Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
NÉPÚJSÁG 1985. február 2., szombat Kurucz D. István: Várakozás Pósfai János: Mondd meg, jól csináltam? „Ablakodon benézett sokszor a halál, de néni mert ágyadra ülni, mert ott ültem én " elolvastj, egyszer, kétszer, lángolt az arca. Nekem írta. rólam irta. Mintha én lennék ő. akit . . . ..Ablakodon benézett sokszor a halál ..." Hát persze. Amikor súlyos betegen feküdt napokon át. A láztól cserepes lett az ajka. kortyonként itatgatta vele a teát. s mikor a hideg borogatást ;l mellére rakta, reszke- teg kezével megfogta a kezét. — Mária — suttogta. — Meg fog gyógyulni a mérnök úr — mondta a nővér. és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára. — Olyan jó. maga olyan jó — súgta, és meg akarta csókolni a kezét. — .......benézett sokszor a h alál, de nem mert ágyadra ülni. mert ott ültem én." Éjjel is gyakran benyitott a betegszobába, odament hozzá. megfogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztóit, és ilyesmin töprengett, amit másnap remegő kézzel papírra vetett. Két nappal később meghalt. A nővér vállát rázta a sirás: halál erősebb volt nála. Hiába ült az ágya szélén .. . Sokáig gondolt a mérnök úrra. aki finom modorával, arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül rajongtak érte. A kőfalig futó árnyas park elrejtette őket a világ szeme elől. A kerítésen túl sínpár szaladt a végtelenbe, időnként elcsattogott rajta egy-egy vonat, s úgy hallatszott. .mintha szemközti hegy és az intézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal ;,z apró bogarakat, ősszel a porosodó lombokat utolsó fagyai is levetkőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is. amikor hóbundába bújt a világ. A gyermek- és a fiatalévek apró szilánkjaiból rakosgatták össze történeteiket. Mári;l tudott róluk legtöbbet. neki mirrdent elmondtak. Mintha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hozzájuk. Súlyos kölönctől szabadultak, valahányszor ki beszélgették magukat. Fontoskodva emlékeztek : — Bizony. Mária nővér, ilyen volt az életem. Aztán öregségemre ide kerültem . . . Panzióban öregurak élete sem vol| különb az övékénél. Maguk is tudták, mégis mindig fojtogatta őket valami. Többségük csak visz- szanézni tudott. Som bácsi volt talán az egyedüli kivétel. akinek gyára volt valaha Lőrincen. Soha nem panaszkodott. mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéletében arra vágyott, hogy ilyen környezetben élhesse öreg napjait. Som bácsi nevezte el Máriát anyanővérnek. — Magácska olyan itt köztünk, mintha a7- édesanyánk lenne — mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya lehetett volna. Derültek rajta. Szerelték Máriát, pedig ritkán ült derű ;,z arcán. Inkább valami szomorkás harag felhőzte mindig. A főnővérrel, aki jóval fiatalabb volt Máriánál, arról beszélgettek egyszer. melyikük jut majd hasonló sorsra. — Te még itt leszel, amikor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária. — Ne félj. nagyon fogok vigyázni rád — felelte a főnővér, és nevettek rajta. Mária senkit nem különböztetett meg a gondozottak közül. Egyformán szerette őket. De ha némelyikük el- ernyedt. órákig elüldögélt az ágyuk szélén, vagy kini a kertben, a levelüket hullató fák alatt hallgatta a történeteiket. Eszébe jutottak a saját szülei, akik ugyan már nem éltek, de akiket nem adott volna soha szociális otthonba. Pedig ő is tudta, hogy az életük itt szinte gondtalan. Ételük, italuk bőséges. puha párna a fejük alja. És mégse. A főnővér hívatta. Kövérkés. kopaszodó férfi ült az irodában. — Nálad volt a Gaál bácsi. ugye? — Igen. nálam. — A fia vagyok — mondta az idegen férfi és bemutatkozott Máriának. A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múlva hozta az elhunyt személyi iratait. A takarék- betétkönyvet. amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre. — Tessék — mondta ösz- szehúzott szemekkel, és szó nélkül kiment az irodából. Aztán jöttek a többiek. — Valamije csak volt az anyámnak — mondt;, kihívóan egy festett ajkú nő. — Elvinném, hiszen nincs tőle más emlékem. Egy másik szinte ujjongott: — Jé, honnan volt ennyi pénze az öregnek? Máriát égették ezek a furcsa fohászok. A legtöbbjüket soha nem látta. Mié él, a hozzátartozójuk. nem jutott eszükbe eljönni hozzá. Karácsony táján valakitől egy doboz desszertet kapott. Mária becsempészte Nusi néni párnája alá. ' — A fia küldte egy ismerősével — hazudt;, neki. — Eljött volnrf meglátogatni. de vidékre kellett utaznia. — Jaj, a Józsim — hálá- kodott Nusi néni. — Ugye. milyen rendes, az én Józsi fiam? — A Józsi nagyon rendes — felelte Mária, és csöndben betette az ajtót. Egy napon újra hívatták. Egy fiatal lány kereste. — Pék József lánya vagyok — mutatkozott be. — Pék bácsié? — csodálkozott Mária. — Igen. azé. — Ügy tudtam. senkije nincs. — Tetszik tudni, ;) nevelt lánya vagyok. — Vagy úgy! Érdekes, soha nem emlegette magát. — Mikor férjhez mentem, megharagudott rám. De én nem — mondta a lány, és lebiggyesztette ajkát. — Meg akartam látogatni többször, de valami mindig közbejött. — Hát igen — felelte Mária. — És most ? — Tetszik tudni, meghalt. — Tudom. — Azért jöttem magához, hogy igazolja. — Hogy meghalt? — Nem. Azt, hogy a nevelőapám volt. Mári;i meghökkent. — Ezt kellene igazolnom? — Tetszik tudni, a bíróság igazolást kér. hogy rendszeresen látogattam a nevelőapámat. A hagyaték miatt kell papír... A keskeny arc megrándult. A szikár öregúr kopogós botjává) mintha kilépett volna a kartonfüggöny mögül. — Ezt igazoljam? — kérdezte a nővér. — Igen. ez, kellene igazolni. Csak néhány sorban. — De hiszen én soha nem láttam magát. Nem ismerem. öl éven keresztül egyetlen egyszer sem jött el ide. Vagy mondjam azt. hogy jött? — Hát szóval . . . Valami ilyesmit kér a bíróság. — Nem — mondta szigorúan a nővér. — Tőlem ilyen igazolást ne kérjen. Ha azt kellene kiállítanom valamiféle bíróságnak, hogy a gyerekek nem törődnek a szüleikkel, „kkor is haboznék. Pedig igazat szólnék. Tisztelet a kivételnek, de én itt csak azt igazolom, amit látok. Érti? Érti ezt? Fenyegető elszántság volt a hangjában. — Jöjjön el ide egyszer, nézze meg. remegve nézik a kiskaput szombatonként. így nézte a maga állítólagos nevelőapja is mindig. Várta magát a Pék bácsi, de maga nem jött. A lány kiszaladi, a szobából, becsapta a7- ajtót. Mária lesújtva, megbántottan állt egy darabig. Érezte, hogy befelé folynak a könnyei. A főnővér nyitott rá. — Mondd meg. legalább te mondd meg, jól csináltam?. — kérdezte fakó hangon. — Kár volt — felelte a főnővér. — Ettől még nem változik meg a világ. Egy papírt adott át Máriának, az igazolás másolatát. — Majd csatold Pék József irataihoz... figyelték. S mikor már az Várkonyi István: Kék katángok (Bónus István barátomnak.) Puszta szélén kék virágok kékre festik a világot: mint festékbe mártott ecset kékkel festik be az eget. Kékkel festik be a tájat, hogy mindent csak kéknek lássak; hogy itt a rét füvén ülve gondoljak egy kékszeműre. Gondoljak egy kékruhásra, hogy ne legyek olyan árva! S hogy még egyszer megbocsássak a hűtlen kis kékruhásnak . . .! Nagy Lajos: Pincenapíó (Részlet) Január 18., csütörtök_ Tegnap este nagy volt az izgalom a pincében. Az oroszokról azt tudták, hogy százötven lépésnyire, a közeli téren vannak. Az izgalmat már a két falbontó német katona elindította. Este kártyáztam, sokáig. Az volt a véleményem, hogy fönt kellene aludni a lakásban. Mert talán harc, lövöldözés színterévé válik a pince. Addig tanakodtunk azonban a feleségemmel, amíg végre mégiscsak lenn maradtunk. Éjjel tizenegy óra tájban a németek a tér felől érkezve, átvonultak a pincénkén, a feltört falakon át. A műhelybe érkeztek, onnan mentek tovább, én nem láttam őket, mert már az óvóhelyen az ágyban feküdtem. Lehettek vagy húszán, azt mondták. Éjjel fölkeltem, kimentem a vécére. Onnan meg lehetett állapítani, hogy a szélcsend teljes, nincs ágyúzás, nincs lövöldözés. Korán keltem, nyolckor, nem tudtam tovább aludni. Azt beszélték körülöttem, hogy az oroszok már itt vannak a mi utcánkban. M.-né állapította meg először, aki kinézett a kapu üvegablakán. Befutott az óvóhelyre, és újságolta: — Itt vannak azbroszok! — Egy férfi kételkedett ebben: — Honnan tudja? — M.-né felelt: — Láttam. orosz katonákat. — Hol? — Itt, az utcánkban. — A férfi még mindig kételkedett. — Milyenek voltak? —M.- né leírta a ruhájukat. Aztán észbe kapott: — De mit is akarok a ruhájuktól, oroszul beszéltek. — A férfi nagy nehezen: — Csakugyan itt vannak. Sietve fölöltöztem. Kimentem az utcára, a kapu elé Négy orosz katona futott el a házunk elől, a túlsó járdán. Mások is álltak mellettem, köszöntöttük őket. Aki elöl szaladt, az visszaköszönt. Szép, fekete bajszú fiatalember volt, kaukázusi típus. És szaladt mind a négy tovább. Maflán álltam a kapuban, örültem. De előre, már régóta úgy képzeltem el az első találkozást, hogy egymásnak esünk, és átöleljük egymást. Az ölelkezés elmaradt, mivelhogy ölelkezésnél kettőn áll a vásár.. Pedig szép lett volna. No, mindegy. Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vege a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége vajon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak. Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt. És most az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és működik. Hogy hogyan? Mindjárt itt a példa. A pincénkbe új lakó érkezett három nap előtt. Eddig jóformán észre sem vettük. Valahol rommá lett a lakása, s a mi házunk befogadta. Csendes, visszavonult úriembernek látszott. Most megszólalt, és a körülötte állóknak ezt mondta: — Tegnap a németek nem munícióért mentek, hanem továbbvonulnak, át Budára, .majd nyugatra. A két falbontó közül az egyik ezt mondta: — Mi most elmegyünk, de még vissza fogunk jönni. — És amilyen legények, én ezt el is hiszem nekik. Az óvóhely hangulata különben csodálatos. Az a néhány zsidó, aki a péncében rejtőzött, és az az egy-két jóravaló ember tétován jár fel és alá, gyáván hallgat. Félénkek, előzékenyen, türelmesek. Az ellenforradalmárok azonban gátlás nélkül mondják ki lesújtó véleményüket arról, ami történt, mindenről, amit észlelnek. Megkezdték a gúnyos kritikát. Tudnak és mernek fölényeskedni. Mondom, nem nyugalom következik, hanem további harc. Szakadatlanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át. Verasztó Antal: Dagerrotip tmelyen egy harapásnyi ihlettel a számban a titkok küszöbén állok) Nem kell jóslócsontot elővenni gondolataim feltérképez he te tlenek ezért — i r o k ! ízelítőt adva önmagambái vigyázva hogy ne térjek személyes ügyekre (túl korán) Papírra írok nem mikrolemezre ez biztosíték arra nézve hogy írásaimból egyelőre nem lesz - tablettába zárt biblia nálam a külső megszépítés — elmarad megszállottság közben sem feledkezem meg az „isteni sugallat" jelentőségéről folyamatosan szoktam beépíteni keletkezőiéiben lévő műveimbe (akárcsak a megelőző írásaimból visszamaradt szövegmaradványokat) ebből a kohéziós anyagból eredményes meddőhányás után már imponáló tartalmú műveket is sikerült létrehoznom (bár ez kevésnek bizonyult az üdvösséghez) előfordult hogy az Antik vagy Mediterrán művészetből merített inspirációk is segítettek Első publikációm utcai deszkakerítéseken volt olvasható — erre előkelő csöndben emlékezem — miközben étkezés után összesöpröm a kenyérmorzsákat ennek a mozzanatnak ebben a mikroprocesszoros kiútkereső világában is fontos jelentősége van ??? ettől hasonlítok önmagámra !!!
