Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-09 / 33. szám

NÉPÚJSÁG 1985. február 9., szombat Olvassuk újra, együtt! Város az ingoványon Nemcsak Babilonban Ungvári Tamás új kötete Ez a város természetesen Budapest. Nem is nagyon áttételesen: az odatelepült, az ott létező és egzisztáló magyar szellemiség, a poli­tikai és kulturális, a közéle­ti és gazdasági. Az ingovány pedig a huszadik századi magyar történelem. Tudo- mányoskodva azt mondhat­nánk, hogy az ostrom létbi­zonytalanságában induló mű, amely aztán a felsza­badulás lázában fejeződik be, s amely 1945 nyarán az első könyvnapon meg is je­lent, geopolitikai címet ka­pott. Jelezve a magyar köz­életi gondolkodás és az adott történelmi keretek viszonyát. Líraiabban: a szabadság első lélegzete. Az okos emberfők egyik legkiválóbbika. Dar­vas József úgy elemzi az uralkodó osztály csődjét, a kiutat keresők lehetőségeit, kutatva-szemlélve a lehetsé­ges jövőt, hogy bemutatja a maga aktív szereplésével az akkori magyar életet. Hatal­mas sóhajtás ez a könyv, átlépni az elmúltakon, befe­jezni ami volt, indulni új utakra a felszabadulás ih­letével a szocializmus építé­sére. „Már a második, vagy harmadik napon hozzákezd- tem a megírásához. Amikor a Baross utcai ház, ahol ostrom alatt családommal bujkáltam, felszabadult, és néhány hét alatt be is fe­jeztem. Még a pincében, pillogó gyertyafény mellett kezdtem róni a sorokat; azt se tudtam akkor, hogy könyv lesz-e belőle, vagy csupán önmagam számára valamiféle számvetés? Se praktikus írói cél, se műfaj, se gondos írói megmunká­lás nem érdekelt akkor. Egyszerűen: muszáj volt ír­ni. Ügy éreztem, nem tud­nám elkezdeni azt a másik, az új, a hosszú éveken át várt, vágyott, remélt — s egyszer-egyszer már nem is remélt — életet, ha ami az ostrom rettenetes nap­jaiban felgyülemlett ben­nem, el nem mondom.” Számvetés tehát ez a könyv, végiggondolása mind­Karácsony estéje van, s a búvóhelyül szolgáló ide­gen lakásban szorongva hall­gatjuk a becsapódó aknák és ágyúlövedékek csattanását. Számítgatjuk, hogy ugyan hová, melyik utcába eshe­tett ez az előbbi, amelyik majdnem betörte a mi ab­lakunkat is? Ügy látszik, mindent meg lehet szokni, még a halállal való játszado­zást is. Egészen nyugodtan ülnék, ha nem lenne itt mel­lettem ez a két ártatlan csöppség. Ott játszanak a padlón a karácsonyra kapott játékokkal, s egy-egy na­gyobb csattanásnál megreb­benve néznek rám: én va­gyok számukra az oltalom és a legfőbb biztonság. Hisznek és bíznak ben­nem: valahogy úgy érzik, ha én itt vagyok mellettük, nem érheti őket semmi baj. S mert ezt látom sugározni ár­tatlan tekintetükből, egy­szerre olyan nehéz lesz a szí­vem a felelősségtől, hogy majdnem kiszakad a mel­lemből. Egyszerre csak jön valaki, egy ismerős, és hozza a hírt, hogy az oroszok beke­rítették Budapestet! A budai oldalon már a Hűvösvölgy­ben vannak. Aztán más jön. és ugyanezt mondja. Az ágyúdörgés mindenesetre egyre közelebb hallatszik, s a „belövések” egyre sűrűb­bek. Szóval, megtörtént... Valami egészen mámorító érzés vesz rajtam erőt. Az annak, amit az író érzett, megtanult, ami ellen fellá­zadt, amiért harcolt. Sorra veszi a Horthy-kurzus je­lentős alakjait, Gömböst, Bethlent, és még sok száz nevet, akik mind a „törté­nelmi osztályok” huszadik századi létezéstechnikájának irányítói voltak. Ezt a tör­ténelmi tapasztalatanyagot át- meg átszövi a személyes élmény, a Márciusi Front, a baloldal küzdelmének ese­ménydús ábrázolása. Hatal­mas indulattal idézve fel a cselekvésre késztető gondo­latokat. „Hova fordulhatnánk a veszély óráiban? 