Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
NÉPÚJSÁG 1985. január 12., szombat Varga Imre ‘ Két tasli A negyvennégyes esztendőt nekem két nagy pofon tette emlékezetessé. Nagyanyám szerint mind a kettőt megérdemeltem. Szerintem nem. Igaz, égedelmes gyerkőc voltam, de akkor is. Júniusban hagytam ott a hatodik osztályt, bár Tikász István tanító úr mindenképpen azért győzködte édesapámat, a donilábú Fődre Gábort, hogy ősszel írasson be a gimnáziumba, az eszem miatt: ennek én semmi lehetőségét nem láttam, és el voltam készülve, hogy pa- rasztizálok. A gimnáziumban különben is bekvártélyozott egy csomó német még júniusban, és annyi drótot húztak oda-vissza, hogy egy esztendő alatt se bontják le. Gondoltam én. Rémesen érdekelt minden, ami köröttem történik, s ha reggeltől napszálltáig be is voltam fogva apám mellé, minden percet kihasználtam, hogy érdekességeket észleljek. Ez a nélkülözhetetlenség édesapám mellett onnan jött, hogy a doni visszagyaloglás közben úgy hozták rendbe apám lábát, a balt, hogy térdben nem hajlott. Földünk csak a Rózsa-temetőben volt. viszont odahaza három leánytestvér, a mi kenyerünket mindig más kaszálta. le. Szerencsésnek mondta magát az öregem, hogy a 'katonaügyi jegyző tanyása, bérese lett. Ez úgy sikeredett, hogy apám lovas- katona ^ volt, lovashírvivő, meg aztán lovak közt nőtt fel, ezt tudta róla Vizesfási jegyző úr is, ezért vette oda négy gyönyörű lova mellé. Biztosan az tette rokonszenvessé apámat a jegyző szemében, hogy őneki a balkarja nem volt tökéletes. Gondoltam én. Meg aztán segített egy doni katonát, ez volt a második hiedelem. Az nem jutott eszembe, hogy hozzáértő ápolót, gondozót kapott szeme fényei mellé. Meg hogy én is ott voltam. Segítőnek, főként hírvivőnek. Vizesfási Vince jegyző úr, érdekes, egyszer sem említette, hogy ősszel csak írassa be, Fodré, ezt a gyereket a gimnáziumba. Annál többet nyargalásztam viszont tanyája és a városháza vagy a Vizesfási-ház közt, ki-be. Apám kint lakott a lovakkal. anyám a városszéli kisházban. három lánytestvéremmel és nagyanyámmal. Úgy hogy nekem két fekhelyem volt, egyik odahaza, a másik á tanyán. Egy dolgot imádtam rettenetesen, a mozit. Hanem oda eljutnom mindig bizonytalan volt. Mert ha bent voltam a városban, még kilenckor is jelentkeznem kellett a jegyző úrnál, utána vagy kinyargalni a három kilométerre levő tanyára, vagy haza édesanyámhoz, ahol nagyanyám sose hitte, hogy dolgom miatt megyek későn haza. Neki égedelmes . kölök voltam, akiből csavargó lesz. Az egyik nyári este, úgy július elején lehetett, Janicsár Janival, a Korona mozi gépészének velembeli fiával besurrantunk a nyolcórás előadásra. A címet már nem láttuk, de valami fényes történelmi film lehetett, lovasrohamokkal, várakkal, szóval csuda szép volt. A végén megvártam Janit, aki segített apjának a tekercselésben, majd megmutatta újabb sztárfotóit. Volt neki vagy száz. Szóval elszaladt az idő. Neki könnyű volt, ott laktak a mozi lábjában, az alsóházban,. csak átmentek a kiskapun. De nékem keresztül kellett mennem a városon, mert reggel ötkor nagyanyám már serkentett, hogy „óf aki nem gróf”, és zavart ki. Gyönyörű holdfény volt, tíz óra lehetett, mert a szokásos repülőgép húzott dél felé, Titóékhoz, pontosabb, mint a vonat. Hát a ligetnél az út közepén áll egy magas, csizmás férfi, s jobbjával az égre mutat. Nemcsak mutatott, hanem hallik az is, hogy pif-paf-puf. Pisztollyal lövöldözött a gép felé. Ráismertem, hát ez a bolond feldvébel lehet csakis, aki esténként rendre végigjárja a kocsmákat, s mindenkinek belenéz az arcába. Ügy mondták, azért van Zarán- don, hogy partizánokat fogjon. Csettegtette pisztolyát, de tölténye nemigen lehetett több, mert lövés nem hallott. Legszívesebben nyerítettem volna, hogy lehet ekkora bolond valaki, de gondoltam, talán még se lesz jó. Így csak csendesen odaszóltam neki: „Partizán?”, s elnevettem hangosan magam. Tokba dugta a pisztolyt, három lépéssel odajött, s míg