Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
1985. január 12., szombat NÉPÚJSÁG Benczéné dr. Mező Judittal évekkel ezelőtt találkoztam először. Békésen, az öregek napközi otthonában fakasztotta dalra az idős embereket. Szándékosan nem énekeltetésről írok, hiszen korántsem erről volt szó. A nótás kedvű öregek emlékezetük legrejtettebb zugaiból idézték fel a hajdan énekelt, s még régebben, tanult népdalokat. Tették ezt, mert Benczéné szavaiból, egész egyéniségéből sugárzott a biztatás, s mert érezték, mással nem is tudnának örömet szerezni számára a kellemes délután viszonzásaként, mint egy-egy, csaknem feledésbe merült népdal magnóra éneklésével. Találkozások Gyerekkoromban kavicsokat gyűjtöttem. Órákig kutattam, kerestem a legszebbeket, a legformásabbakat. S aztán sokszor elővettem, hogy megcsodáljam „gyémántjaimat”: fényüket, formájukat. Volt aztán, amit eldobtam, mert lett szebb, nagyobb, fényesebb, de az igaziakat, a legtökéletesebbeket máig is őrzöm. Már szinte meg is feledkeztem róluk, ám amikor másodszor találkoztam Benczénével — akkor épp az öreg, füzes- gyarmati juhászembernél gyűjtött —, ismét eszembe jutott . gyerekszenvedélyem. Valami ilyenféle kényszer hajthatja őt is — gondoltam —, ám az én értéktelen kövecskéim helyett, melyek csak számomra voltak oly kedvesek, ő igazi gyémántokat gyűjt, melyek elgyönyörködtetnek mindenkit, aki csak a közelükbe kerül. S milyen hallatlan érzékkel felismeri a csillogó-villogó üvegdarabok (nóták) között az igazi drágakövet (a népdalt) — ámultam ... Aztán Kondoroson, a népdalkörök megyei találkozóján láttam viszont ismét. Amint a produkciókat követően értékelt, tanácsokat adott, bátorított. Felmerült bennem a kérdés: miért éppen itt, a mi megyénkben gyűjt? S miért épp itt, Békésben segíti a pávaköri mozgalmat, hiszen Debrecenben, a tanítóképzőben dolgozik. Aztán az elmúlt év végén hallottam, hogy a kondorosi pávakor nem akármilyen próbára készül: az új népdalcsokrot mutatják be segítőjüknek, a helyi dalok, köszöntők gyűjtőjének, Benczéné dr. Mező Juditnak. Elé mentem hát a negyedik találkozásnak is . . . Próbálnak a kondorosiak A tsz központjában jöttünk össze, vagyunk szép számmal, hiszen Kondoroson kedvet kaptak sokan a közös énekléshez. Előbb elejétől végig bemutatják a műsort, aztán izgatottan várják a vendég észrevételeit. Kezdik újra, csak néha állnak meg egy-egy jó tanácsot meghallgatni —, hogy itt picit hajszolt, hogy ezt csak az asszonyok énekeljék, hogy most tartsanak egy kevés szünetet, és így tovább —, s aztán annak megfelelően folytatják, ahol félbehagyták, már szebben, jobban, ahogyan kell. Vészesen közeledik január 12. Akkor utaznak Nádudvarra, a területi minősítőre. Szeretnék, ha az ország legjobb dalosai között ők is ott lehetnének az országos bemutatón, Egerben. Az eddig elért cím is kötelez, hiszen legutóbb országosan kiválóak lettek, és elnyerték a zsűri külön dicséretét is. Nos, e lelkes, izgalommal teli készülődésben bizony elkel a bátorítás, a segítség. Az idő gyorsSn telik, a terem levegője felforrósodott, de ezzel mit sem törődve, még a ci- terások is bemutatják, mit tanultak. II zene népművelője Aztán, mikor a munkának vége, jut idő a beszélgetésre is. Arra, hogy hogyan került kapcsolatba a zenével, kérdés nélkül is hamar választ ad, mikor a megyéhez fűződő kapcsolatokról beszél. — Szeghalmon születtem, s ott éltem 14 éves koromig. Emlékszem, mikor az András napi bál közeledett, cimbalmot hoztak hozzánk, melyen Nagy József, a gimnázium akkori magyar-latin szakos tanára játszott. Anyám zongerázott. Készültek a bálra. Nagy József tanár úr később elkerült Debrecenbe, s abban a zenedében tanított, mely most az én munkahelyem is. Később Békés-Tarhosra került. Az itt töltött évek kétszeresen meghatározóak voltak számára. Részben, mert itt ismerkedett meg férjével — ő is sárréti —, részben pedig, mert -itt kezdte rendszerbe foglalni az általa ismert népdalokat. „Előbb az apám és a nagyapám vallatgattam ...” — A tarhosi, zenei líceumban töltött évek után, 1951- ben kerültem a Zeneakadémiára, karvezető szakra. Akkoriban hívta össze Lajtha László (zeneszerző és népzenekutató)* mindazokat, akik népdalgyűjtéssel akartak foglalkozni. így jött létre a Decsi brigád. Járdányi Pálnak (zeneszerző és népzene- kutató) számoltunk be arról, hogy miket találtunk. Közben Kodály — aki fölöttünk tanított — előadásait és Lajtha László lejegyezési tanfolyamát is látogattam, mint vendéghallgató... Vége nincs az emlékezésnek. A „mázsás” magnókról, melyekkel órákig gyalogoltak. A néptánc- és népzene- kutatók derékhadáról, akik ebbő] a hallgatógárdából kerültek ki. — Az akkori Népművelési Intézet néprajzi osztálya mint, állandó külsőst foglalkoztatott 1951 és 1956 között. Mikor az osztály megszűnt, lekerültem Debrecenbe. Ekkoriban került a kezembe a Szabad Föld egyik száma, melyben megláttam' a 101 éves, szeghalmi B Nagy Lajos bácsi képét, melyen mint egy makk ász, gulyást főzött ebédre. Ide lemegyek, felgyűjtöm, amit tud, gondoltam. Villanya nem volt, így a községi hintóval vittem fej nagyapám házába. Emlékszem, a magnó mikrofonjára azt mondta: „ejnye jányom, mindig azt hiszem, hogy a borospoharat nyújtogatod felém.” Később a megye egyre több településén gyűjtött. Egy keveset Békéscsabán és Gyulán, majd Békésen, Füzesgyarmaton, Szeghalmon, a cigánytelepen és persze "Kondoroson. — Lassan arra is rá kellett ébrednem, milyen fontos, hogy tovább éltessük ezt az értékes dalgyűjteményt. 1963—1970 körül indult a népdalköri mozgalom, melynek máig is lelkes híve vagyok. Rendszeresen segítem a szeghalmi, s persze a kondorosi pávakört. Ahova elhívnak zsűrizni, tanácsot adni, elmegyek. Részt veszek a nagyobb népzenei találkozókon és-a KÓTA népzenei bizottságának ülésein is. Mindezek mellett 1956-tól 1982-ig a Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatán — végül már docensként — tanított. — Akkor rádöbbentem, ha a leendő falusi tanítókkal foglalkozok intenzívebben, jobban szolgálom a zenei népművelést. így kerültem a tanítóképzőbe... „Ennyi tennivaló, elfoglaltság mellett jutott idő -a családra is?” — kérdezem, hiszen arról már hallottam, hogy lánya jelenleg Japánban él, gyakran meglátogatják ... — Igen, egy magániskolát tartanak fenn, s nekik csak ritkán van idejük hazautazni. De van még két fiam is, az egyik a Fesztivál zenekarban nagybőgős, a másik kereskedelmi főiskolára jár. Örülök, hogy felvetődött • ez a kérdés, hiszen az egész zenei népművelést elsősorban a férjemnek köszönhetem. Ö az, aki elhoz útjaimra, viccesen többször mondta, neszerezzem meg a jogosítványt, mert azt szeretné, ha nélkülözhetetlen lenne. Ha kész egy műsor, ő az első közönség és szakember, ak; meghallgatja. Rengeteget fényképez, parasztemberekről, vi- seletekről, és otthon is, ha kellett, főzött, csak hogy én elláthassam a munkámat... Kifogyhatatlan a dicséretből, ám be kell fejeznünk a beszélgetést. A pávakor közös vacsorára készül, s nélküle nem szívesen kezdik az evést. Vacsora után biztos énekelgetnek is — gondolom hazafelé —, s nem akármit! Népdalokat, melyeket nagyapáink, dédapáink énekelgettek valamikor, s melyek rég feledésbe merültek volna Benczéné, s a hozzá hasonló elszánt kutatók, s még elszántabb zenei népművelők nélkül. Nagy Ágnes Bemutatóterem a jövőből Ha a békéscsabai Munkácsy Mihály bemutatóterem felé visz az