Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

1985, március 16., szombat NAGYVILÁG ■KHUUKTÁtj Csehszlovákia—Szovjetunió Új átmenő vasútvonal Üj vasúti átjáró létesült Csehszlovákia és a Szovjet­unió között. Ezt egyrészt a két ország között gyorsan növekvő áruforgalom, más­részt a meglevő vasútvona­lak túlterheltsége tette szük­ségessé. Az új vasútvonal építése Nagykapos és Ungvár között 1981-ben kezdődött. Az ere­deti tervek szerint 1985-ben kellett volna elkészülnie, de már 1984 novemberének ele­jén üzembe helyezték. Az új vonal párhuzamosan halad az Ungvár—Jánoska vonallal, és áthalad a Nagy- kaposban levő vasúti cso­móponton. Ezen a helyen épült az új átmenő állomás, Matyóc. Körülbelül öt kilo­méterre északra fekszik Nagykapostól, s hasonló tá­volság választja el az ung­vári átrakótól. Matyóc négy bejárati és ugyanennyi kijá­rati vágánnyal rendelkezik. Az átkelőhely agya a négy- relés biztosító berendezéssel, telefonközponttal és admi­nisztratív munkahelyekkel ellátott fogadóépület. A két transzformátorállomáson és a tartalék áramforráson kívül Matyóc javítóműhelyekkel és raktárral is rendelkezik. Matyóc átkelőállomáson kívül felépítettek vagy rend­be hoztak további hat állo­mást, néhány kitérőt, hidat, felüljárót, gyalogos aluljá­rót, utat. Az egész vonalat relés biztosítóberendezéssel és vonalbiztosító berendezés­sei látták el. Ezzel nőtt a teherforgalom teljesítménye és biztonsága. Az új átkelőhely útvonala A forgalom irányításában segít rövidebb, mint az Ágcser- nyő—Kassa közötti vonalé. A Szovjetunió felé megnyílt új vasúti átkelőhely segített tehermentesíteni a túlterhélt ágcsernyői átrakóhelyet, lé­nyegesen növelte a teher- és személyforgalom áteresztő képességét. Jozef Múlik ORBIS—KS a modern technika Megépült, de mi lesz a sorsa... Négy évig épült, a költsé­gek mintegy két és fél mil­liárd dollárra rúgtak. Japán­ban a huszadik század építé­szeti csodájának tartják, csak még azt nem tudják, hogy mi lesz a sorsa. A világ leghosszabb ten­ger alatti alagútjáról van szó, amelyet vasárnap avat­tak több mint kétszáz mé­terrel a víz felszíne alatt. Az alagút Japán középső és északi szigetét, Honsut és Hokkaidót köti össze, teljes hossza 53,85 kilométer, s ebből 23,3 kilométert a ten­gerfenék alatt „tesz meg”. Két végállomása Aomori, il­letve Hakodate, s a Szejkan nevet kapta. Építése során számos technológiai újdonság került alkalmazásra, csak­nem hat és fél millió köb­méter földet ástak ki, és 2860 tonna robbanóanyagot használtak fel. Kilenc mé­ter magas, és tizenegy méter széles, a maga nemében egyedülálló. Amikor 1964-ben meg­kezdték a munkálatokat, a Éberen figyelő kamerák a háztetőkön, az üzemek kö­zött cirkáló biztonsági jár­őrkocsik, figyelmeztető fel­iratok, „ne hagyj papírokat a szemétkosárban”, s — min­denekelőtt — „tégt lakatot a szádra”. Kaliforniában vagyunk, a Szilícium-völgyben, az ame­rikai fejlett technológia és egyben az ezt leginkább fel­használó hadiipar fellegvá­rában. A filmiparáról, a napfürdőzésre és szörfözésre csábító csodálatos tenger­partjáról ismert állam egy­ben a külföldi hírszerzők, ipari kémek „kedvelt va­dászterülete” is. Kalifornia adja az ameri­kai űripar termékeinek nyolcvan százalékát. A Pen­tagon szállítói