viszont kérdezte ő is: „Partizán?”, jobbjával iszonyatos pofont kevert le. „Du bist ein partisan!”, tette hozzá, s jancsiszöges csizmájával úgy ülepen billentett, hogy fut- ballna'k éreztem magam. Ebben a pillanatban harsány magyar kiáltás hallott a ligetből: „Állj! Vigyázz az egész! Ne mozdulj, mert lövök !” Csörtetve közeledett valaki a sötétből, mire a német odafordult. No én mint a kannyúl! Hallottam még német és magyar ordításokat, nagy dübbenéseket, utóbb három pisztolylövést. Aztán csak kétfelé futó lábak csattogását. Pedig de reméltem, hogy most ólommal tömte ki az a magyar a feldvébel hasát, mint a derék cowbojfilmekben szokás. Szeptember első napjaiban hiába leskelődtem, húznak-e a diákok a gimnáziumba, nem; észleltem. Meg is feledkeztem róla, csak akkor értettem meg, mikor szeptember vége felé éjszakánként a tanyán élesen hallottuk délkelet felől az ágyúk mordu- lásait, meg sűrűn villámlott arrafelé. Sokáig elnéztem volna, ha apám nem zavar az ágyba. Viszont ő kint maradt, fel-le bicegett a gangon, a jegyző úrék részén is, és csak motyogott. „Szóval csak utánam jöttek ... Most már az isten se állítja meg őket.” Aztán elült minden, mintha semmi se történt volna. Aztán motorok zúgnak, füstölnek, s aló az egész. Tátott szájjal bámultam, hiszen napok óta egy pukkanást nem lehetett hallani a világosi hegyek felől... A városházi kapus kiabálása térített észhez, biciklivel kanyarodott oda, s zargatott Vizesfási jegyző házához. Olyan feldúltnak láttam, mint még soha. Reszkető szájjal kiabált rám: — „Hol a büdös nyavalyában császkálsz mindig? Azonnal nyargalj apádhoz, készüljön fel, hogy reggel fél ötkor álljon itt a házam előtt a hintóval. Pár napra velünk jön, úgy pakoljon magártak is! Te meg ottmaradsz a tanyán, vigyázol a két lóra, ami ottmarad. Ellátod... Meg mindenre! No, neszé ...” Egy ötöst nyomott a markomba. Egy nagyorrút. Igv hívtuk azt a pénzt a főméltóságú kormányzó úr orráról. „Ürgetrapp!”, mondta, s máris a feleségére rikkantott valamit, aki szipogva kuporgott egy fotelban. Erre valóban ész nélkül kiszaladtam a sötét éjszakába. A jegyző tanyája nem az északra vezető kövesét mentén volt, hanem a váradi hatöles útnál. ami földút volt. nyárfasor őrködött mindkét oldalán, hajdanán azon jártak szekéren a Fé- lix-fürdőre a tehetősebbek. Bal oldalt voltak a tanyák, ahogy mentem kifelé, jobb oldalt az uradalmi földek, és végtelen sárguló tengeri táblák. Semmi zaj nem hallott, megnyugodva koporcoltam a fák alatti gyalogúton. Egy- szercsak rám szóltak a tengeriből. „Sztoj! Igyi szuda!” Uramegek, egy hosszú ormányt látok, nagy fekete járművön. Hisz ez tank! Nem is egy, három legalább. Nem láttam senkit, de az első felől jött a sürgető szó. „Nyem- ci... nemet... gorod” hallottam, de csak a németet értettem a nagy szívkótogás- ban. „Skola ... nyemci... general .. . jeszty?” Közelembe jött egy ember, nagy fekete sisak a fején. Ráztam a fejem, s mondtam már önkéntelenül: „Már elmentek...” A sisakos mutatott nyugat felé: „Pasli?” Ingattam a fejem, mire ő elkáromkodta magát. Apámtól hallottam már ilyen káromkodást. Hiszen ezek oroszok! Már hárman is tárgyaltak, mikor az egyik intett nekem, hogy lóduljak. Nem kellett sok bíztatás! Mint a felvágott ló, kocogtam dorkócipőmben a tanya felé. Közben járt a kis eszem. Hogy jöttek ezek ide? Semmi ágyúszó, de. még puskalövés se! Érthetetlen. És most mi lesz? Észre se vettem, máris befordultam' Vizesfási jegyző úr szintén nyárfás bejárójára, amikor a gangról élesen rám kiáltottak: „Sztoj!” No az égedelem kölöknek, a semmitől meg nem ijedő gyerkőcnek inába szállt a bátorsága. „Édesapám !” kiáltottam megrémülve, és szaladni kezdtem a tanya felé. Abban a minu- tumban pattogni kezdett a fejem felett az ég! Rám lőttek! Jó, jó, inkább csak föléin. Hasra vágtam én magam, mintha tanítottak volna rá! Apám hangja a gangról idehallott: „Tovaris, nye sztreláj! Moj klapec!” Léptek dübörögtek felém. Apám persze doni lába miatt lemaradva, s mire felálltam, egy nálam alig magasabb kucsmás fiú ordít ám, hogy „Ti durák!”, s szabad baljával úgy képen vágott jobb orcámon, hogy láttam az ösz- szes csillagot. Aztán hadart valamit, hogy ha sztoj, akkor sztoj. különben . . . Aztán csak ámélkodtam. Bevittek a jegyző úr nagy szobájába. Az asztalon lámpa, a függöny elhúzva, a tányérokban csirkepaprikás, három katona ül, és kezükben csirkecomb. Apám leült, s mellette helyet mutattak nekem is. Kaptam a csirkepaprikásból. „Én főztem nekik, ötöt vágtunk le” mondta apám, mint aki természetesnek veszi mindezt. Csak a jegyző úr borából nem adtak. Aztán ketten máris lefeküdtek. egy meg. akinek vállán egy piros stráf volt egy csillaggal, ült az asztalnál, s bámult a lámpafénybe. Hogy aztán mi lett, nem tudom. Csak reggel, mikor felébredtem, édesapám volt egyedül a tanyában. Az istállóban meg két hosszú szőrű, girhes ló. Mindkettőnek túrós a háta. öt óra volt. Álltunk a tanyaudvaron. Hallgattuk, hogy a világosi hegyek felől milyen iszonyúan morajlik, de már arra nyugat, meg észak felé is mérgesen csattanó ágyúlövések hallatszanak. Köröskörül zeng. zúg, csattog az égi háború a földön. Itt a tanyán csend volt, őszi nap kezdődött. Ügy hidegen kitöröltük édesapámmal a tyúkpaprikás maradélját. Ez volt a reggeli. Akkor azt mondta édesapám, a donilábú Fodré Gábor: — „Fiam, majd ha csitul ez az égzengés, akkor menjél be szép óvatosan Vizesfásihoz, és mondd meg neki, azt üzenem: mind a négy lovát elvitték a közákok, a felderítők. Igaz, bumáskát adott róla egy lityinánt, meg itthagytak két maródi konyit. Nekem ... Hogy kezeljem ki. Mert az idén még szánthatok velük” .. . Hanem feltűnt nekem, hogy az öreg Fodré nem tekintetes urat mondott, hanem csak egyszerűen Vi- zesfásit. Ahogy a jegyző úr n.eki mindig úgy mondta, hogy „hallja, Fodré” ... Meg hogy a két konyit neki hagyták. Ezen úgy elgondolkodtam. nem értettem, csak sejtettem valamit. Ebéd tájban értem be. igen sok körültekintgetés után. A nagyorrú utcáján, ahol a gimnázium volt, tank meg teherautó egymás hátán. Ha hézag támadt, akkor egy-egy lovas század lovai kocogtat- ták az aszfaltot. Énekeltek, valami hosszan elnyújtott, szomorkás dalt, amiben az volt, hogy tri tankiszti... A gimnázium udvarának a bejárati kapuja nyitva volt. A szél nyikorgatta. Gondoltam, át kéne szaladni az úttesten, és bemenni. Ügy se voltam még bent, jó lenne szétnézni. öze István: Monori tanya Képeink Az orosházi festők műveiből válogattuk a Köröstáj e heti képeit. Az alkotóközösség a közelmúltban Finnországban is bemutatkozott. Feldmann Tibor: Soproni házak Tomka Mihály: Rapszódia egy Hajdú márkájú mosógép mellett két alvó gyermekünk ruháját mossa a (nem automata) gép vizes kézzel jogom a tollat s nem szégyellem (kilencvenkilósan) a lepke-ingeket madármellény-trikókat facsarom dobom az öblítővízbe miközben feleségem görnyed a sárga lámpafényben a nemzet napszámosa TANÍTÓ ír nem azért mert holnap tanfelügyelő néni bácsi jöhet hanem AZÉRT mert bízik hogy lábadozik a látens homo sapiens felejtve önző apákat a digitális víkendbudikkal együtt TANÍTÓ havi fixxel kiáll a katedrára s ha szédül Móra-regényt olvas fel halkan de tisztán artikulálva Mihail Széniéi (szovjet-csuvas költő); Előjel Rőt fényre kitől gyűlt a kert? Milyen előjel ez? Valami bajt most elterelt? Ki gyűlöl? Ki szeret? Recseg-ropog, lobog a tűz; vigyázt, ruhádba kap! Lehet, hogy e zug, mely elűz, a hajnalból maradt? Vagy tán a véresszemű baj, aki nyomomba jár? Csak vár, lecsap és itt a jaj, rossz szellem, hazajár. Hallgat a kút. Víz hirtelen vödörből arcba ver. Szívemben nincsen félelem. Fenyegetni ki mer? Megyek, mindent félrelökök, széttárva a homályt. Mellettem a lombok között vérzőn kacag a mák. Dondok Ulzütujev (szovjet-burját költő); Napszakok Nappal: ébredő madarak éledése. Éjjel: zuzmarás sztyeppe ezüstözése. Reggel: hancúrozó gyerek-folyócska. Este: komor kéz, mely vezet öregkoromba. Szokolay Károly fordításai
