Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
1985. február 23., szombat NÉPÚJSÁG Társkeresők klubja Békéscsabán Nem jA az embernek egyedül lenni... Szombat este öt óra után a szokott élet zajlik Békéscsabán, a téglagyári művelődési házban. A programok egy része még nem ért véget, mások meg eztán kezdődnek, s azokra áramlanak befelé az emberek. Sokan. A társkeresők klubja az egyetlen, ahol ha már ketten — egy nő, egy férfi — jelen vannak, a klub működik. Persze ez csak elmélet, a gyakorlat mást mutat. Minden második szombaton fél hatkor nyit a klub, s most is alig néhány perccel mutat többet az óra, és már heten beszélgetnek. Hat férfi — ketten vidékiek — és egy nő. Ez az arány csak pillanatnyi látszat, nem is sokáig marad fönn, hiszen eztán már kizárólag nők jönnek. Régebbi tagok és újabbak, olyanok is, akik először járnak itt. Így lassan a gyengébb nem erős túlsúlyba kerül, de valahogy ez nem zavar senkit. A formaságok sem. Aki még nem ismerős itt, azt Vörös Sándorné, a ház igazgatója kalauzolja ide, és bemutatja a többiekA békési mezőgazdasági szakmunkásképző intézet tanulói hatodik éve már, hogy a Jantyik utcai öregek napközi otthonával felvették a kapcsolatot. Kezdetben nem volt többről szó: jelesebb napokon, évfordulókon műsort adtak, virággal kedveskedtek az otthonba járóknak, de hamarosan többet is vállaltak. Az idős, többnyire egyedülálló emberek megszokták a segítőkész gyerekek jelenlétét, s szívesen látják őket otthonaikban is. S ilyenkor a fiúk nem tétlenkednek, segítenek a ház körüli munkákban, felássák a kertet, rendbe teszik az udvart, fát vágnak, bekészítik a tüzelőt, mikor mi adódik. „Én már nem bírnám...” Balogh Istvánná egyike azoknak, akikhez rendszeresen járnak a fiúk. Alacsony, régi házban él, több mint harminc éve egyedül. A házhoz nem nagy porta tartozik, azért ott is van mindig tennivaló. S bár Balogh néni jó egészségnek örvend, a nehezebb munkákat nem tudja már megcsinálni. Az idén lesz 91 éves. — Én már nem bírnám rendben tartani a kertet — mondja —, nagyon jól jön a segítség. Hat éve járok a napközibe, ott- ismerkedtem meg a fiúkkal. Először három éve szóltam, ásni kellett a kertet. ' lek is, már nem emlékszel! pontosan, ketten-hárman, s egykettőre kész volt az ásás. Persze nek. Egyelőre csak keresztnévvel, ‘később úgyis mindenki jobban megismerkedik egymással, mivel akár fiatalabb, akár idősebb, elsősorban társaságot szeretne. Ebből indul ki közös beszélgetésünk is, azután, hogy megegyeztünk: s név, se keresztnév, de miég a monogramja se szerepeljen senkinek. Miért? — Kisváros ez, sokan ismerik egymást, tudják, hogy ki kicsoda — de nem egyformán gondolkoznak. Akad, aki megérti- a társkeresést, ' más meg nem. És ez a többség. Céltábla pedig egyikünk sem akar lenni. Viszont..., csak el kell kezdeni valahogy. Már húsz körül ülnek a szobában, s az egyedüllétről folyik a szó. Nem úgy magányosak, hogy egyszál magukban állnak a világban, hogy senki hozzátartozójuk sincsen. Az elvált asszonyok egy-két gyermeket nevelnek, szüleik, rokonaik vannak ; a nagyszülőkorúaknak mást is megcsinálnak. Legutóbb volt az a vihar, sok cserepet levitt a szél, ők hozták rendbe a tetőt. Nem is tudom, mi lenne, ha nem volna ilyen segítségem, hiszen összesen 1700 forintot kapok a tanácstól havonta. De így