Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
1985. március 16., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Olvassuk újra, együtt: Sarkadi Imre elbeszélései 1921 nyarán született —és nem élt meg 40 évet! S mégis, nélküle nem lehet a felszabadulás utáni magyar irodalomról beszélni, hiszen nincs olyan- műfaj, amelyben maradandót ne alkotott volna. E rövid lét okán sokan emlegetnek torzót, ha arról van szó, amit Sarkadi ránk hagyott, de az időben előre haladva, távolodva az embertől, úgy tetszik, ennek az életműnek a darabjai egyre inkább összeforrnak, s az egésznek együtt van állandó erős sugárzása. Ha meg akarja tudni az olvasó, hogy milyen volt az ötvenes évek magyar falujának miliője, ha tudni akarja, hogyan gondolkodott akkor a magyar paraszt, amikor élete legnagyobb történelmi sorsfordulatát élte meg, akkor Sarka- dit olvassa. Persze a kort ismernie kell, és tudnia kell, hegy az íróra is erősen hatott. Tudomásul kell vennie, hogy a sematizmus szükségszerűen itt is jelen van — nem mint az író saját tulaj-* dona, hanem mint a korszellem kötelező rekvizituma. Ezért és ezen túl korszakjelző Sarkadi Imre minden értelemben. Rövid élete fordulatokban gazdag. Ide-odaröppenései a látás és a megértés igénye miatt estek. Amíg . élt, ezt természetesnek tartottuk. S nem kerestük, mi húzódik meg a sokszínűség mögött. Amikor meghalt, az ő életműve adta a hatvanas évek legnagyobb irodalmi vitalehetőségét. Nem a „torzó” körül folyt a vita, hanem akörül, hogy ' a „Móricz-epi- gon” (aki mellékesen Huir- ley-t vallotta mesterének első írásaiban) hogyan jutott el a .züllött’ művekig. Tudniillik A gyáva, az Oszlopos Simeon, Az elveszett paradicsom szellemiségéig. Ma, húsz év múlva újraolvasva az életművet és a perlekedő írásokat, a dolog nevetségesnek tűnik. Nem érthetetlennek, hanem inkább, értetlennek! Mert ha valaki folyamatosan követi a novellák rendjét, kiderül, hogy tulajdonképpen nem volt olyan korszaka, amikor kizárólag csak a parasztvilág érdekelte volna. Sőt egyáltalán nem érdekelte más, csak az ember. Természetesen, amikor az életformaváltás legjobban a falut rázta meg, akkor az ott élőket ábrázolta. De saját eszközeivel. Ha tanult is Móricztól, soha nem volt „Móricz-epigon”, az ő parasztjai — ahogy irodalomtörténet-írásunk elemezte — mások, mint a korábbiak. (Ami nem minősítés, és nem jelenti azt, hogy drámai szerkesztésben, ábrázolás- módban felülmúlta volna Móriczot.) De a lényeg: amikor sok ilyen témájú elbeszélése jelent meg, akkor is írt más élményanyagból származó novellákat is. ö volt az első, aki novellává formálta a kitelepítettek kiszolgáltatottságát. És elsőként villantotta fel a fiatal vidéki pedagógus sorsát. De novellára ösztönözte az akkor indult lottó is, mint ahogy a köztünk élő ügyeskedők terjesztette erkölcsi ragályt szintén a legkorábban érte tetten. Mindenre érzékeny író volt, hát hogyne lett volna érzékeny önmagára! Úgynevezett kettőssége abból a történelmi korszakból fakadt, amelyben élt és amelyben hitt. Elkötelezettje volt az új világnak, mert új, emberibb életet akart teremteni azoknak, akikhez ő is tartozott. Ezt a hitét haláláig megőrizte, de közben elszántan szembe akart nézni minden olyan hatással, motívummal, amely az értelmes, hazugság nélküli élet útjában állt. Az utolsó évek „individualista”, „anarchista”, „kegyetlen” művei ennek a szembenézési szándéknak a termékei. Korai halála ennek a befejezésében gátolta meg. így lett legenda ő is a legendateremtő magyar irodalomban, de a tisztuló szándék igaz legendája. Szalontay Mihály Sarkadi Imre: Szégyen Ügy mondom el, ahogy történt néhány éve. — Az agronómus az istállóban