25 éves ellenforradalmi reakció mindert árnyalata nemzeti ér­dekeink árulója lett. Ez a banda 25 évvel előbb a ro­mán imperializmust, most a német fasizmust csődítette nyakunkba. A fasiszta pár­tok és csoportok féltéke­nyen versenyeznek egymás­sal, hogy melyikük szállít több magyar vért, verejté­ket, kenyeret, s melyikük kapja meg érte a vérdíjat a hódítóitól. Nem nézhetjük tétlenül, ölbe 'tett kézzel, hogyan sodor bennünket végső romlásba a németek oldalán néhány elvakult ka­landor és megvásárolt rene­gát. Nem tűrhetjük, hogy Magyarország az eljövendő béketárgyalásokon a népek szégyenpadjára kerüljön, és a nemzetet új, még rosz- szabb Trianon sújtsa. Az idő sürget. Néhány hetünk, legfeljebb néhány hónapunk van arra, hogy együtt har­colhassunk szabadságunkért a jugoszláv, lengyel, francia és a többi leigázott néppel. Darvas ekkor már szocia­lista írónak tekinthető. 1941- ben jelenik meg A népi írók új útjáról írt cikke, amely­ben a magyar baloldalt is bírálva a haladó magyar ér­telmiség felelősségéről, har­cosságának hiányáról ír. És ez a hang tetőzik a Város az ingoványon-ban. Hogy kevés, amit tett a magyar értelmi­ség, és hogy ennek a passzi­vitásnak komoly következ­ményei lehetnek. Ezt fogal­mazza meg az első lélegzet­eszem tudja, hogy ezzel nincs vége semminek, sőt, most kezdődik igazán a neheze: a mostani közeli csattanások csak szelíd előhírnökei an­nak, ami ezután következik. Tegnap a szomszéd házba vágott be egy akna: az egyik lakásban meghalt az egész család. Ma délelőtt a szom­széd utcában történt ha­sonló. Lehet, hogy ma éjjel vagy holnap itt nálunk .. . Nem tudom végiggondolni a gondolatot: nem a védekező ösztön, hanem az öröm hes- segeti el mellőlem. Nagy- nagy biztonság ömlik el bennem: talán valami ilyes­mit éreznek kicsi gyermeke­im is, ahogy rám néznek, és idesimulnak hozzám. Egész éjjel nem bírok aludni. De nem az időnként becsapódó lövedékek csat- tanásait figyelem, s nem is a fönt köröző repülőgép kö­zeledő, majd távolodó búgá- sára fülelek, hogy vajon dob-e bombát — hanem a szűnni nem akaró szekérzor- gést hallgatom, kint az ut­cán, az ablakunk alatt. Ügy látszik, vonulnak visszafelé a németek, át Budára. Me­hettek már, rászorult a nya­katokra a hurok. S eszembe se jut, hogy ez hurok en­gem is megfojthat: csak a beteljesedés izgalmas örö­mét érzem ... Karácsony két napján vé­gig egyre tart a német visz- szavonulás. Lehetséges, hogy ezek csakugyan nem akarják vételkor ez a sokszínű, ér­dekes önvallomás — mely Darvas József gondolatainak teljes összefoglalását adja, legalábbis 1945-ig. Sok okos, prófétikus jóslat, javaslat mellett az írás legfontosabb célja, hogy a nyílt küzdel­mektől huszonöt év alatt elszokott magyar munkás­ságot és parasztságot aktivi­zálni segítse. De a mű köz­ben, ha nem is egy napló kronológiájával, de a jelen levő hitelével számol be az utolsó hetek, napok politi­kai történéseiről, a szánal­mas október 15-i kiugrási kísérlettől az állandó iga­zoltatásokon keresztül az első „orosz katona bácsi” megjelenéséig. A könyv jel­képesen is, valóságosan is Szabó Dezső sírjánál ér vé­get. Darvas akkor még nem tudta, hogy halt meg a hu­szadik századi magyar iroda­lomnak ez az ellentmondá­sos nagy egyénisége: „Bomba ölte meg, vagy a nyilas őrü­let? Gépfegyver vetett vé­get kíméletlen harcainak, vagy ágyban, párnák között valami .polgári’ betegség?” Azóta tudjuk, valószínűleg éhen halt. Darvas csak egyet érez: „íme beteljesedett a törvény”. És a mű végén: „Valami elmúlt, és valami elkezdődik.” Budapestet védeni, hanem kitörésre