kijövök ennyiből is. Egy, „baj” azért van ezekkel a fiúkkal: soha, semmit nem fogadnak el, Redig én nagyon szívesen adnék nekik valamit... „átérezzük a helyzetüket” A szakmunkásképző intézet- kollégiumában három fiúval beszélgetek: Molnár Károly másodéves, Debreceni Attila és Nagy László elsőéves tanulók. Mindhárman Laczkó tanár úrra hivatkoznak, ő „szervezte be” őket az időseket segítők közé. — Szívesen vállaltuk — mondja Attila —, nekünk is vannak nagyszüleink, s tudjuk, milyen jól jön az időseknek a segítség. Az igaz, féltem egy kicsit, amikor először mentem el egy nénihez, mert tudom, sokan hajlamosak a fiatalokat egy kalap alá venni, s elítélik őket általában, egy-két kirívó eset miatt. De végül is nem volt semmi baj, örömmel fogadott a néni. — Én arra gondoltam — meditál László —, hogy sok olyan öreg ember van, akiknek talán már nincs rokonuk sem, s jóleshet nekik, ha valaki törődik velük. S pedig felnőtt, önálló életet élő gyermekeik, s unokák is akadnak, de hát örökké velük sem lehetnek együtt. S azért, mert valaki az ötödik, hatodik ikszhez közeledik — netán el is hagyta —, igényli a saját tartalmas életét. Nem jó, ha nincs kivel igazán megosztani a gondot és örömet. A tévé és a mozi is más, ha ketten nézik, és szót váltanak közben vagy utána. És végül is, nem remeteéletre született az ember, hanem eredendően társas lény. Az egyik idősebb, özvegy férfi szinte mindenki véleményét summázza, amikor megállapítja: — Sokan vagyunk magányosok, ki elvesztette a párját, 'ki elvált, ki meg mindig egyedül volt. Hányán lehetünk? Talán egymillióan is. S hogy ennyi ember miként él, az nem mindegy a társadalomnak. Szóban, írásban állandó téma a magány, még a feloldása is, de a tényleges segítség ... Ez a klub már egy komoly lépés előre. Ilyenek kellenek. ha találkozom az utcán egy idős emberrel, nekem mindig eszembe jut, mit is lehetne segíteni neki? — Átérezzük a helyzetüket — folytatja Károly —, hiszen nem foglalkoznak mindenütt úgy az öregekkel, ahogy kellene. Volt már olyan eset, hogy egy üzletben egyszerűen félrelöktek egy idős embert a sorból. Ez felháborított, rögtön szóltam is a boltvezetőnek. Szóba kerül az is, társaik hogyan vélekednek erről az önként vállalt munkáról? A „legtapasztaltabb”, Molnár Károly mondja: — El szoktuk mondani a Az a helyzet — mondják —, hogy a szűk környezeten kívül nincs hol ismerkedni. Sőt, olyan szórakozóhelyet sem találni ma már, ahova két-három nő este elmehetne. A presszók zajosak és tele vannak az egészen fiatalokkal. Innen őket — ha egyébként jól is éreznék magukat —: kinézik. Meg ez már nem is a középkorúak világa, pláne nem az időseké. Más hiba is van, s ez már belülről fakad. Nem köny- nyű a tartózkodást legyőzni. Mintha az emberek kívánnák is az ismerkedést, s ugyanakkor félnének is tőle. — Ez a kettősség a 'későbbiekre is vonatkozik — szól az egyik hölgy —, vonzalom esetén, még régi jó ismerősökre is. Valahogy húzódnak a kapcsolattól, hogy a házasságról ne is beszéljek. Holott megértik egymást, és komolyra fordulhatna a helyzet, de hiányzik a 'kölcsönös bizalom. Valószínűleg az anyagiak miatt. A negyven körüli embereknek már házuk van, vagy lakásuk, nyaralójuk vagy kocsijuk. Kimondatlanul is az jár a fejükben, mi lesz mindezzel, ha aztán mégsem maradnak együtt, ha tévedtek? Ez