megpofozta az egyik kocsist. Tóth Jóskát, a baromi erejű félbolondot, aki persze nem mert Visszaütni, mert ha visszaüt, az agronómus halott. Fegyelmi indult az agronómus ellen, a fegyelmi ítélet száz forint pénzbüntetésre szólt. Miért pofozta meg? Kora tavaszon az agronómus kiküldött két szekeret a víztárolóhoz, hogy hozzák be a levágott nádat. Az egyik szekéren Tóth Jóska volt a kocsis. Melléjük beosztott két asszonyt. Az egyik, Vaj- nai Teréz vonakodott menni. Azt mondta, hogy ő Tóth Jóskávai nem megy. Az agronómus nem értette a vonakodást. — Miért nem megy? — Mert nem megyek. — Ugyan, kérem — s evvel már hátat is fordított neki, jelezve, hogy a parancs az parancs, s hogy nincs ideje tovább vitatkozni. Elmentek. Délutánra végeztek a nád behordásával. Az asszonyoknak az volt a feladatuk, hogy a nádkévéket adogatták fel a kocsisuknak. Eltelt néhány hét, amikor az agronómus egyszer bement az istállóba. Éppen arra lépett be, hogy Tóth Jóska a sarokban szorongatja Vajnai Terézt. Az első pillanatban vissza akart fordulni, mintha semmit se látptt volna. De két dolog visszatartotta. Az egyik, hogy Tóth Jóska sze- gődményes volt, környékbeli, balmazújvárosi parasztfiú — Teréz pedig kitelepített. S a kitelepítettekkel nem volt szabad közelebbi érintkezésbe kerülni senkinek. Az agronómus nem volt rendőr, de mint a gazdaság egyik vezetője, kellett, hogy , ügyeljen erre. Utasításuk szerint a kitelepítettekkel csak a munkára való utasításokat szabad közölni, beszélgetni, összejönni, udvarolni vagy éppen más egyebet tilos. Tehát Tóth Jóska most szabálytalankodik. De a másik volt a fontosabb, s ez mind egy pillanat alatt szaladt át a fején, az egy másodperc alatt, míg észrevette a nagydarab ember karjai között vergődő, nyögdécselő, hangtalanul kiabáló asszonyt, s látta, hogy itt más szabálytalanság is van. Mielőtt szólt volna, Teréz kitaszította magát a Jóska karjaiból, s kétszer belevágott az arcába, ököllel. Mindenesetre csúnyán és gorombán, mint ahogy csúnya. h;l egy nő már nem jelképesen üt, hanem azért, hogy fájjon. Ekkor szólt az agronómus, s éppen idejében, mert Tóth Jóska éppen emelte a kezét, s ha üt, annak nyomán csont törik és fog kihull. Mint a félbolond, a csendes bolond emberek nagyobb része, hihetetlen erejű volt a fiú, mázsás testsúlyú, közel százkilencven centi magas, akkora tenyérrel, ököllel, mint egy kucsma, olyan vál- lakkal, amikkel játszva vitt el két mázsát, nkár harminc, negyven lépésre is. — Tóth — kiáltott rá az agronómus. S ettől kezdve a szőke nő beszélt. Vajnai Teréz másfél éve volt már ekkor a Hortobágyon, s másfél év alatt komoly panasz sohasem merült fel ellene. Jól dolgozott? Nem dolgozott jól. Rosszul dolgozott. Igyekezett minden kapott munkát olyan lassan csinálni, ahogy csak lehet. Egy ideig az irodákat takarította, azért küldték el, azért tették az üzemi konyhára, mert az agronó- must és az igazgatót egyaránt bosszantotta, hogy olyan lassú. Fél órába telt, órába telt, amíg a két szobából álló jrodát kitakarította. De néha beletelt másfél vagy két óra is. A konyhából azért küldték el, mert lassan mosogatott. Általában mindent lassan csinált. Kímélte az erejét, s kímélte a fantasztikusan csuda-karcsú derekát, kezét- arcát, mindent kímélt. Kímélte magát. Az idegeit is kímélte, mert soha senkinek nem szólt vissza, soha rossz arcot nem vágott semmihez, érzéktelen márványarccal nézett szembe a körülötte történő dolgokkal, parancscsal, utasítással, megvetéssel. Mindennel. Az agronó- musnak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy egyetlen alkalommal vitatkozott és mondott ellent — amikor Tóth Jóskával küldte el a nádkévéket