készülnek, valahol Budán? Viszont az is igaz, hogy csak lovas szekerek vonulnak a hidak felé: se tankok, se ágyúk, se teher­autók nem sorjáznak utá­nuk. A belövések egyre sza­porodnak, de különben csönd van. Azt már kezdjük meg­szokni, hogy az utcán egy­szerre csak közécsap egy em­bercsoportnak egy-egy akna vagy ágyúlóvedék, s véres húscafatok mázolódnak a falra. A halottak különben is szaporodnak az utcákon. A nyilasok tőlük telhetőén ver­senyeznek az aknákkal. Váj­ná testvér, aki a főnyilasok közül egyedül maradt a fő­városban, parancsot adott, hogy a bujkálókat és kato­naszökevényeket a helyszí­nen agyon kell lőni. S a párt­szolgálatos testvérek buzgó igyekezettel teljesítik is a parancsot. Sőt, nemcsak a bujkáló gyanús vagy balol­dali elemeket és nemcsak a katonaszökevényeket lövik agyon, hanem a védett há­zakból is egyre több zsidót hurcolnak ki és gyilkolnak halomra. Nincs már óbudai téglagyár és nincsen Duna- part sem: az utcák és a te­rek kivégzések színhelyei — legfeljebb a Pannónia ká­véház vagy a városháza pin­céibe hurcolja el áldozatait az, aki „ tarkólövés vagy a „perforálás” előtt még "egy kis kínzással is ki akarja elégíteni aljas ösztöneit. S nincs már a gyilkossá­gok „adminisztrálása” sem: a rendőrség nem jegyző­könyvez, a hullaszállító au­tó nem szállít — a hullák temetetlenül hevernek az ut­cákon és a tereken. Egyik reggel óriási deto­náció légnyomása dob ki az ágyból, és betörnek az ösz- szes ablakaink. A csepeli vasúti összekötő hidat rob­A bibliai „Megmérettél”-re gondolva adta e címet ne­gyedik tanulmánykötetének a szerző. A világirodalom és a hazai irodalom továbbra is érdeklődésének tárgya, de a számvetés saját magával, a megmérettetés, meg a tá- gabb világ iránti kíváncsiság új területek felé is hajtotta. A közgazdaság és lélektan e kettő, amelyből a gazdaság- világnézet-kultúra, továbbá a lélektan és az irodalom ösz- szefüggéseit tárgyaló írások kerültek a kötetbe. A többi — és valóban ez a több — a magyar és angolszász iro­dalom egyes személyeivel, je­lenségeivel, illetve a kritika gondjával foglalkozik. Az egyes témakörök ki­sebb és nagyobb lélegzetű írásokat tartalmaznak, ez utóbbiakból való Az iroda­lom diszkrét- bája, avagy a szemérmes igazság, mely a két éve megjelent monumen­tális mű, A magyar iroda­lom története 1945—1975-ne'k a kritikája. A kézikönyv a korszak irodalmi életét és irodalomkritikáját tekinti át, nagy apparátussal készült, és kiváló szakembergárda mű­bantották föl a németek. Az a'kna- és ágyútűz is egyre sűrűsödik. Talán megkezdő­dött a tényleges ostrom? Hiába, most már le kell köl­tözni a pincébe, abba a ned­ves, piszkos, patkányokkal teli odúba, összezárva még száz másik emberrel. Eddig főleg a magamfajta embe­rekkel érintkeztem: olyanok­kal, akikkel egy a vágyam, gondolkodásom és remény­kedésem. Itt azonban a leg­különösebb elemek vannak összezsúfolva, s szinte per­cenként ugranak egymás torkának, a ketrecbe zárt vadállatok ingerültségével marakodva egy-egy jobb he­lyért vagy biztonságosabb fülkéért. Azt is meglepődve tapasz­talom, hogy még mindig szép számmal vannak, akik kitar­tóan hisznek a német győ­zelemben: főleg a módosab­bak, és azok a kereskedők, akiket a háborús konjunktú­ra és a zsidótörvények hul­láma emelt föl a hátán. Nem is akarják tudomásul venni, hogy a szovjet csapatok csakugyan körülzárták a fő­várost, s ha nagy nehezen mégis tudomásul veszik, hát a felmentő seregek közeledé­sében reménykednek. Ők vi­szik a szót, a többség pedig hümmögve bólogat vagy hall­gat — annál isi inkább, mert Vájná