bizony igaz, és áll a fiatalabbakra is. Hogyan is adhatná fel a lakását — egyetlen vagyonát — egy fiatalasszony, gyermekkel... pont miattuk nem reszkírozhatja. És még szélhámosok is akadnak. — De még mennyire — szól közbe egy fiatalasszony —, nálam már egy próbálkozott. És mesélni 'kezd. Tavaly rokonoknál járt Debrecenben, és a magányosok bálján megismerkedett egy szimpatikus férfival, aki hamarosan tiszteletét tette Békéscsabán. Váratlanul jött, épp akkor hozták a 25 mázsa szenet, amit nagy udvariassággal be is cipelt a helyére az illető. Más haszon nem is lett belőle, mert hamar kiderült, hogy nős ember. Percekig tart a kacagás a humorral bőven fűszerezett történeten, s a mesélő is jóízűt nevet a többiekkel. De mintha törvényszerű lenne, ismét komolyra vált a hang. Nehéz annak megértöbbieknek, kinél voltunk, mit csináltunk. Hát.... vannak, akik gúnyolódnak rajtunk. Legtöbben közömbösek. De ez minket nem érdekel. Talán majd akkor döbbennek rá, hogy nincs igazuk, amikor nekik is gyerekeik lesznek, s rájönnek: csak annyit várhatunk el mástól, amennyit mi is megteszünk értük. „Szívesen csinálják” Laczkó Péter nevelő tanár hat éve beszélt először az akkori tanulókkal az egyedülálló öregek gondjairól. Azóta minden évben 10—15 diák segít a ház körüli munkákban az arra rászoruló idős embereknek. A gyereteni a magányt, aki nincs benne. Annak ez nem is probléma. A saját felnőtt gyerekeik sem képzelik, mi az, egy üres lakásba hazamenni, s nem szólhatni senkihez egész este. Hosszú évek során. Az elvált asszonyok meg, már rögtön a válás után furcsa helyzetbe kerülnék. — Az elvált nőt először „közprédának” tekintik a férfiak, főleg a munkahelyen. Azonnal és nyíltan ajánlatot tesznek, s ha nem érnek el sikert, a mézesmázos viselkedés az ellenkezőjébe csap át. Gúnyosak lesznék. Persze ez is, az is elmúlik, csak ki kell várni. Csakhogy nem könnyű — mondja egy fiatalasszony. — Más és sokkal jobb a helyzete annak, aki nem a családi „tűzfészekből” menekül, hanem egy harmadik miatt lép 'ki a házasságból. Akit alighogy távozik a bíróságról, visznek az anyakönyvvezetőhöz. Aki meg „csak” a pokolból akar szabadulni, az megnézheti magát. Mint az a hölgy, akinek a rokonok jót akartak, ám a bemutatott férfi az első tíz perc után meghökkentő nyíltsággal az anyagiak iránt érdeklődött. Ez az adomába illő történet is nagy derültséget kelt. És számtalan „hozzászólást”. És az elvált férfiak? Nekik sincs jó tapasztalatuk, s pont ezért sok a fenntartásuk. De mégis bizakodnak. Reménykednek. Telik az idő, folyik tovább az őszinte beszélgetés. Általános a társalgás — nem is lehet más —, mert most nem a megszokott helyen vannak, hanem egy kisebb szobában, s szükségből mindenki közelebb ül egymáshoz. A hangulat azonban így is, itt is jó, oldott, közvetlen. S ez nagy eredmény akkor is, ha a távolabbi cél, nem csak ez. Jól tudják viszont — hiszen nem hiányzik az élettapasztalat —: a sorsot sürgetni nem lehet. Türelem kell — talán szerencse is? — ahhoz, hogy valaki rátaláljon a neki megfelelő társra. Még pontosabban, anyanyelvűnk oly szép kifejezésével élve: egymásra leljekek mindezért semmilyen kedvezményt nem kapnak, de nem is várnak. — Szívesen csinálják a fiúk, s büszkék is rá. Akik egyszer vállalják, azoknak nem kell szólni többször. S ha