behordani. Egyébként nem is szép volt: gyönyörű. Nem az arca, nem a teste, mindegyiken külön-külön lehetett volna hibát találni — de áradt belőle a szépség úgy együttesen. A bokái nyáron — jutott ebben a fél pillanatban az agronómus eszébe —, nyáron, amikor harisnya nélkül járt, szandálban, a bokái ideges hajlásai... mintha minden ideg- és izomszála kiütközne ezen a szépen formált bokán .. . Rodin alakjaihoz hasonlított a karja és bokája alapján ítélve. Vékony volt és mégis telt. sovány és párnás, gömbölyű csípőkkel, s ha levetkezik, nyilván meg lehet a bordáit számolni. Az a kitenyésztett típus, az a1 szerencsésen született típus, amelyiknek, akinek semmi más gondja nem volt, mint saját maga. Teste és értelme, az értelme művelése. Francia szakos tanárnő volt egyébként képesítése szerint, az apja tábornok volt, ezért telepítették ki. Az apjának emellett volt még talán négyszáz hold földje is. Mindez, mondom, egy fél pillanat alatt jutott az agronómus eszébe, annyi idő alatt, míg a kimondott szó megállította a Tóth Jóska öklét. S ekkor az asszony (vagy talán lány?) odajött az agronómushoz, s azt mondta: — Elek úr (úr volt a kötelező megszólítás a kitele- pítettekre nézvést), maga az oka. — Én? — Igep. Néhány hete, amikor kértem, hogy ne küldjön vele a nádkévéket behordani, nem oktalanul kértem. Jár utánam, mióta idekerültem. Benn, a központban nem tehetett semmit. A nádhordáskor, mire a másik szekér megrakodott, beindult, egyedül maradtunk. Ott a kévék tövében megkapott... Szamárság persze, erőszak nővel .szemben jó darabig nincs. Míg bírja az ember energiával a védekezést. Egy idő múlva nem bírtam. Amikor már rosszabb volt a küzdés, mint az> hogy essünk túl az egészen. Az ember néha az életét is feladja, s különben is, mit jelent az egész? Csak sorszámot, ö volt a negyedik, aki — mert tehette — rajtam töltötte a kedvét. Azt hittem, a dolog evvei befejeződött. De nem. Azóta nap mint nap nyag- gat, szorongat, istállóban, sötét hajnalon, munkába jövet elkap. Mint most is. Tessék. Ez történt. Köszönném, hogy megvédett, ha lenne magának egyáltalán köszön- nivalóm. Dögöljenek meg. Az agronómus faarccal hallgatta a hangsúly és indulat nélkül elmondott beszámolót. Csodálkozott,' hogy még a vége, az utolsó mondata, a „dögöljenek meg” se csattant fel. Ugyanúgy mondta, ahogy az addigiakat. Szerivtelenül. Nem tudott egy pillanatig mit válaszolni. Nézte a nőt. Tóth Jóska felröhögött. — Hát osztán? Járhat már a pofád! Megkaptalak, ez a fő. — Hun jutott vóna nekem tábornok lánya azelőtt? Le se tudod tagadni! He?! Ekkor vágta pofon az agronómus Tóth Jóskát. Bódi Tóth Elemér: Távoli robbanás Éjfél táján azt hiszem kő hömbölög a hegyen, szálerdőt letarolja, hull a fák lomha lombja, csak a rozstábla vége izzik, nem tudni, ég-e, vagy csak megint egy roppant távoli csillag robbant, hogy inog, mint a rozsszál a föld is és tovább száll. Garabuczy Ágnes: Nyár Antalfy István versei: Prágai képeslapok 1. Eljöttem ismét: vándorútam egy állomása vagy. Mai hajnalomon köszöntenek a város ódon tornyai. 2. Tél van, december. Szürke ég, s még hosszú út hazáig. „Arany Prága” most szomorú. Téli esőben ázik. Megőrzőm én... Ki őrzi meg az álmokat, ha a fény többé nem remeg, ha elalusznak a szavak, ha jönnek ólom-reggelek ...? A barlangomba szél süvít, de sziklába vésem Neved, s ha egyszer feljön még a Nap, Te oszlasd el félelmemet! Megőrzőm én az álmokat, teremteni ki félve mert, sziklák közé zuhanva tán, de végül magadhoz öleld ... Az időhöz Miért sietsz úgy? Mért rohansz? Kérlellek, mint egy gyermeket! Gyorsabb vagy nálam, fájdalom... Marasztalnálak. Nem lehet. Garabuczy Ágnes: Magányos király
