivárgott rajta ki a fény. A huszonötös égő különben sem világított nagyon, de nekünk akkor ez éppen elég volt. Apát elvitték katonának, anya maradt csak velünk. Esténként mindig odarángatott bennünket a nagytükör mellé: No, köszönjetek szépen apátoknak !

A fényképről kerek képű férfi nézett ránk, szigorú szeméből soha nem olvadt ki egy csöppnyi melegség, akkoriban nem is értettem, anya miért ragaszkodik any- nyira hozzá. Játék közben, ha egymás hajába kaptunk, szétcibált bennünket, de mindig apával fenyegetőzött.

— Majd hazajön, rendet teremt közietek.

Máskor meg szelídebb korholással arra intett, legyünk jók, mert apának lesz könnyebb, ha majd hazasegíti a jóisten.

— Meglátjátok, milyen szép lesz minden.

Amália néni akkoriban költözött hozzánk, amikor az Artner Gizi apukáját is elvitték.

— Most már mindenkit elvisznek — mondogatta Anya —, se papja, se kántora a falunak.

Pedig a süket esperes úr megvolt, és mikor gyóntunk nála, mindig belekiabálta a fülünkbe, hogy „hankosap- pan peszélj!”. Mi meg szégyelltünk hangosabban beszélni, mert akkor mások is meghallják bűneinket.

Volt az Amália néninek egy gavallérja is, ő meg Szántó Piroskáéknál lakott, és azt mondták róla, hogy nyilas, de ezt mi nem tudtuk, hogy mi. Olyan ember volt csak, mint a többi. Mikor az erdélyi katonák átvonultak a falun, a mi udvarunkra is beálltak a szekereikkel. Hosszú puskáikat nekitámasztották a falnak, anya veszekedett, hogy ne jöjjenek közénk, két kisgyerekkel lakik és menedéket nyújt egy nemzetes asszonynak is. Ez volt Amália néni. De az erdélyi katonák csak fújták a körmeiket, és azt mondták, hogy majd „bémegyünk és béfekszünk”. Akkor aztán Amália néni gavallérja közbelépett, hangosan kiabált velük, és a katonák nem mertek a puskáért nyúlni.

Nekünk azonban mégis megtellett a fejünk tetűvel. Nem is tudtuk, hogy mi az, anya vette észre, hogy valami mászik a nyakunkban. Kopaszra nyírta a fejünket és bekente petróleummal, hogy csak úgy bűzlött az egész lakás. A nővérem visított, egymásba kapaszkodva sírtunk, anyát okoltuk, ő tehet mindenről, minek engedte be hozzánk Amália nénit. Pedig ő erről tényleg nem tehetett, sőt, ő volt leginkább felháborodva, amikor megtudta, hogy tetvesek lettünk.

Este együtt sírtunk mindhárman a szobában apa fényképe előtt, akinek az arca meg nem enyhült, és szigorú szeméből soha nem olvadt ki egy csöppnyi melegség. Anya azt mondta, rohadjon el a világ! — és én nem értettem semmit, akkor miért félt bennünket any- nyira mindentől, miért a rettegés, az aggodalom?

Azt mondtam neki: ugye, milyen jó, hogy odaadták az iskolát a katonáknak! Micsoda szégyen lett volna, ha kopaszon kellett volna iskolába járnunk. A templomba is úgy mentünk, hogy anya bebugyolálta a fejünket, a turbán fölé tekertük a sálat, mintha hidegtől féltettük volna egymást. De a petrolszag átütött rajtunk, s ha Amália néni meg nem szán bennünket és nem locsolja ránk illatos parfümjét, talán még a templomba se mehettünk volna el. Pedig akkor a karácsonyi ünnepélyről is lemaradtunk volna, ami pedig teljesen új volt minálunk.

A templom kertjében állították fel a nagy karácsonyfát, azt mondták, hogy az mindenkié, de senki nem nyúlt hozzá, minek is nyúlt volna, hiszen egyetlen szaloncukor sem volt rajta, csak díszek, lengő aranyhajak, meg színes forgók. Amália néni sürgött-forgott a fa alatt, és más nénikkel cipelt egy nagy csomagot, benne az ajándékokkal, amiket kiosztottak a szegény és árva gyerekeknek. Az osztás előtt énekeltek, verseket mondtak az angyalkákról, akik meleg takarókba bújtatják a katonákat a fronton.

Ott álltunk mi is a nagy fa alatt, dideregtünk a hidegben, mert nekünk még hajunk sem volt akkor, és a nővérem odasúgta, hogy apát is betakargatják az angyalkák meleg takaróikkal, mert ő a fronton van és legyőzi az ellenséget.

Amália néni kiosztotta az ajándékot, sorban, mindenkinek elmondta, hogy köszönet nem jár érte, a közös hála egyetlen asszonyé. A szeretet és áhítat hangján emlékeztetett vitéz Nagybányai Horthy Miklósné főméltóságú asszonyra, aki gondoskodik az árvákról és a szegényekről. Meghatódva vettük át a papírba csomagolt holmit, nővérem egy meleg bugyit, hogy még a könnyünk is kicsordult otthon a nevetéstől, amikor felvette, mert térdig ért.