testvér már kibocsá­totta hírhedt rendeletét, amelynek értelmében azt, aki „csöggeteg kijelentést” tesz, a helyszínen fel kell koncol- ni... Egymás után jelennek meg a bevonulási parancsok. Ha mindenki betartaná a ren­delkezéseket, alig lenne már civil férfi ebben a városban. Csendőrök, rendőrök, nyila­sok razziáznak az utcákon: vizsgáznak a hamis igazol­ványok, mert már legalább minden harmadik férfi kato­naszökevény. A nyilasok ködött 'közre megosztott te­rületen. Tehát a lehető leg­jobb akarta a lehető leg­jobbat. Csak hát az időszak, amelyről írtak, túl közeli, ezért nehéz a hosszabb időre érvényes megítélés, s ilyen­kor jó szolgálatot tesz a „pa­tikamérleg”. Következmény továbbá a személyi kultusz éveire vonatkozó „ritka mér­téktartás”, „diszkréció”, és a tüzetes és pontos leírásokban „folyamatosan használt pasz- szív szerkezet”. Az óvatos­ság, ami oda vezet, mintha az irodalmi jelszavak mögé buj­tatott visszaélések „kollektív hibaként jöttek volna létre”. Az új ökonomizmus bírá­lata és a kultúra problémái című tanulmány, az inkább csak szűk szakmai közönség előtt ismert Liska Tibor-féle közgazdasági elgondolással foglalkozik, s ennek kapcsán az „áru-e a kultúra?” kér­désével. Ez utóbbira Ungvá­ri véleményét legjobban egy kiragadott mondata sum­mázza : „Tolsztoj értékét nem szabja meg a papír, amire nyomtatták, nem szab- \jp meg az ára, amibe ke­rül”. Ez azonban csak alap­állás, amelyről áttekinti a kulturális irányítás és ter­melés területét, mert mint írja: „A helyes kérdésfelve­tés az, ha a kultúra előállí­tási, termelési és irányítási struktúrájának érdekviszo­nyait vizsgáljuk . ..” Ezt elemzi tehát az irányítás gondjaival együtt, külön az állam mecénás-szei’epét, me­lyet a kulturális intézmény- rendszeren keresztül való­sít meg. A kötetben folyóiratokban már megjelent és eddig még sehol nem közölt írások so­rakoznak, s a régebbieket és az újakat egyaránt jó olvas­ni. Ungvári bárkiről, bármi­ről ír, tágabb összefüggésbe ágyazza témáját, érvelése lo­gikus, nyelvezete kerüli a szakzsargont. Fogalmazása világos — mint azoké, akik nyíltan beszélnek —, hangja közvetlen. Kosztolányi és Szerb Antal jut eszünkbe ró­la. olyan buzgók a bujkálok fel­kutatásában, hogy sok he­lyütt még a pincéket is vé­gigjárják. Rajtuk még nem is csodálkozom, hiszen a fe­jük, az életük a tét ebben az utolsó játszmában. Nyilván nem is hiszik, hogy tíz- vagy húszezerrel több katona — akiket felfegyverezni se tud­nak már — meg tudná vé­deni Budapestet. De minél többeket beugratni ebbe a véres viaskodásba, s így mi­nél többekkel megosztani a felelősséget: ezt a törekvé­süket megértem. Hanem ezek a csendőrök és rendőrök, akik kopóigyekezettel szol­gáltak végig ki tudja már hány kormányt, hányféle re­zsimet? Ennyire el tud alja- sodni, s ennyire a szolga­szenvedély űzöttje tud lenni az ember? Hiszen, ha csak úgy tessék-lássék, a forma kedvéért csinálnák ezeket az igazoltatásokat. De látom raj­tuk, hogy csakugyan hiszik a felülről kapott ítéleteket, mindenekelőtt azt, hogy aki nem vonul be a parancsra, bűnös!... Hiszik, s a jó kopó törekvő igyekezetével pró­bálnak minél több „bűnöst” összefogni... A villamosok már nem járnak, a gyalogos nép a há­zak tövébe húzódva jár, siet, fut, hogy legalább ennyire védve legyen a becsapódó lö­vedékektől. Ezek a jól táp­lált, nagydarab ember-álla­tok pedig — mellükön a lán­cos fémlappal, hogy „csend­őr” — olyan nyugodtan sé­tálnak, szemügyre véve min­den férfit, mintha egy falu­si búcsú forgatagában jár­nának. Parasztgyerekekből nevelt janicsárok: most lá­tom