Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
o 1985. január 12,, szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Vasból fakarikát? A népi iparművészet, ma Valamikor az Alföldön hosszú szárú búza termett. Ennek szalmájából Hajdúnánáson kalapot készítettek — elsősorban mezőségi aratók számára. E virágzó háziipari foglalatosságot időközben különféle veszedelmek fenyegették. Ma másfajta búzát termelnek, s azt géppel aratják a Hajdúságban is, meg alighanem a Mezőségben is; mindenesetre az a vidék ma nem piaca a nánási kalapnak. Mit tesznek hát a nánási szalmafonók? Vietnamból hozatnak rizsszalmát, abból készítenek strandkosarakat, melyek fránciaországi fürdőhelyeken hirdetik a magyar háziipar életrevalóságát. Ez a példa — mely egy népi iparművészetünk lehetőségeit kutató tanácskozáson hangzott el, sokfelé indíthatja el gondolatainkat, anélkül azonban, hogy általánosan követendő és követhető mintát akarna kínálni. Csupán a népi iparművészet és háziipar társadalmi-történelmi meghatározottságára hívja föl a figyelmet. Nem sokat érj volna azonban e tanácskozás, ha „a szekér halad, a kutya ugat” lapos bölcsességével bocsátja útra résztvevőit. A tavaly október végén Pécsett tanácskozó néprajzosok, iparművészek. szövetkezeti vezetők, közgazdák és közművelődési szakemberek minden oldalról körüljárták a témát, s ara a következtetésre jutottak. hogy a népi iparművészeti tevékenység nem közönséges árutermelés, hanem napjainkban különösen fontos szellemi értékek hordozója és terjesztője is. Ugyan, miféle szellemi értéket jelent a matyóbaba vagy a szuszék?! — kérdezi, akinek éppen az a gondja, hogy is rendezze be éppen megszerzett lakását vagy miképp férjen ej a régiben? Vannak persze, akik semmit nem kérdeznek. Vagy ismerik az eredeti mestermunkák mfltárgyértékét. vagy fenntartások nélkül vásárolják a szuvenírt. De hányán vannak vajon, akik gyönyörködni- tudnak a mestermunkában, ugyanakkor anyagi helyzetük csak arra teszi képessé őket, hogy az olcsób termékek közül az ízlésesebbet válasszák? Nem tudjuk pontosan, de úgy látszik, nem elegen ahhoz, hogy a piac erejével irányítsák vagy legalább befolyásolják a népművészeti és háziipari szövetkezetek kínálatát. Ezek a szövetkezetek éppen a legnehezebb pillanataikat élik napjainkban. A népművészet reneszánszát jelentő utóbbi másfél évtizedben erőteljesen fejlődtek ezek: eszközöket, tapasztalatot és piacot szereztek, bedolgozók tízezreit hozták be a termelésbe. A gazdasági helyzet alakulásában azonban egyre inkább csökkenti a fizetőképes keresletet. Ez a tény már önmagában is gátolja a szövetkezetek fejlődését. A bérfejlesztési lehetőségek közismert módon befolyásolják egy-egv iparág létét. A népművészeti és háziipart illetően ez különösképpen érvényes, hisz munkaigényes jellege miatt az előállítási költségeknek jelentős részét teszi n munkabér. A népgazdaság irányításának új szabályozói minden ipari vállalkozást az élőmunka arányának csökkentésére szorítanak a munkaerő jobb kihasználása érdekében. Ennek várható eredménye a technológiák fejlesztése, gépesítése. A fejlődésből azonban természetüknél fogva maradnak ki a szóban forgó szövetkezetek, hisz tevékenységüknek sajátossága, lényege a kézi munka, mely annál értékesebb, mennél fölismer- hetőbben viseli a mesterek keze vonását, egyéniségét. Hogy e szövetkezetek továbbra is megfeleljenek hivatásuknak, annak több elengedhetetlen föltétele van — vált világossá a pécsi konferencián. Először is meg kell állítani a népművészeti és