között több mint nyolcezer a kaliforniai cég, amelyek az amerikai hadsereg katonai megrende­léseinek huszonkét százalé­kán osztoznak. Az állam hadiüzemeiben készül az amerikai nukleáris arzenál­ban szereplő fegyverek negy­Szejkan részét jelentette an­nak a grandiózus tervnek, hogy Japán négy fő szigetét, Hokkaidót, Honsut, Sikokut és Kiusut alagutak és füg- gőhidak építésével kössék össze. Ezen belül azt tervez­ték, hogy Hokkaido és Hon- su között — azaz a Cugaru- szoros alatt — is közleked­jen a sínkanzen, a világhírű szuperexpressz, ami az ere­deti elképzelés szerint nagy­mértékben előmozdította vol­na Hokkaido fejlődését. A rendkívül nehéz terepviszo­nyok és a csillagászati költ­ségek miatt azonban az alag­út építése nagyon elhúzódott — eredetileg 1974-re tervez­ték az átadást —, s ezzel párhuzamosan mind nyilván­valóbbá vált, hogy a Szej­kan jövője sok gondot és fej­törést okoz majd. Már a het­venes évektől fokozatosan érezni lehetett, hogy az em­berek elpártolnak a vasút­tól, s inkább repülőgépen utaznak, ami alig drágább, ugyanakkor jóval kényelme­sebb. Tokió és Hokkaido legnagyobb városa, Szappo­ven százaléka. Itt vannak a haditechnika kidolgozásában szerepet játszó legjelentő­sebb tudományos kutatóköz­pontok és a stratégiai kon­cepciókat és doktrínákat szállító legfontosabb „agy­trösztök”. A Business Week című amerikai hetilap szá­mításai szerint 600 ezer ka­liforniai, az állam összes munkaerejének harminc százaléka közvetlenül kato­nai megrendeléseken dolgo­zik. A zavartalanul kék ég alatt — az Egyesült Álla­moknak e leggazdagabb és legdinamikusabban fejlődő államában — elég nehéz el­dönteni hol az üzlet határa és hol kezdődik a politika. Az új fegyverrendszerek ki­dolgozásában vitathatatlanul a Lawrence amerikai tudós nevét viselő livemoore-i ku­tatóközpont viszi el a pál­mát. A laboratóriumot a Pentagon felkérésére 1952- ben alapította Ernst Law­rence, a ciklotron feltaláló­ja. A központban dolgozott, ro között például repülővel kétórás az út, míg ugyanez az „átruccanás” vonaton és hajón tizenhat órát vesz igénybe, amin a szuper­expressz sem sokat rövidí­tene. Ez utóbbi ellen szól, hogy működtetője, a japán államvasutak részben épp az említettek miatt alaposan eladósodott: 1984 végén mintegy hétmilliárd dolláros deficittel küszködött. A szak­értők gyorsan kiszámították, hogy ilyen körülmények kö­zött a Szejkan tervezett „sínkanzenesítése” olyan óriási ráfizetéssel járna, amelybe nemcsak az állam­vasutak, hanem talán még a kormány is belebukhatna. Ma már teljesen világos, hogy a japán államvasutak deficitje növekszik, s a hu­szadik század építészeti cso­dája pénzügyileg olyan nyűg lesz, amit talán a huszon­egyedik században sem tud­nak majd' megemészteni. Ezért van az, hogy egyelőre csak a hadügyminisztérium leselkedik a prédára. a hidrogénbomba atyjaként emlegetett Teller Ede is. A laboratórium szállította az amerikai hadsereg arze­náljának a Polaris és Posei­don rakétákat, a Minuteman interkontinentális rakéták robbanófejeit. A livemoore-i laboratórium falai között született a neutronbomba és itt dolgoznak a világűrben felhasználható röntgen-lézer létrehozásán. A laboratóri­umban folyik az amerikai nukleáris kutatások nyolc­van százaléka. A kaliforniai hadiipari komplexum számára újabb kecsegtető lehetőség az ame­rikai kormányzatnak az a szándéka, hogy a világűrre is kiterjessze a fegyverke­zést. A kormányzat az 1989-ig terjedő időszakban 26 mil­liárd dollárt szán az űrfegy­verekre. A livermoore-i la­boratóriumon kívül az űr­fegyverrendszer létrehozásá­ban részt vesz a Stanfordi Egyetem, a Kaliforniai Mű­szaki Egyetem, valamint az állam déli részében levő más felsőoktatási intézmények kutatóbázisai is. A világ legjobban őrzött területe Varsói levél Egy áremelés háttere Az elmúlt két hónapban hosszas társa­dalmi vita folyt L tngyelországban a jöven­dő élelmiszerárakról. Miért is volt szükség erre, mit jelent a vita a táplálék áráról egy olyan országban, ahol — negyven év­vel a háború után — jó néhány dolgot csak jegyre lehet kapni. _Mindenekelőtt az utóbbi kérdésre kel­lene megadni a választ. Elsősorban azért, hogy lássuk: a jegyrendszer itt szűkösséget jelent, de nem nélkülözést. 1981-ben azért kellett bevezetni, mert a realitásoktól vég­leg elszakadt ár- és bérrendszer felborí­totta a piaci egyensúlyt, a hisztérikus fel­vásárlás nemcsak a boltok polcait, de az állami tartalékokat is kimerítette. A négy év előtti sorállások emléke még erősen él, s ez magyarázza, miért foglalt sok lengyel olyan módon állást a vitában, hogy inkább maradjanak a jegyek. Egyébként sok áru­cikkből a fejadagrendszer szükségleten fe­lüli adagot biztosított. Hiány mindenek­előtt húsból és zsiradékból van. A jegyrendszer léte lehetővé tette az áremelés tényének jó előre való bejelenté­sét. Cukrot, lisztet, húst, vajat felhalmozni nem lehet, abból pedig, amit emeltek, de „szabad" árusításban van, mint például a tej, kenyér, péksütemény — érthető okok miatt nem érdemes. A vita ténye azt bi­zonyítja, hogy a lengyel vezetés komolyan veszi a IX. pártkongresszus programját: nem lehet az emberek sorsáról véleményü­ket figyelmen kívül hagyva dönteni. Az áremelési vita egyben a közgazdasági kép­zés nagy országos próbája is volt, amibe a szakértőkön kívül a munkások, háziasszo­nyok tömegeit is belevonták. A sajtó, rá­dió, televízió teret adott a különböző vé­leményeknek. Ezekből kiderült: a lengye­lek (nagyon természetes módon) elutasíta­nak minden áremelést, de végül is ma már képesek megérteni a gazdaság mozgatóit, azt, hogy elosztani csak a megtermelt ja­vakat lehet, s hogy az árpolitika része az egyensúly visszaállítására törekvő nagy műveletnek. Az árak, bérek, általában az életszínvo­nal kérdéseiben főszerepet a szakszerveze­tek, a tavaly ősszel létrejött országos kép­viselet kapott. Szavuknak döntő szerepe lett abban, hogy a tervezettnél kisebb szá­zalékban emelkedett a kenyér, liszt, a ga­bonatermékek ára, s hogy elhalasztották egy évvel a távfűtés- és melegvíz-szolgál­tatás díjának emelését. Azt is a szakszer­vezetek szorgalmazták, hogy „húzzák el" az áremelést. Ezért például most március elején csak a liszt, kenyér, zsíros tej, sajt­félék ára emelkedett 5—25 százalékkal. A következő szakaszban, április elején az elektromos áram és a gázszolgáltatás díjai nőnek, majd júniusban a vaj és a zsír ára. Most megszűnt a lisztjegy (tanúsíthatom, nem indult felvásárlási hajsza), a többi jegy sorsáról később döntenek. Nem lehet persze