előfordul, hogy valahol éppen nincs mit tenni, akkor is elmennek, elbeszélgetnek az öregekkel. S ez is sokat jelent... * * * Sokáig gondolkodtam azon: miért vállalkoznak erre a munkára ezek a fiúk? Talán azért — ahogy egyikőjük fogalmazott —: „Öröm látni az öregek arcán a mosolyt, szemükben a megelégedettséget, a hálát. S ez elég nekünk ...” A dráma- és filmforgatókönyv-írók a biztos siker érdekében gyakran használnak bevált „patronokat”. Ilyen patron a szerető az ágy alatt vagy szekrényben, ilyen a pici, nyeszlett férfi, akit nagydarab nő üldöz, s ilyen alaphelyzet, amikor férfi nőt játszik. Hogy azonban e szakállas ötletek ne csak a legigénytelenebb nézőknek okozzanak örömet, ahhoz már több kell. Ahhoz az ötleteknek meg kell telniük élettel és egyéniséggel. Az Aranyoskám című amerikai film a férfi által játszott nő ötletét gondolja újra. A Sydney Pollack által rendezett alkotás élettel átitatottságát a magam részéről sem támadni, sem bizonyítani nem tudom. Nem ismerem ugyanis az amerikai tévé egyik jellegzetes találmányát, a szappanoperát. Így hívják azt a folytatásos tévéjátéktípust, amelynek éveken keresztül mindennap új, harminc-ötven perces része készül el és mutatódik be. (Nevüket a jelenetek közben vetített szappan,- mosószer- és kozmetikumreklámokról kapták.) Nyilvánvalóan nem beszélhetünk e tv-játékok irodalmi és színészi értékéről, legfeljebb arról, hogy képesek naprakészen követni és elmondani azt, ami a „levegőben van”. Sydney Pollack filmje egyrészt megtorpedózza ezeket az európai ízléssel amúgy sem sokra becsült szappanoperákat, másrészt rajtuk keresztül tesz nevetségessé minden leegyszerűsített emberábrázolást. Ami azonban itt, Európa közepén is hat és egyértelmű, az Dustin Hoffman e-”énisége. Az, ahogy nem csupán játssza, de éli női szerepét. Sokáig nem értettem, mi a titka alakításának. Csak amikor elhangzott az a szó, hogy nőimitátor, akkor leltem meg Dustin Hoffman játékának magvát. ö ugyanis nem imitál. Sőt: úgyszólván nem csinál semmit. Ez a férfiasán lezser, izmos és határozott színész épp csak egy kissé szelídíti meg és kerekíti le mozdulatait. Izgága férfikitöréseit ideges női remegéssé fojtja vissza, haj igazi tgatássá kurtítja. Tevékenységére az a legjobb szó, hogy: gazdaságos. Kerüli a fölösleges nőieskedést. Igaz, nem kell bombanőt vagy végzet- asz- szonyát alakítania. Az ő szekszepilje az egyszerűség és az igazságosság. Fura kettősség: Michael őszintesége miatt lett munkanélküli színész, s mikor nőnek hazudja magát, sikerét őszinteségének köszönheti. Érdeme szerint bánik mindenkivel. Az Aranyoskám — és Dustin Hoffman alakítása — egy pillanatig sem akarja összemosni a nemek közti különbségeket; ez a film épít néhány állapotra és vágyra, amelyek nemektől függetlenül ott égnek minden ember lelkében. Mert a magányt és a váratlanul belénk hasító szorongást mindannyian megszenvedjük és mindannyian igényeljük az őszinte ránk figyelést és a szeretetet. A felhőtlen szórakozást nyújtó film remek szereplő- gárdája nemegyszer nehéz feladatot kell hogy megoldjon, ám sikerül életet lehelniük és új vonásokkal gazdagítaniuk a filmvilág kissé elcsépelt, sztárallűrös helyzeteit, történéseit. U. T. Pénzes Ferenc Balogh néni örül a segítségnek... Fotó: Mlnya János nek. Vass Márta Diákok az öregekért Aranyoskám