Nekem egy kötött hálósapka jutott, azon is csak nevettünk, és anya sem látszott mérgesnek, amikor kimondta, hogy mit csináljanak a szedett-vedett gönceikkel. Sőt, amikor Amália néni késő este hazajött, húsos kezével megpaskolta az arcunkat, és elernyedve lerogyott a székre, az elégedettség hangján közölte, milyen szép kis ünnep volt. Vele örültünk, majd az alkalomhoz illően együtt elénekeltük a Mennyből az angyalt.

Utoljára akkor láttam ilyen fenségesnek, amikor néhány hónappal később a március 15-i ünnepséget tartottuk. Álló hétig- rajzoltuk az árpádsávos kokárdákat, hogy az ünnepségen feltűzhessük a mellünkre. Amália néni rendezte a műsort, a nővéremet is megtanította egy versre. Már én is tudtam, hiszen annyiszor mondatta fel vele, hogy talán még a macskák is kívülről fújták volna, ha beszélni tudnak.

Nővérem kiállt a pódiumra, és amikor elkezdte, hogy „Csak egy éjszakára küldjétek el őket, a pártoskodó- kat, a vitézkedőket... ”, síri csend lett. Sápadtsárga arca kigyúlt, amint beletü- zesedve szavalta a verset, mígnem egyszer elakadt és semmi, de semmi nem jutott az eszébe. „Mikor sike- títőn bőgni kezd a gránát. .. Amália néni, súgjál!”

Amália néni vörös arca előre nyúlt valahonnét. „Ügy nyög a véres föld...” —

súgta, de a nővérem akkor már megsemmisülve, szégyentől leforrázva lelépett az emelvényről, és hangosan zokogott.

A nővérem akkor, lehet, hogy hazudott, de ezt a hazugságot meg lehet bocsátani neki, mert azt mondta, hogy apa jutott eszébe, őrá, csak egyedül őrá tudott gondolni, hogy ő ott van, ahol süketítően bőg a gránát, és ezért nem tudta folytatni a verset, ezért maradt benn, és ezért vette fel inkább a megszégyenülés vörös palástját.

Az eset után hamarosan a gavallér eljött Amália néniért, bőröndökbe pakolták a holmikat, és sokáig álltak a kisszoba közepén.

— Ki tudja, látlak-e még, Margit? — mondta Amália néni fátyolos hangján, amitől anya is zokogni kezdett. Aztán meg azt mondta Amália néni anyának, hogy jobb lenne, ha ti is velünk jönnétek, ki tudja, mi lesz? De ő erre csak hüpögött, hogy neki meg kell várni apát, mi lenne, ha nem találná itthon őket, a hazatérő katona számára nincs borzasztóbb a hideg, kihűlt tűzhelynél.

Akkoriban már jó idők jártak, a böjti szelek elfújták a telet, és mikor felköltöztünk a padlásra, már ott se fáztunk. Anya fölcipelte a dunyhákat, a vánkosokat, a padlásra jártunk aludni. Vártuk .az oroszokat, és féltünk. összebújtunk a dunyha alatt, és azt kívántam, bárcsak itt lennének már, a padlásra úgysem tudnak feljönni utánunk, mert a' létrát anya minden este föl- húzkolta maga után. Éjszaka füleltünk az ágyúzásra, ami egyáltalán nem volt jó, mert tisztára olyan volt, mintha az ég dörgött volna. Anya meg azért nem szerette, mert nekem olyankor mindig pisilnem kellett.

Ebben a nagy várakozásban észre sem vettük, hogy a hajunk már kinőtt, az Amália nénitől kapott szalaggal össze lehetett kötni egy kis copfot, és már nem is kellett mindig kendőben járnunk.

Húsvétkor elmentünk a templomba, szólt az orgona, Jézus feltámadása szép volt, annak meg külön örültünk, hogy anya a hátul állók között a Gáncz Vili kezében fölismerte apa új kalapját. Hogyan került hozzá, ki tudja, Gáncz Vili azt mondta, hogy az oroszoktól

kapta, de anya ezt nem hitte el neki, merthogy nem

is volt igaz.

Hazafelé menet megkérdeztem anyát, hogy csakugyan itt vannak-e már az oroszok, de ő úgy látszik, nagyon el volt foglalva apa kalapjával, mert csak eny- nyit mondott:

— Ó, te kis mafla, te!

És így, pontosan így jártam azon a délutánon is, amikor Katács Ferivel megtartottuk az esküvőt. A pajta véginél zöld gallyakból alakítottuk ki a szobákat, berendeztük szépen, kavicsokból, bojtorjánból készítettünk bútorokat, teleraktunk mindent, Ács Cili volt a pap, Kiss Gergő a kántor, és még vőfényre is tellett, mert ott voltak a Szántó ikrek a faluvégről. A násznép elindult, virágszirmokkal hintettük fel az utat, énekeltünk és nevettünk. Katács Feri megszorongatta a kezemet és azt mondta:

— Hű leszek hozzád, amíg csak élek.