háziipari termékek hitelromlását. Világos és mindenki által érthető jelzésekkel kell föltüntetni minden árun a szakmai minősítést. A kiemelkedő mesterek és műhelyek — de a derékhad — cégjeiét is márkának kell tekinteni, s a közvélemény- nyej.meg kell ismertetni az értékrendet. Erre természetesen elsősorban az e területen dolgozó kereskedőket kell megtanítani. Másodszor el kell érni, hogy az adóhatóságok vegyék figyelembe az efféle tevékenység sajátosságait, és a szabályzók alkalmazásával ne kényszerítsék a szövetkezeteket arra, hogy a kézi munkát gépivel cseréljék föl. A szövetkezeteknek ugyanakkor meg kell találniuk annak a lehetőségét, hogy a termelékenység fokozása érdekében gépesítsék az olyan előkészítő munkafolyamatokat, melynek nyomai nem játszanak meg a végterméken. S nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a termelést csak akkor érdemes növelni, ha közben a piac is bővül, nem pedig szűkül. Hangot kaptak a konferencián a nemzeti formakincs és a nemzeti azonosságtudat összefüggései. Meg kelj említeni az emberi alkotóképesség és az emberi azonosság- tudat összefüggéseit is. Köz- művelődésünknek fontos és megkerülhetetlen feladata, hogy az ilyen összefüggéseket mind jobban föltárja és terjessze az oktatás és a szabadidő-kultúra eszközeivel. S ugyancsak . továbbgondolásra érdemesek a népi iparművészet és háziipar, valamint a korunk által követelt munkakultúra összefüggései. Trencsényi Imre Fekete János: Hajók Simái Mihály: Készül a tél (Anyám emlékének) Készül a tél halotti ingnek Beletörődő fák között árnyékok foghatatlan csöndek Megbórzongok Beöltözök Emlékeim mögötted mennek Hófúvás karján fölkering s dermedten megveri a mennyet egy agyonmosott gyereking Anyácska változtat-e rajtad hogy már nem vagy s én még vagyok? Ki állíthat meg hogy ne varrjad a meggyvirág-patyolatot a váltás inget a tavaszt hadd higgyem VISSZAVÁLTOZHÁTOK Madár János: Csillag és remény Minden túlélő vers, minden föloldozásnyi csoda érted képzeli önmagát — arcodért, kezedért, fogadhoz villanó sebedért, ahogy megkegyelmezel a nevetésnek: fényt ígérsz fájdalmas éjszakámba. Varsa Zoltán: Magyarország Magyarország! legeltem sikátoraid csendjét magányom repedt dobját verve hívogatón és riogatva a sorsomba-szánt társakat; járkáltam talpig ragyogásban — kiléptem belőle; adtál rám súlyosabbat szavaidból — halálig hordom, s át- meg áthasítva az idő kigyulladt kárpitjait járkálok sikátoraidban életre-ítélt, örök szabálytalanul — a szeretet-nélküli fiúk látomásos szerelmével, kozmikus babonáival igézlek te Európa küszöbén kuporgó gyönyörűm — el ne hagyj! arcomon a méhedbe-dermedt katona-embriók, a tömegsírba-szántak jele világot — ismerj rám, hívj magadhoz, mert fillérhitű szeretők után, a vér labirintusában célhoz érve, sikátoraid csendjébe fogódzva emelem hozzád szívemet véremmel verdeső gyönyörűm —• Magyarország! Tóth Bálint: Öreg utca Téli képek Tél van, mikor hazafelé igyekszem nem térek le a jól sózott főútvonalról, nehogy a csúszós út túlságosan próbára tegye közlekedési tudományomat. Az út és a járda közti részen néhány gömbölyűre öltöztetett lurkó holdjáró csizmákban átszellemült arccal tapossa a havat. Nem figyelnek rám, ismerkednék a tél örömeivel. Gondolataim egyszerre átalakulnak, számomra téli tapasztalásokról beszélni annyit jelent, mint újra elképzelni magamat egy hófúvás tetején — a beszakadás előtti pillanatban. A két-három centiméteres hónak is nagyon örültünk, mert meglátszottak benne a lábnyomaink. Legjobban mégis akkor örültem, ha