csak igazán, ebben az ítéletes képben, hogy rideg, kegyetlen ellenségei let­tek a népnek, amelyből szár­maztak. Lehetetlen velük többé bármikor is szót érte­ni. Arcok közelről Szereday Ilona A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum egyik kiál­lítótermében beszéltünk meg találkozót Szereday Ilona grafikusművésszel. „Az én műhelyem” sorozatban mu­tatkozik itt be. A katalógus szerint eddig csak két kiállí­tása volt, nem tűnik ez ke­vésnek? — Nem. A művészet egy­részt nem mennyiségi szá­mokkal mérhető, másrészt az alkalmazott grafika ál­landó kiállítási terepet kínál művelői számára. Az utcára kerülő plakátnak — a mű­faj jellegéből adódóan — ta­lán nagyobb szerepe van az emberek vizuális gondolko­dásának és esztétikai ízlésé­nek formálásában, mint a táblaképfestészetnek. Váro­saink, falvaink külső képe, az utcanevek felírásától a neonreklámokig maradandó­an beépül az ember és a közösség életébe. — Az alkalmazott művé­szetek legtöbb művelője, ha művészi ambícióiról, kibon­takozási lehetőségeiről kér­dezem, csak kötöttségekről, elvárásokról szól, mondván: alkalmazandó művészből már rég alkalmazkodó mű­vészekké váltak. Hogyan lát­ja saját alkotói, művészi le­hetőségeit? — Tagja vagyok a Művé­szeti Alapnak és a Fiatal Művészek Stúdiójának, így folyamatos kapcsolatot tar­tok az ország művészeti éle­tével. Ügy érzem, Csabán jó viszonyban vagyok a kollé­gákkal, de ezen túl az itt töltött fél évtized alatt szá­mos olyan intézménnyel, vállalattal kerültem kapcso­latba, amelyekkel egyfor­mán értelmeztük a műfaj lé­nyegét, funkcióját. Ezen a kiállításon is láthatók a ka­pott megbízások eredményei. Egyébként is azt tartom, nél­külözhetetlen a személyes kapcsolat a' megrendelőkkel, mivel ízlésben, szemléletben, szándékban és a célok értel­mezésében közös vizuális nyelven kell beszélnünk. — Politikai és filmplaká­tokat, meghívókat, kiállítási katalógusokat, csomagolás­terveket, játékokat látunk „Az én műhelyem”-ben. A vásárhelyi őszi tárlaton, az alföldi és dél-alföldi tárla­ton pedig olajképeket, sőt gobelint is kiállított. Tulaj­donképpen melyik műfajt szereti leginkább? — Elsősorban a grafikát. A Képző- és Iparművészeti Főiskolán is ezen a szakon végeztem, de az iskola at­moszférája lehetőséget kí­nált az alakrajz és a többi stúdium mellett kísérletezés­re, az alkotói fantázia sok irányú mozgatására is. — Budapesten született és járt iskolába, milyen hatá­sok alapján választotta 1980- ban otthonául Békéscsabát? — Ez a város a művész­telepek és az itt rendezett grafikai biennálék jóvoltá­ból olyan hírnévre tett szert a magyar képzőművészeti közéletben, melynek alap­ján e műfaj centrumává vált. Idekerülésem óta részt veszek a művésztelepeken, ezek légköre motiváló hatás­sal volt a munkáimra, pó­tolta a főiskolai hangulatot. Kifelé jövet a tárlatról a városi gyermekrajz-kiállítá- son vezetett keresztül az utunk. Szereday Ilona büsz­kén mutatott az egyik rajz­ra, amelyikkel a kisfia díjat nyert. Érezni lehetett: nem­csak ezért boldog. Cs. Tóth János Szalontay Mihály Mucsi József: Néha sikerül, néha nem Néha sikerül, néha nem: sorok között a rejtelem. Ráfogom az igenre, nem, máris dereng az értelem. Szükséges a sápadt homály! — nem kell hozzá nagy tudomány, csupán érzék, egy kis hajlam, megfelelő vonzó dallam, a szükséges varázsszavak, és a csukák harapjanak. lm, a példa magamnak is, kinek szurkol még a nap is. Esőcsepp hull a levélre, előre nézz, sose félre! Vass Márta Darvas József: Város az ingován/on (részlet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents