Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
1985. február 23-, szombat o IgHillMTd Hűsége, magányos kitartása példát adott Koszta Rozália Kohón Györgyre emlékezik Kohán és Orosháza Festőművészről, festészetről ki lehetne avatottabb vallani, ha nem aki maga is festőművész? Koszta Rozália gyermekkorában ismerte meg Kohánt, hosszú éveken át tisztelte és jó barátság fűzte hozzá. A Béke sugárúti műteremnappaliban valami olyan melegség, kellemes nyugalom fogad, amihez foghatót Koszta Rozália képei — a kis fehér, zöld nád-, vagy li- latetős ajtósfalvai lakóházak — sugároznak. Sok-sok készülő és befejezett festmény, portrék, utcarészletek ; sok-sok képzőművészeti könyv, lexikon, folyóirat. Meg a három cica. Itt minden olyan otthonos, meleg, marasztaló. Először a „Találkozás” című festményének történetéről mesél. Ezen a képen együtt látható Dürer, Munkácsy, Kohán és Koszta Rozália. „Nem úgy készült ez a kép, hogy eszembe jutott valami, és megfestettem. A televízió éppen városok közötti vetélkedőt tervezett, amelyben Gyula is indult volna. Én állítottam össze a képzőművészeti témákat, és újra ráakadtam Dürerre, akinek a nagyapja a vasúton túli Ajtósfalván volt ötvös, apja innen ment Nürnbergbe. Dürer mindvégig büszke volt arra, hogy az apja magyar. Családi címerükben ajtó szerepel, innen a név. Németül ugyanis Tűr az ajtó, és a kellemesebb hangzás kedvéért lett ebből Dürer. A vetélkedőből viszont nem lett semmi; es egyszerűen ki kellett festenem magamból az egész dolgot. Olyan Dürer-változat után néztem, ami még nem szerepelt senkinél. így választottam a huszonkét éves Dürert. Mindenki huszonéves a képen, nekem is fiatalnak kell lennem. Magamat egyébként főleg a szín kedvéért festettem közéjük; kellett ez az élénk piros.” Megtudom, hogy a növény, amit Dürer tart a kezében, és Munkácsynak nyújtja ót, az eringium; a férfihűség jelképe. Munkácsy majd Ko- hánnak adja tovább . . . Dürer, Munkácsy, Kohán. Hárman a múltból. Az eringium — a latin név szinte az erény szót idézi —, a stafétabot tehát, a helyhez való ragaszkodást, szeretetet, hűséget jelenti. Mégis: alig tudom elhinni, hogy Koszta Rozália a piros blúz végett került a képre ... „Nem akartam magam a nagyok közé besorolni, de tényleg hiányzott valami: egy szín. Aztán úgy gondolkodtam ; a festészetnek, a művészetnek legyen itt, Gyulán folytatója. Én vagyok a legöregebb. És szimbolikus alak: egy ember, aki folytatja. Aztán van még valami, ami érdekes: Munkácsy 1844. február 20-án született, Kohán 1910. február 22-én. Én pedig február 21-én. Az alföldi festészet eszmeileg arra épít. amit Munkácsy hozott létre. Kohán még csak 75 é'ées lenne, 56 évesen halt meg; és nem kellett volna meghalnia, ha van mellette valaki, aki törődik vele, türelemre inti, vigyáz rá ... Én már túléltem, 60 éves vagyok . . .” Üjabb képeket, újabb könyveket fedezek föl; a műterem-lakás már-már szűkösnek tűnik ettől a rengeteg értéktől. A hatalmas ablakon árad befelé a napfény, és a sugárúti gesztenyefák télen is barátságosan, méltóságteljesen díszlenek. A három kövér cica szemmel láthatóan nem rajong a vendégért, hiszen ilyenkor többfelé oszlik meg a törődés, a szeretet. Rumos tea és Kohán-emlékek: „Már gyermekkoromban ismertem Kohánt. 4—5 éves lehettem, amikor először láttam. A festők a Galbács-kert szikes legelőjére jártak festeni, én ott születtem. Személyesen 1955-ben isimertem meg. Izgatottan vittem hozzá rajzaimat. Később, főiskolás koromban meglátogattam. Amikor már itt laktunk Gyulán a férjemmel, a könyvtár épületében, minden nap eljött. Kohán hozta el Simo- nyit is. . . Modellt csak egyszer ült nekem — nem volt türelme —, akkor is csak félig festettem meg. Utána kicsit igazgattam ... 