kétséges, hogy a döntést a varsói illetékesek jól megfontolták. Az élelmiszerárak' kérdése Lengyelországban súlyos politikai ügy, amit a korábbi évek, évtizedek válságjelenségei is igazoltak. Ép­pen ezért a döntésnek figyelembe kellett vennie azokat a lehetséges károkat, amiket a realitásoktól teljesen elszakadt árak fenn­tartása okoz, s azt is, hogy az „egyensúlyi árak” bevezetése milyen módon veszélyez­tetné a legnehezebb helyzetben levő réte­geket. Éppen ezért növelték a különböző szociális juttatásokat, nyugdijakat. A na­gyobb jövedelműeket viszont arra kívánják ösztönözni, hogy telesítményüket javítva és növelve védjék meg, és javítsák életszín­vonalukat. Említettem már, hogy az élelmiszerárak kérdése Lengyelországban politikai ügy. Ezt bizonyítja, hogy a különböző illegális cso­portok ebből is politikai tőkét akartak ko­vácsolni, sztrájkra, tiltakozó akciókra szó­lítva fel. A felszólítások azonban nem ér­ték el céljukat. A lengyel dolgozók mind jobban megértik, hogy micsoda károkat okoztak nekik a kalandorakciók, s hogy az életszínvonal valódi javításának útja más­felé vezet. Miklós Gábor Cölöpszálló az őserdőben Aki igazi kalandra vágyik, töltse szabadságát a vérszomjas piranya halaktól nyüzsgő Ama­zonas partján! Aki ráunt a ci­vilizáció áldásaira, nálunk nem csalódik! — akár ez is lehetne a reklámja a perui Iquitos vá­rostól nem messze, az őserdő kellős közepén épült cölöpszál­lónak. Az utasok csak folyón közelíthetik meg a szállót, az őket hozó csónakokon szállítják hatalmas kőedényekben az ivó­vizet is. Mert noha a szálló alig 300 méternyire van az Amazo- nastól, annak vize ihatatlan, vi­szont zuhanyozni csak ezzel, az igencsak gyanús színű folya­dékkal lehet. A szobák — tulaj­donképpen három oldalról desz­kafallal elzárt, a negyedikről függönnyel takart erkélyek, ki­látással az őserdőre. Az ágyakon moszkitóháló, mellette lavór és vizeskancsó — ennyi a berende­zés. A páratlan kalandot az Ama­zonas, a krokodiloktól hem­zsegő pocsolyák, az őserdő fan­tasztikus növény- és állatvilága, no mgg a yaguák — másképpen „folyami emberek” — falujában tett látogatás biztosítja. A ya- gua indiánok földjén épült a szálloda is. Az indiánok már rég felhagytak „ősi mesterségük­kel”, a fejvadászattal és a ko­ponyazsugorítással. Több méte­res fúvócsövükön csupán a lá­togatók szórakoztatására lőnek célba nyilaikkal, örömmel fo­gadják a cigarettát, s árulják szerény emléktárgyaikat. Sovány testükön háncsszoknya, a törzs- főnökön festői tolldísz. Pénzt nem fogadnak el: szinte soha nem jutnak el a néhány tíz ki­lométernyire levő városba, így csupán a civilizáció termékeiért cserébe adják, amit adhatnak: fúvócsöveiket, nyilaikat, zsugo­rított majomkoponyát és kitö­mött piranyákat. S aki valóban kíváncsi rá, annak elárulják: a törzs „műszakokban” dolgozik: miközben az egyik csoport fes­tői díszben, az ótvaros gyereke­ket ölben tartva a látogatókat fogadja, addig a másik a piciny ültetvényeken dolgozik — ter­mészetesen farmerban és trikó­ban. A szállodának az a „dolga”, hogy fellendítse a közeli Iquitos életét. A város ma az őserdő foglya, léte annak az időnek ál­lít emléket, amikor az ember megpróbálta keresztülverekedni magát a dzsungelén. A múlt szá­zad végi hőskorról beszél