És akkor valaki szaladt be a kapunkon, kiabálta, hogy Margit, Margit, itthon vagy-e? Anya nem volt otthon, mert aznap aratták le a rozsot a Tómalomnál, s neki ott kellett lenni egészen estig, amíg csak kepébe nem rakták a kereszteket. Akkor már többen is álltak az udvarunkban. A kertek alól jött egy férfi, és mind eléje siettek, és mondogatták, hogy jé, megjött a Cselei Pista! Egy férfi állt az udvar közepén, karéjba fogták, megsimogatták az arcát, megtapogatták a ruháját, kezet fogtak vele, a tornácra kísérték, kérdeztek tőle mindenfélét, megismer-e minket, megismeri-e a Bös- két, a kis Maricát, a csöp- pöt. Félénken elhúzódtam tőle, nem akartam a csöpp Marica lenni, szőrös volt, büdös szaga volt, s el akartam futni, amikor azt mondta:

— Gyere, kislányom, gyere ide az édesapádhoz.

Nem, nem, nem! Az én apám nem ilyen — tiltakozott bennem minden.

— Marica, ez az édesapád — mondták többen is, de én nem bújtam oda hozzá, a mákos kiflijét sem fogadtam el, amit ormótlan kabátja zsebéből kotort ki. Beszaladtam a kisszobába, rávetettem magamat Amália néni ágyára és sírtam, sírtam.

Ó, bárcsak Amália néni visszajött volna hozzánk!

Arcok

közelről

Garabuczy Ágnes

— Álmaimban gyakran vagyok gyerekkorom színhelyén, Vésztőn, a Wesselényi utcai tanítói lakásban. Szaladgálok a boltíves folyosón, hintázom a vasalt kapu kilincsén, átkiáltok a szomszéd Katinak, és arra vigyázok, hogy el ne törjön a porcelán fejű babám, amelyet nagyon szerettem.

Törékeny dolog a porcelánbaba, s a mindennapok rohanásában néha még az álmok is cserepekre hullnak. Garabuczy Ágnes festőművész úgy tűnik, mégis a múltból „építkezik”, harmóniát teremtve a tűnő hangulatok és a jelen valósága között.

— Nem s^pretem azt a divatszót, hogy nosztalgia, de a rég volt korok értékei mindig is erőt adtak számomra — mondja Garabuczy Ágnes. — Nem érthetem a jelent, így a jövőt se tudom elképzelni, ha megtagadom mindazt, amit elődeink alkottak! Nemcsak a művészetben, de a hétköznapi életben is becsülendő a jó mesterember, aki tisztességgel végzi dolgát. A szakmai tudás az élet minőségének is fokmérője.

— Rendet, nyugalmat sugároznak a képei.

— Sose tudtam zűrzavarban élni. Szeretem a tiszta otthont, a melegséget, a harmóniát. Munkáimban is egyfajta időtlenség, távolságtartás, befeléfordulás érződik. Néha próbálom megfesteni a csendet, máskor a nagy távolságok, mélységek vonzanak.

— Ezért is kedvenc színe a kék?

— Igen. Számomra a kék a tisztaságot, békét, az anyag legegyszerűbb megfogalmazását jelenti. Sok mindent bele tudok érezni a kékbe: álomszerűséget, kicsit szürrealista látásmódot. Legelső kiállításomon, közvetlenül a főiskola elvégzése után, a látogatók, tréfásan, pénzt ajánlottak, hogy más színű festéket is vásároljak. Hűséges természet vagyok, és bár nyitott maradok minden újra, de amíg van mondanivalóm, jelen eszközeimmel miért lennék hűtlen önmagamhoz?

— Mi a mondanivalója?

— A szépség himnuszát hirdetem, bár néha a torz, a riasztó, a mindenáron meghökkentő a divatos. Szeretem a férfias férfiakat és a nőies nőket. Az embert! Vágyaival, esendőségével. Szomorú vagyok, ' amikor magányt látok, szeretném ezt is kifejezni. Mítoszok világából, ikonok fájdalmából, rég volt aranykorok rezgéséből táplálkozik a fantáziám, s remélem, hogy szólni tudok a jelenkor emberéhez. Felragyogtatva a szépséget, hitet sugározva új holnapok felé.

— A fővárosban él, de remélhetően láthatjuk munkáit Békésben is?

— Legutóbb a szeghalmi múzeum kért fel kiállításra. Azért is örülök a hívásnak, mert pályám kezdetén volt már bemutatkozásom a Sárrét fővárosában. Akkor vésztői emberek, édesapám régi tanítványai kérdezték tőlem, „csak nem a Garabuczy tanító úr lánya tetszik lenni?” Jó érzés volt tudni : hazaérkeztem.

Andódy Tibor

Garabuczy Ágnes: Pénelopé