1958—59-ben végleg elment Hódmezővásárhelyre. Időnként hazajött édesanyját meglátogatni, akkor mindig felkeresett bennünket. Sokat beszélgettünk a művészetről. Elmondta, hogy olyan mű izgatja, ami konstruktív meg dekoratív egyszerre. Érdekelte a vonal kifejező ereje... Általában- kevés beszédű volt, de puszta jelenléte is súlyos volt, és meghatározó. Rengeteget sétáltunk együtt a Béke sugárúton .. Az én gyerekkoromból megmaradt Béke sugárút- képhez elválaszthatatlanul hozzátartozik Koszta Rozália, Simonyi Imre; gyakran jöttek szemben a gesztenyefák alatt. Kohánra nem emlékszem ... „Kohán imádta Gyulát, de akkoriban Vásárhelynek olyan vonzereje, atmoszférája volt, amivel Gyula nem rendelkezett. Kohán pedig nem volt az a típus, aki kilincsel, és kijárja a maga igazát. Nem volt már olyan fiatal se, hogy vállalja a küzdelmet, hogy áttörje az érzéketlenséget. Én még elég fiatal voltam, és vállalhattam. Kohán először 1933- ban járt Vásárhelyen. Kezdetben az irodalmi élet volt ott a meghatározó, de odakötötte a Tornyai Jánoshoz fűződő barátsága is.” Vásárhely hamarabb felismerte nagyságát, hamarabb befogadta, -hamarabb adott otthont a gyulai művésznek, hamarabb, mint az imádott Gyula .. . „Mégis Gyulán érezte jól magát. Ez a város megnyugtatta. Hazajárt rendszeresen, és hazajött meghalni... Kohán nagyrabecsülése és a jó- vátevési szándék vezérelte a későbbiek során azokat a művészeket, és művészetszerető embereket, akik összefogtak a gyulai Kohán Múzeum létrehozásáért. Ami valóság lett, és a város büszkesége, helyrebillentette mindazt, amit korrigálni kellett... Nagyon jó, hogy Gyulára hagyta életművét, mert Vásárhelyen nem tudtak volna ilyen szép helyet biztosítani számára. És ez az elégtétel a város lelkiismeretének is kellett...” Koszta Rozália hite, fáradhatatlansága csodálatra méltó. Kezd összeállni a kép, mit is jelenthetett neki, emberi és művészi fejlődésében a nagy előd, Kohán György. „Mit jelentett nekem Kohán? Sokat, nagyon sokat. Elsősorban azt, hogy Budapesttől 200 kilométerre meg tudtam maradni művésznek. A hűség, ami idekötötte, erőt adott nekem. Amit azokban a nehéz időkben, az ötvenes években végig tudott csinálni, hogy nem adta föl, a munkába menekült, és dolgozott magányosan is, ez nekem példát jelentett... Közös vonásunk a mély színekhez (barna, vörös, narancs, kék, zöld) való vonzódás. Itt Gyulán mások a színviszonyok; közel van az erdélyi levegő, mási az ég kékje, a fák zöldje. Mindez nyilván meglátszik a képeken is, csakúgy, mint a gyermekkor, a szülőváros meghatározó szerepe.” Végül arról beszélgetünk, milyen jó alkalom lehetett volna ez az évforduló, a 75. születésnap az első Kohánról szóló kötet, a festő életét és művészetét bemutató kiadvány megjelenésére.. . így találkoztam a februári ünnepeitekkel, és köszönöm ezt a találkozást Koszta Rozáliának. Niedzielsky Katalin Még nem volt 17 éves Kohán György, amikor 1926. december 28-án a Gyulai Köz- művelődési Egyesület az Orosházi Kaszinóban képkiállítást rendezett. Itt mutatkozott be a fiatal Kohán az orosházi művészetkedvelőknek: Barkász Lajos, Wagner József, Tornyai János, F. József Dezső, Fáber József, Sain Márton, Szilágyi István, Biró György és Técsy László társaságában. A festő és Orosháza tartó- sabb kapcsolata az iparművész Balló Margitnak köszönhető, akivel Kohán a harmincas évek elején a fővárosi Japán kávéházban ismerkedett meg, és 