a francia Eiffel mérnök tervezte vasszerkezetes ház a főtéren, meg néhány színes csempékkel kirakott épület. Minden egyéb arra vall, hogv a városból las­san elszivárog az élet, amelyet korábban sem a gumiiparral, az őserdei kőolajmezőkbe vetett re­ménnyel, sem pedig a perui ha­tóságok által gyorsan elfojtott kábítószer-kereskedelemmel nem sikerült táplálni. Most az ide­genforgalom a sztár jelszó, s talán be is válik, mert 1982-ben már 10 000 turista akarta meg­tapasztalni az őserdei komfort- nélküliséget. Olajkutak a Kaspi-tengeren Tengeri fúrás, mellyel 3500 méter mélységben ha­talmas gázrétegeket tártak fel, azt bizonyította, hogy a Kaspi-tengeren levő, ismert, „Április 28-a” elnevezésű kőolaj- és földgázlelőhely határai elmosódnak, és sok­kal messzebbre kerülnek, mint ez idáig gondolták. Je­lenleg ezen a perspektivikus területen, amely száz méte­res vízréteg alatt fekszik, egy acél emelvény szerelését fejezik be, amelyről még to­vábbi 24 fúrólyukat fúrnak a' tengerbe lefelé. A Kaspi-self azerbajdzsáni partja jelenleg a Szovjet­unióban a tengeri kőolaj- és gázkitermelés fő központja. Jóllehet a fúrás itt már a ’20-as években elkezdődött mesterséges gátak és szigetek létrehozásával, mégis ennek ellenére a Kaspi-tenger nap­jainkban is perspektivikus a kutatás szempontjából. A tu­dósok becslései szerint a tenger feneke alatt külön­böző mélységekben több mint száz szénhidrogénlelő­hely található. A tengeri kőolajfeltárás nem kis mennyiségét bizto­sítja az egyedülálló, azer­bajdzsáni „Nyeftyánije Kamnyi” (Olajkövek) elne­vezésű olajbányászati léte­sítmény, amely már több mint 30 éve üzemel. A fém állványhidakon, melyeknek hossza meghaladja a 350 ki­lométert, s egy város szüle­tett modern házakkal, üzle­tekkel, eszpresszókkal, asz- faltutakkal, kőolajtárolók­kal és kikötőkkel. Ezenkívül a tengerben áll még külön- külön, egymástól függetlenül telepített acél emelvény, a különböző úszó fúróüzemek egész flotillája működik. A Kaspi-tenger partján, nem messze Bakutól egy gyáróriás épült, melynek feladata 200 méteres tengeri mélységekre alkalmas, tele­pített emelvények gyártása. Ez a gyár, mely 1984 tava­szán kezdte el működését, évente három acél „szigetet” fog gyártani, melyek egyen­ként majdnem 20 ezer ton­nát tesznek ki. A viborgi hajógyárban ké­szülnek az úszó fúrótornyok (Fotó: J. Kürtova TASZSZ— APN—KS) Mint a nemzetközi tapasz­talat is mutatja, a self meg­hódítása elkerülhetetlenül maga után von nem kevés ekológiai veszteséget. A le­hetséges károk minimálisi csökkentésére Azerbajdzsán­ban kidolgoztak egy min­denre kiterjedő intézkedési tervet a tengeri környezet el­szennyeződésének megaka­dályozására. Minden folya­mat, amely a kőolaj és gáz fúrásával, feltárásával és szállításával kapcsolatos, amennyire lehetséges, her- metikus. Az azerbajdzsáni tudósok a kőolaj- és gázter­melő létesítményekre ki­dolgoztak és kipróbáltak egy olyan üzemet, mely a fel- használásra kerülő vizet egy zárt rendszerben cirkulál­tatja. A melléktermékeket pedig, melyek a fúrás, az olajfúrólyukak „dugóinak” mosásakor keletkeznek, ösz- szegyűjtik és a partra szál­lítják. Matyóc átmenöállomás látképe (Fotók: ORBIS — KS — a szerző felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents