Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
1985. január 19., szombat o Laczkó Pál: A nippes ügy (Töredékek egy bírósági hangszalagról) Tudniuk kell, hogy nekem nehéz gyermekkorom volt. Érthető és megbocsájtható, ha mindenki másnál gyorsabban zúdul fejembe a vér, ha kihoznak a béketűrésből. Mert alapjában véve béketűrő ember vagyok, higgyék el nekem. Apám előlegkor és fizetéskor rendszeresen leitta magát a Csillében, a Vájárban és a Jó szerencsében. Ez a három kocsma esett útjába, amikor leszállt a bányászjáratról. Otthon azzal kezdte, hogy kivágta a lavórt az udvarra. Félévenként újat kellett venni, mert mosdáskényszerrel jár a bányászat. Lepergett zománcú, repedt lavórból pedig nem lehet tisztességesen tisztálkodni. A lavórt a rádió követte. Az volt a legkönnyebben elérhető helyen, a mosdóállvány fölött. Mit kibírt az a „néprádió”! Csodálkozom is, ha a mai kiglancolt készülékeket látom. A rádió súlya persze semmi sem volt a benne dolgozó energiának. Tán még bőszít- hetté is, amiért izmai nem feszülhettek neki valami igazán nehéznek. Mert azt tudni kell, hogy a törköly sörrel leöntve kalóriadúsabb a mi köves lignitünknél, és az dolgozik, dolgoztat. Ezért az asztalt kellett kidobnia. Kinyitható családi konyha- asztal volt, lábai a csapolások mentén mindig szétrepültek, árván hagyták az asztallapokat. Anyám készülve az eseményre, az evőeszközöket rongyba csavarva, jó előre az eresz alá dugta. A nagy erőpróbát azonban a szekrények jelentették. Minden alkalommal előbújt a csodálkozásom, hogyan lehetséges, hogy egyedül kilöki az udvarra mindkét szekrényt. Holott bevinni négy embernek kellett, és még úgyis körülményes volt a szűk ajtó miatt. A szekrények után, levezetőül, köny- nyedén, csituló tajtékzással a karszékeket és a hokedlit hajította ki. Ilyenkor előfordult, hogy megnyugodott, és az ágyakra már nem került sor. Valamelyikbe belebukott, mint akiből kiszállt a lélék. Ha mégis tovább hajtotta a felforrt vére, az ágynak sem volt nyugvása. Aztán feküdhetett a csupasz szobaföldre. Mintha az üresség megnyugtatta „ volna. Nem sokat élt. Azt mondták „a bánya”. De én tudtam, hogy az üres lakás, meg a szobaföldje bosszulta meg magát: a föld tönkre teszi a derekat, vesét. A részegét különösen. Ilyen napokon anyámmal és testvéreimmel rendszerint a szomszédban húzódtunk meg. Csendben maradva szégyenünkkel. Mire reggel felébredtünk, apám már a visszarakodás felénél tartott. Anyám, aki addig semmit se szólt, ekkor kezdett rá. Szavaitól jobban féltem, mint apám féke veszett dühétől. „De meg is vert engem az isten! Hogy mért nem fojtott meg anyám, amikor világra hozott! Törte vón’ el a lábam, amikor kiszöktem hozzá! De nem is segít rajtam az isten! Milyen derék emberek lent maradnak! Ettől meg nem tud megszabadítani az én szerencsém. Legalább lányt adott volna, hogy ne legyenek ezek is olyanok, mint az apja. Mert ez is ha megnől — ilyenkor lökött egyet rajtam —, az apja sorsára jut. Kiégeti a belit a büdös italával!” Mondta, mondta vég nélkül, mintha a bele miatt lenne megveszve apám. Kétszeresen fájt, ha anyám a kifakadásai közben taszított rajtam egyet. Rajongva szerettem szenvedéseiért, és forrón kívántam, bárcsak lány lennék. Igyekeztem is mindig kedvében járni. Tudni kell, hogy az iskolai, gyakorlati oktatás keretében, nagy szorgalommal tanultam kötni és horgolni. Osztályelsőségig vittem, magam mögött hagyva a lányokat is. Mindezt csak azért, hogy örömet