1935. március 5-én Hódmezővásárhelyen kötöttek házasságot. Ettől kezdve gyakrabban átjártak Orosházára az itt élő Balló családhoz, elsősorban Margit húgához, Vilmához, akit egy német festőművész, Weischet Hugó vett feleségül. Kohán 1935 őszén jött haza olaszországi útjáról, és ő is Orosházára költözött a Bocskai u. 10-be, ahol Ur- szuly István lakatos mesternél béreltek lakást. Bekapcsolódtak az új utakat és szervezeti keretet kereső helyi művészeti életbe. Kohán az 1936 tavaszán megalakult Orosházi Szépmíves Céh művészeti szakosztályának választmányában kapott helyet: Bernardinelli Károly, Fáber József, Harsányi József, Kasztner Lajos, Kohán Györgyné, Kovács Lajos, Maronyák József, Münstermann Ernő, Rajki József, Sain Márton, Török István és Vörös József mellett. Kiállításokon jelentkezett, így a céh 1936. május 31-én nyílt tárlatán is 19 kréta-, tus- és ceruzarajzával, amit a zsűri 10—20 pengőre értékelt. Jórészt Orosházán készült fel az 1936. december 20-i budapesti Tamás Galériabeli bemutatkozásra, ahol az „orosházi festő kiállításáról a fővárosi sajtóbemutató alapján a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg” — írta a korabeli Orosházi Újság, majd három hét múlva azt közölte, hogy Kohán művészete „erkölcsi és anyagi sikert aratott, egyik képét a Szépművészeti Múzeum vette meg.” Mit és hogyan festett Kohán orosházi korszakában? A jelenleg 'külföldön élő Balló Margitnak e sorok írójához küldött levele szerint „Kohán Orosházán tért át valójában a tájképfestészetre... ez a periódus volt az, amikor a viharos felhők rajza, a napnyugta, az éj színei érdekelték. Nagyon sok tájképet festett Orosházán, jó pár száz darabot és a legtöbbet temperával. Boszorkányos gyorsasággal dolgozott. Temperafestékeit maga keverte 'ki mindig porfestékből, kazeinnal, vagy dextrin- nel. A temperához művészecset helyett közönséges, úgynevezett „pemzlit” használt. Órák, félórák, percek alatt alkotott, soha nem történt meg az, hogy napokat, vagy heteket dolgozott volna egy-egy képén.” Igen szerényen élt, néhány tucat kereskedő, iparos és értelmiségi támogatta vásárlásaival. Kutatásaink szerint félszáz grafikát és festményt értékesített, illetve ajándékozott el Orosházán, de az itt elhelyezett ma még lappangó, vagy más városba került Kohán-müvek száma óvatos becsléseink alapján még ennyire tehető. Baráti köréhez tartoztak a harmincas évek második felében Orosházán élt művészek, újságírók, néhány tisztviselő, fiatal orvosok, tanítók. A Bocskai utcai ház után a Nyár u. 13. alatt laktak Kovács Mihály csizmadia mesteréknél, majd legvégül Weischet Hugóék Németországba távozása után a Balassa Pál u. 23. számú házban. Kohán 1940 nyarán költözött el véglegesen Balló Margittól, aki az elsők között ismerte fel az ifjú művész zsenialitását. Házasságuk hivatalos felbontására csak 1947-ben került sor. összességében megállapíthatjuk, hogy 1935 őszétől 1940 nyaráig élt Kohán Orosházán. Azonban mint kortársai elmondták: különösen az utolsó egy-két évben néha hazautazott Gyulára, vagy Vásárhelyre ment, oda, ahol munkásságának ki- teljesedését remélte, hiszen ő elsősorban a művészetért élt. Aztán egy újabb szerelem hozta időnként Orosházára: Bártfay Ibolyával ismerkedett meg, aki szüleinek Erzsébet királyné utcai cukrászdájában dolgozott. 1940 decemberétől 1947 novemberéig másfél száz levelet írt neki Orosházára, melyek értékes adalékokat szolgáltathatnak a megírandó Ko- hán-monográfia számára. 