készületlenül ért bennünket a tél, mikor reggelre ott üvöltött a szél rozoga kéményünkben, s az ablakokat meg az ajtót telehordta finom vattaszerű hópamacsokkal. A télnek volt rossz oldala is, sapkát kívánt a fejre, kesztyűt a kézre. Nekem csak kötött kesztyűm volt, és ez igen hamar, már néhány hógolyó összeállítása után, hajlamos volt az átnedvesedésre. Ez derűs kétségbeesésre adott okot, a cipő átázása már kevésbé. Pedig egy délutánt betöltő szánkózás, hógolyózás vagy hóemberépítés után ez rendszerint mégis bekövetkezett. A lábbeli rongálásáért kijáró pirongatás közben, míg nedves harisnyáimat húzogattam, többször is eszembe jutott egy a Tolna Világlapjában olvasott hirdetés, mely: „Fegy- házban kötött elsőrendű harisnyákat” kínált eladásra. Titokban reméltem, hogy ezek a harisnyakészítők nem hógolyózásért kerültek rács mögé. Mivel kérdezősködni nem akartam, maradt a bizonytalanság. Különben is, tél idejére utcabeli társaimmal együtt a „visszaeső bűnösök” közt voltunk számon tartva. Téli iskolaszünetben mindennap, .de rendes tanítási napokon is megesett, hogy délután csak úgy jött a fejünkbe a gondolat, menjünk szánkózrri! Az én szánkómat nem boltban vették, arra alkalmas alakú fából Nagyapám készítette. Erősebb, nagyobb is volt valamivel, mint a készen kapható. Ennek is hétköznapi oka volt, a tél beállta után ezen a kis szánkón húztuk a malomba az egy zsák őrletni valót. Ez is olyan öröm volt, amit nehéz lenne megmagyarázni. Téli játékainkhoz nem mindig sikerült szülői beleegyezést szerezni. Ezért — bár ritkán — velem is előfordult, hogy fogtam a szánkót, és addig-addig húzogattam az udvaron, míg egy óvatlan pillanatban kiosontam vele az utcára. Mivel szülőfalumban nem sok púpja nőtt a földnek, így nemigen akadt hely, ahonnan lefelé lehetett volna szánkázni. Jobb híján a mélyebb árkok partjával, gödrök környékével kellett beérnünk. Orosháza kevés számú gödrei közül mi a „Kiss István”- gödörhöz laktunk legközelebb. Így ha beállt a jég, én a korcsolyázásnak, a csúszkálásnak erre a színterére jártam. Sokunk „korcsolyázása” a házilag eszkábált, vezérdróttal megvasalt, fa alkalmatossággal kezdődött, és általában hanyatteséssel fejeződött be. Az igazi veszedelmet mégsem ez jelentette számunkra, hanem a jégvágások helyén keletkezett hártyavékony jég, ami a legkisebb vigyázatlanságra megmutatta maga alatt a vizet. Volt még egy kínálkozó alkalom, amit — ha jól emlékszem — csak szüléink tartottak veszedelmes játéknak, amikor a valóságos lovak húzta szánkók után eredtünk és hozzáakasztottuk a sajátunkat, néha ketten, hárman is. A szánkósgazdák közt volt, aki jó szívvel nézte ezt a kullancskodó játékot és azzal segített játszani, hogy óvatosan hajtott, vigyázott ránk. Volt olyan is, aki nem szívesen vette, ez jobb esetben a lovak közé vágott az ostorral, rosszabb esetben közénk, ilyenkor torkunkon akadt a vidámság. Az is előfordult, hogy felborultunk, akkor bizony rohanni kellett menteni a szánkót, nehogy odavesszen. Ráadásul ilyenkor otthon se dicséret várt bennünket. A zúzmarás fák gyönyörűséges látványa olyan csábító volt, hogy másnapra mindent feledve, újrakezdtük az egészet. Miért írom le mindezeket? Nehéz a válasz, talán mert ezekkel a régi telekkel együtt egy nemzedék lelkében más dolgok is mély otthonra találtak. Lehet, hogy eljövendő sorsunkban a hajdan kezünkbe aludt hideg görcsös fájdalmának, a zsebet melengető görhe illatának, a köhögés ellen rágott édesgyökér ízének | megőrzésével minket bíztak meg?! Verasztó Antal