utam, mindig szakítok időt a nézelődésre. Mert remek időtöltés körbenézni itt, akár a vásárlás legminimálisabb szándéka nélkül. Asztalok, elegáns füstüveglappal és finom ívű, krómozott fémvázzal, köny- nyedséget, s erőt sugárzó fonott bútorok és hintaszék. Meglepően kényelmes, mélybarna borszékek, extrém öltözködőparaván, már csak emlékeinkben élő rézágy. ízig-vérig mai formájú, ám hagyományos tárgyak. Kellemes tapintású, természetes anyagok. Együtt van itt a fémszobrok, érmek fajsúlyosabb és a kerámia figurák törékenyebb világa. Különleges tükrök, szokatlan formájú, színű és mintájú vázák. Egyszerűségükkel ható lámpák és faeszközök. Lassan két évtizednyi múltjuk van a Képcsarnok Vállalat bemutatótermeinek. Amikor a ’60-as évek második felében megjelentek az országban, a cél az volt, hogy a képzőművészek alkotásaival mindenki találkozhasson, lehetőleg még olyanok is, akik nagy ívben elkerülik a kiállításokat. Szerették volna elérni, hogy otthonunkban esztétikus tárgyak vegyenek körül minket. A pillanatig sem titkolt üzleti szándék ritkán találkozik olyan igényességgel, mint ezekben a bemutató- termekben. Ezek a boltok nemcsak a vásárlóhoz szólnak, minden városban fontos ízlésformáló szerepük van. Hogy a képzőművészeti és az iparművészeti lektorátus által zsűrizett darabok miképp kerülnek egy-egy bemutatóterembe, arról a békéscsabai fiók vezetőjét, Odor Bélánét" kérdezem. — Félévenként Budapesten, a Hajós utcai teremben tart a Képcsarnok Vállalat bemutatót. A vásárlási keretet és a helyi igényeket figyelembe véve rendelünk. Izgalmas pillanatok ezek. Rengeteg széppel és újjal találkozunk. Bár mindannyian ugyanabból a kínálatból választunk, ha valakinek van türelme végignézni az ország bemutatótermeit, egészen mást láthat mindenütt. Minden ilyen fióknak sajátos arca van. — A képzőművészeti alkotások is választhatók? — Nem. Azok központi elosztással kerülnek hozzánk, igaz, igényeinkről előzőleg tájékozódnak. — Miért tesznek különbséget a képzőművészeti és az iparművészeti tárgyak kiválasztása között? — Egy iparművészt lehet ösztönözni arra, hogy egy sikeres darabot megismételjen. A képzőművészeti alkotásoknál az utánrend^lés aligha- elképzelhető. így a felkapott, divatos művészek egyazon képén többen is ösz- szeveszhetnénk. Ezt a központi elosztás meggátolja, és igyekszik a még kevésbé ismert művészek színvonalas alkotásainak is lehetőséget teremteni. — Sokan úgy érzik, hogy a képcsarnok árai magasak .,. — Ezzel a véleménnyel nem értek egyet. Különleges minőséget jelentenek a nálunk látható tárgyak. Művészek tervezik őket, kézimunkával készülnek; nem szériatermékekről van szó. Ugyanabból a darabból néha csak7 egyetlenegy jut Békéscsabának, még hajóval többre is volna igény. Ezekhez a ritka tárgyakhoz egészen más a tulajdonosok kötődése. Emellett rendelésünket mindig úgy állítjuk ösz- sze, hogy mindenki megtalálhassa azt, amit még baj nélkül elvisel a pénztárcája. Űjra körbe járjuk a bemutatótermet. Nehéz úgy beszélni a látottakról, hogy annak ne legyen reklámíze. S talán ez utóbb leírt mondat a legnagyobb reklám. Mégis örömmel vállalom. Mert jó látni az amúgy is nívós grafikák közt Szalay, Barcsay, Reich, Borsos és Szász Endre munkáit. Persze a képcsarnok sosem kíván otthont adni a képzőművészet legforradalmibb, legvégletesebb kísérleteinek. A közönségigény mindig komoly szerepet játszott, s így a letisztultabb, közérthetőbb alkotások mutatkoztak meg itt. Ez azonban (általában) nem jelent megalkuvást. Sokkal inkább jelenti a közönség igényének formálását, nyitottságának növelését. — Nem könnyű eleget tenni ízlésformáló feladatainknak — ,mondja Odor Béláné —, hiszen nekünk nem elég szépnek lenni, de jól kell forgalmaznunk. Aztán hiba volna az is, ha csak azért nem rendelnénk meg valamit rendszeresen, mert túl drága, vagy mert arra még nem jelentkezett igény. Ha így cselekednénk, sosem ismernénk meg, mi kell a közönségnek. Ezért gyakran kockáztatunk. Mi sem könnyebb, mint azt mondani, hogy igazuk van. Ám mindannyian tudjuk, hogy nagyon meg kell nézzük mire adjuk ki a pénzt. Legtöbbször megelégszünk, kiegyezünk az olcsóbbal, és kevésbé esztétikussal. Nem tudom, hogy a Képcsarnok Vállalat bemutató- termei mennyire nyereségesek egy bútorbolttal, vagy egy ékszerbolttal összehasonlítva. Nem hiszem, hogy beszélhetnénk konkurenciáról. Arról .viszont igen, hogy ők egy afféle idecseppent üzlet. Idecseppentek a következő évezredből. Legalábbis nagyon remélem. Ungár Tamás Terrakotta kisplasztikák és bőrdoboz Szász Endre hollóházi porcelán betétjével MOZI Barbara királyné sírfelirata Ülünk a vetítőteremben, szemünk látványba merül, minden idegszálunkat megfeszítve figyelünk, várunk és várunk — valami nagyon hiányzik. A másfél órás film után értetlen arccal botorkálnak ki a moziból. Gyönyörű volt, de mégis: mi volt ez? Az utóbbi évek legszebb filmjét láttam, és mégsem tudom, miről is szólt... A Barbara királyné sírfelirata című színes, keskeny vásznú és feliratos lengyel filmről van szó, amelyet egy alkotóközösség készített Ja- nusz Majewski rendezésében. S valóban: a XVI. század derekán, a lengyel középkor virágkorában játszódó történet önmagában is, gyökerében és következményeiben is szinte teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt. A lengyeleknek Barbara királyné története olyan, mint például nekünk Beatrice királynéé, Mátyás király feleségéé. Ami Mátyás nekünk, az volt valahol a lengyeleknek Barbara férje, II. Zsigmond Ágost, a Jagelló-ház utolsó királya (uraik.: 1548—1572). Ugye, most már ismerősebb a lengyel történelem eme darabja? Hiszen nekünk is volt Jagelló királyunk, közösen is. Apja, I. vagy „az öreg” Zsigmond legidősebb bátyja, II. Ulászló magyár király udvarában nevelkedett. Első felesége, Szapolyai Borbála révén a magyar nemzeti párttal állt összeköttetésben. Az „öreg” volt a gyámja II. Lajos magyar királynak, két lánya pedig magyar királyné lett (Izabella Szapolyai Jánosné, Anna pedig Báthory Istváné). így tehát sógor- ságban volt a jelen film történetének főszereplője, II. Zsigmond Ágost a magyar uralkodókkal. Mindezt persze nem tanítják az iskolák történelem- óráin. Azt sem, hogy ekkor érte el legnagyobb hatalmát Lengyelország, s Zsigmond Ágost halála után kezdődött meg szétforgácsolódása, sok évszázados elnyomatása, megszállottsága. Ezért nézzük értetlenül a történetet. Azt sem értjük, hogy a szenátorok és a vajdák miért emlegetnek köztársaságot. Nemesi köztársaságról van szó, vagyis egy olyan uralkodói jogkörcsökkentésről, amely előfutára is lehetne a száz év múltán Angliában létrejöttnek. A történelmi keretről, a korról még sokat lehetne (s a fentiek miatt talán kellene is?) beszélni. Miről is szól hát a történelmi film története? A címszereplő „törvénytelen” királyné életéről és haláláról, a litván származású Barbara Rad- ziwillownáról. fíeretes a történet: a temetési menet viszi a királyné holttestét Krakkóból (akkor lett kész a csodás-híres Wawel!) szülőföldjére, Litvániába, temetni. A király a hosszú úton felidézi rövid és boldog házas-(?)-életük történéseit. Gyönyörű a film. Minden képe egy-egy korabeli történelmi festményt idéz. Korhűen, nagyon-nagyon ritkán látható alapossággal és szakértelemmel készítették el. S arra sem érdemtelen figyelni, hogy ezen alkotást 1982- ben forgatták! Nehezen befogadható, de szép élmény ez a film: (nemesi)