szerezzek anyámnak. Vágyaim azonban férfiasak maradtak. Azt szerettem volna, ha mielőbb dolgozhatom. Keresetre tehetnék szert, házat építhetnék, és elvihetném innen anyámat. Bányász nem leszek, azt megfogadtam. Otthont fogok teremteni magamnak és anyámnak. Otthont, mert gyermekkoromban soha nem éreztem magam otthon. A havonta kétszer kirámolt lakás a csupasz falaival olyan idegenséget oltott belém, hogy az otthont inkább éreztem a szomszédok lakásaiban, ahová szégyenkezve nyertünk bebocsájtást, mint a saját házunkban! Otthon! Nagyon nagy szó! Tudni kell, én szív-ember vagyok. Láthatják. Anyám, szegény, nem érte meg, mire felépült a házam. Egy ideig, mint gyerek, csak a haldán dolgozhattam, majd jött a katonaság. Ott szakmát adtak a kezembe. Gépkocsivezetői, nehézgépkezelői jogosítványt szereztem. Míg a házam épült, nehéz- gépkezelőként helyezkedtem el. Persze csak a suska miatt. Tudni kell, hogy az otthon olyan, mintha végtelen fonalat gombolyítana az ember. Holtig ad munkát. Ha a ház felépült, az még nincs kész. Nem is lesz soha. Nem lehet befejezni. Aki abból otthont akar teremteni, annak hol innen, hol onnan hiányzik valami. A tető sarkaira, a kupák alá kovácsoltvas rózsadísz kell, a lépcsőfeljáró fölé poliészter hullámlemezből tető, az udvarra járda, a telek köré kerítés, a kerítésre festék, az oszlopokra díszek. Elsorolni is hosszú. Szóval az otthon az nagy dolog. Lassan-las- san, évek múltával kicsino- sodtunk. Feleség került, gyerekek lettek. Akkor azt mondtam magamnak: „fékezünk”. Átmentem buszsofőrnek a helyi járatra. Mindennap minden járattal ott haladtam el a házam előtt. Ezt-azt mindig észrevettem rajta, amit munka után, meg hét végeken elvégeztem. Buszomból elégedetten szemrevételeztem otthonomat, és azt szerettem volna, ha mindenki otthon érezné magát mindenhol. Ebben az országban is, és az egész világon. Még a buszomban is. Igen, itt is. Az én buszom ne legyen idegen senkinek. Minden vonatkozásban igyekeztem is vonzóvá tenni. Az előttem levő ablaküvegre — körben a szélek mentén keskeny — áttört csipkés mintájú stelázsipapírt ragasztottam. Műszerfalam díszítetlen felületeire saját horgolású terítőcskéket helyeztem. A vezetői ablak középvonalába vázát erősítettem.- A vázához teljes virágkollekciót szereztem be műanyagból. Megtévesztésig élethű virágokat. Nárciszt, orgonát, tulipánt, rózsát, sőt fátyolaszparáguszt is sikerült vennem, és még jó néhány fajtát. A választékot a távolsági buszokkal járó kollégáim ajándéka révén folyton bővítettem. Valami mégis hiányzott az egészből. A lámpafénnyel lett teljes a munkám. Kovácsoltvas miniatűr kocsilámpát barkácsoltam a térítők fölé. A lámpába égőt helyeztem, ami fékezéskor fel-fel- villant. Tudni kell, hogy az emberek szerintem szívesen utaztak az én buszommal. Nem is értem váltótársam elhatározását, amiért átkérte magát másik vonalra. Hogy őt ne röhögtessem ki... Érti ezt valaki? Az utasokat tekintve, határozottan azt éreztem, hogy amit a vezetőtérre szűkítve megvalósítottam, ki kell terjesztenem a teljes utastérre. Váltótársam érthetetlen lépése önigazolásra sarkallt. Számításaim szerint legalább két hónapba telt volna, amíg minden üléstámlára elkészítem a térítőkét, tekintve, hogy kiestem a gyakorlatból. Addig is, míg elkészülök, szoktatni akartam vonalamon az embereket. A középső és hátsó ajtót használaton kívül helyeztem. Le- és fölszállni csak az első ajtón lehetett. így mindenkinek látnia kellett a vezetőtér otthonosságát. A durva és türelmetlen emberek azonban máig nem vesztek ki. Addig is, míg három ajtót használtam, sok bajom volt a tülekedőkkel. Számítottam rá, hogy egy ajtó esetében méginkább így lesz. Nem gondoltam volna, hogy a bőrkabátossal akadok össze. A visszapillantótükörből ismertem — mint minden arcot a vonalamon. Az átlagutasok közül akkor ugrott ki, amikor a csipkés stelázsipapírt felhelyeztem. Azon a reggelen a belső visszapillantótükör segítségével kíváncsian néztem végig az utasokon, hogyan fogadják a kedveskedésemet. A bőrkabátos gúnyosan mosolygott, aztán előszedte a könyvét, mint mindennap. Ettől kezdve figyeltem. Tudni kell, hogy a teljes menetidőm húsz perc, a bőrkabátos pedig már a tizenötödik percben leszáll. Hogy mit kezd azalatt a könyvével?! Az igaz, hogy nem tartozott a tolakodós fajtához. Ezért is csodálkoztam, amikor az első ajtós járataim kezdetén ő adta meg az alaphangot. A „vacak nipp”-jeimet és „tortapapír dekoráció”-imat> emlegette. Arra még emlékszem, hogy a tortapapírra ciccentettem egyet magamban. Tényleg olyan, mint amilyet a házikészítésű torták alá vásárolnak. De a fejemet elöntötte a vér a nyilvánvaló gúnyolódástól. Leütöttem, aztán kipréseltem a csukott ajtón át. Pedig én alapjában véve béketűrő ember vagyok. És én azt szeretném, ha mindenki mindenhol otthon érezné magát. És ezt tudja rólam mindenki, akiben egy kis érzés van. És ezért tessenek nekem meg- bocsájtani. És mentsenek fel. Mert én nem haragszom senkire. Hát baj az, ha egy kicsit törődik az ember a munkahelyével? Gúnyolódok pedig mindig voltak. Az ilyen járjon kocsival, ha any- nyira finnyás. Vagy a saját lábán. Nem igaz? Bódi Tóth Elemér versei: Kőrisfában Kőrisfában november, madár moccanni sem mer, a tolla ködből, égből, fának üreges ég dől. Kőrisfában bogárka, tátong az idő árka, egy tonna semmi gördül az ágakon keresztül. Megvert az isten engem, kőrisfában november, az udvar áldva váltig utánam átkozódik. Újkőkor Amikor megvénül az ember, mintha csak Willendorfból jönne, körülötte a séi Vénusz föl-le huppog. Lapulevélben maréknyi mag, búza, árpa, zab, lencse, boisó, agyagasszony az újkőkorból riogatja. Agyag ágyékát kitakarja, tomporát sikálgatja széllel, gyöngyfüzér öves köténykéjét oldogatja. Akkor csípejét simogatja, villogó hasa Kerekes-tó, amikor méhét érintgeti, melle két hegy. Udvarán kakas kukorékol, föllármázza az Alpokalját, amikor megvénül az ember, nem is érti. Az ember jobbra vágyik El a bronzkor, mint bronzipar, urnamezőkön átinal. Trójánál pajzsot és falat törnek a gyapjas ég alatt. A héberek a csipkefán, előttük Mózes, Kánaán. A barbár Alpok szélein sajog egy város, mint a kin. Velem-Szentvid púpos hegyén terasz, műhely és diadém. El az ember, ameddig él, utána lángot vet a szél. A fákat egymáshoz veri, villámmal lesz a völgy teli. Meglepett képén átinal a bronzkor és a bronzipar. Szepesi József: Táncol a lány Táncol a lány sötét haján a Nap tekintete megvillan olykor s lángra kap a fürtök erdeje Micsoda tánc! száz szoknyaránc suhogó, vad szele Tamás István: % soha nem történt emléket alkottam magamnak két évünk cserepeiből hogy magányom asztalára helyezhesselek a csikkek és a homloksimító esték drága ritkasága közé S egy dalt dúdoltam bebújni lombos tolla alá estéim sárga lábát csipegetni S egy poharat mit nem tölthet és nem üríthet senki Egy poharat mi falhoz kívánkozik Alkottam magamnak Farkas András: Buszra várók