1946-ban, majd 1947-ben is felmerült önálló orosházi kiállításának terve, de ez csak halála után, 1972-ben valósult meg. Emlékkiállításán 19 drámai erejű Kohán-fest- ményt; láthattak a Szántó Kovács Múzeum látogatói, akik előtt bebizonyosodott, hogy a pályakezdőként Orosházán élt Kohán György a későbbi évtizedekben a magyar realista pi'ktúra nagy magaslataira emelkedett. Koszorús Oszkár A pályatárs szemével Csáki Maronyák József az orosházi évekről Vizet árasztó hideg szelek elől jólesik behúzódni a műteremszoba puha védettségébe. Mindenfelé képek: csendéletek, portrék, vízparti tájak. Az állványon egy készülő munka. Csáki Maronyák József Kossuth-díjas festőművész vendége vagyok. Amíg a házigazda kávét tölt, hozzákészül a beszélgetéshez, hirtelen átvillan rajtam, hogy ha bőkezűbben bánik a sors, éppen ennyi idős lenne, ilyen alkotó energiákkal bírna, akiről már csak emlékezünk. — Orosházán kerültem közelebbi kapcsolatba Kohánnal — mondja Csáki Maronyák József. — Futólag már a főiskolán is találkoztunk, de egész biztos nem egy évfolyamra jártunk. Vagy fölöttem járt 1-2 évvel, vagy utánam. Orosházán, ha jól emlékszem, 1935—36-ban voltunk együtt. Ha meg akarjuk érteni Kohán akkori életét, tudni kell, hogy abban az - időben a főtéren, az emberpiacon, mezítlábas napszámosok 1 pengőért árulták magukat alkalmi munkára. Nagy merészség volt arra gondolni, hogy valaki a festészetből megél. Szegény Gyurka is megtapasztalta a nyomor minden bugyrait. Gyakran meglátogattuk egymást, és mondhatom, hogy a mindennapi élelme is csak szűkösen volt. Éltek akkoriban Orosházán a Balló nővérek, híres szépségek voltak. Kohánnak a Balló Cica Volt a társa — már nem emlékszem a keresztnevére. Művészetkedvelő hölgy volt, maga is írogatott, festegetett, de szerencsére varrni is tudott és legtöbbször ebből éltek. Kohánnak sokszor vászonra és festékre sem futotta, ezért nagy csomagolópapírokra rajzolt szénnel, grafittal. Előfordult, hogy baráti kölcsönökből tengődtek. Keserves életük volt. — Hogyan kapcsolódott Kohán Orosháza szellemi életéhez? — Volt egy Szépmíves Céh, afféle baloldali kör, annak voltunk tagjai. Olyan emberek tömörültek itt, mint az ügyvéd Klein Andor, aki a Tanácsköztársaság idején viselt tisztséget, vagy dr. Soós József, aki a néptáplálkozásról írt tanulmányt. Darvas József is figyelemmel kísérte munkánkat. Kohán a képzőművész szekcióban vállalt feladatot, ha jól emlékszem, előadásokat is tartott. Egyébként nem volt teoretikus ember, a művészetekről ritkán beszélt. Mindig óriási belső akarat sugárzott belőle, munkáiból is az ambíció, a túlfűtöttség érződött. — Milyen képet őriz magában a fiatal Kohánról? — Az orosházi életformához akkoriban hozzátartozott a korzózás. Esténként a főutcán sétálgatva mutatták magukat az emberek. Ha csak tehette, Kohán mindig megjelent a korzón. Erős tempóban hasította a levegőt. Mindig egyedül volt. Nem emlékszem, hogy valójában bárkivel is barátkozott volna. Még egy képmozaik bukkan elő az emlékekből, az életművet elismerő műcsarnoki kiállításról. Kohán György és Csáki Maronyák József utolsó találkozásáról. Vajon felvillantak bennük a régi kávéházi esték ízei, a kartonpapírrá szántott rajzok, a korzó és az emberpiac, ahol 1 pengőt ért egynapi munka?. .. És az élet, mennyit ért? Andódy Tibor Korin Géza: Fekete — fehér (Kohán György: A lelőtt varjú) Fehér faágon fekete hidegben Hideg madárnak fekete teste Fehér faágon fekete madár Fekete madár fehér faágon Károgj károgj fekete madár Fehér az ág és hideg a táj Madárlátta fekete láng Fehér faágon fehér faágon Fehér faágon fekete szó Fekete madáron hótakaró Hótakaró és fekete szó Fekete madár fekete madár
