Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
o 1985. január 19., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Vendégségben: Nógrád megye Madách Imre és Mikszáth Kálmán nevét hallva mindenütt a palócok földjére gondolnak. Sokan ismerik az emléküket idéző tárgyakat a balassagyarmati Palóc Múzeumban, amely egyébként igen gazdag és színpompás palóc néprajzi anyagáról is híres, vagy a csesztvei és a horpácsi emlékmúzeumokban. A csesztvei kúriát — az ország egyetlen Madách-múzeumát — 1983-ban, a Madách Imre-emlékévben újították föl a költő születésének 160., valamint Az ember tragédiája bemutatásának 100. évfordulója kapcsán. A most is látható állandó kiállítás a legújabb kutatási eredmények fölhasználásával készült. A Nógrádban élőknek a költő példát adott azzal, hogy „vidéki magányában” is maradandóan érvényes életművet hagyományozott az utókorra. Nógrádi irodalmi ritkaságok címmel 1983-tól elegáns kis könyvsorozatot ad ki a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága, társadalmi összefogással. A sorozatban eddig megjelent Ferenczy Teréz minden versei (Szécsény. 1983), Nógrádi képcsarnok (Salgótarján, 1984) és Komjáthy Jenő válogatott versei (Szécsény, 1984). A régi irodalmi hagyományok főként a korábbi megye- székhelyhez, Balassagyarmathoz, az újabbak inkább már Salgótarjánhoz fűződnek. Ezek helyi földolgozásai közül két mű érdemel figyelmet: Leblancz Zsoltné Irodalmi emlékek nyomában Nógrád megyében 1—5. (Salgótarján. 1966—1971) és dr. Szabó Károly Balassagyarmat az irodalomban (Balassagyarmat, 1972) című füzetsorozata, illetve kötete. Az előbbi sorozat anyagának összegyűjtésében a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium irodalmi szakkörének és honismereti körének diákjai működtek közre. Az 1945 utáni irodalmi tevékenység áttekintése még nem történt meg, bár akadnak ilyen hagyományok is. Csak példaként említve, 1948-ban jelent meg Vándortűz címmel a Magyar Irodalmi Társaságok időszaki értesítője Salgótarjánban. Ugyancsak itt látott napvilágot először 1954-ben a Palócföld, vékony kis füzet formájában. Ez a hatvanas években évi négy alkalommal jelent meg, 1973-tól pedig évi hatszori megjelenéssel folyóiratként kerül az olvasók asztalára, 1983-tól ismét új köntösben és gazdagodó tartalommal, Baranyi Ferenc költő szerkesztésében. Napsütésben (Salgótarján, 1969) és Találkozás (Corvina Kiadó, Budapest — Kemerovói Könyvkiadó, Kemerovo, 1974) címmel antológiát adtak ki, utóbbit orosz—magyar nyelven. A nyugat-szibériai Kemerovo Salgótarján testvérvárosa több mint másfél évtized óta. Salgótarjánban 1979-ben jelent meg a Palócföld Könyvek első kötete, az Ébresztő idő című antológia. Ezt követte 1981-ben Laczkó Pál Szalmakomiszár, Kelemen Gábor Bakszekér című elbeszélés-, illetve riportkönyve, majd Szepesi József Elszórtan, mint a gyom és Bódi Tóth Elemér A mesék kapujában című verseskönyve látott napvilágot. A sorozat a jövőben folytatódik. A következőkben Nógrádban élők műveiből adunk ízelítőt kulturális mellékletünkben. T. E. Kelemen Gábor: A sorompó Oreskó Vince kelletlenül dörmögte a visszajelentést: — Vettem, a kilencven- nyolc-hetvenegyes kijár! Helyére tette a telefon- kagylót, s mintha legalábbis a forgalmi szolgálattevő lenne előtte, a fekete készülék felé pökött: — Azt hiszed, magamtól nem tudom? Te hólyag! Tizenhét óra négy perc van, persze, hogy kijár a kilenc- vennyolc-hetvenegyes,. Ez az ideje. Tíz év alatt többször leengedtem én már a sorompót a kilencvennyolc- hetvenegyesnek, mint ahány vonatot te összesen menesztettél . .. öcsike! Meg sem száradt a tinta a bizonyítványodon, de te mondod meg nekem, hogy a kilenc- vennyolc-hetvenegyes kijár... cöcö . . . A 97 919-es őrház ajtajában áll, savószínű szemeivel megsimogatta a sorompó csőrlőjét. Belekapaszkodott, sietve letekerte, a szakállas sorompó csörömpölve zárta el a sínekhez vezető utat. Oreskó Vince elégedetten nézett fel: — Na. Legalább nekem is engedelmeskedik valaki. Ennek a buta vasnak csak én dirigálok. Eszébe jutott a fiatal forgalmista és elvigyorodott: — A sorompó meg nem is küld sehová, mint én azt a taknyost, az anyjába! Az elzárt vasúti átjáró előtt egymás után fékeztek az autók, másodpercek múlva már a tarka kígyó farka is elveszett az útkanyarban. Többen kinyitották a kocsik ajtaját. egy-két utas kiszállt, megmozgatta elgémberedett tagjait. A legelsőként álló Lada pilótája az útpartra ürítette a hamutartót, s amint meglátta a sorompóőrt, a rajtakapottak kedélyességével szólt oda: — Sokat kell várni, kolléga úr? — Kollégád a beteg szamár! — dünnyögte Oreskó Vince és megvetően nézett a kérdezőre, a kocsisorra. Az egész világra. — Várni... várni... persze, hogy várni kell. Addig, amíg. Azért van a sorompó, nézz rá, te pojáca ! Mehetsz az utadra ... ha engedlek! Anélkül, hogy egy hangos szóval is válaszolt volna a kérdezőnek, befordult az őrházba. Bekapcsolta a vil- lanyrezsót, zsíroslábaskát tett a kerek lapra, hagymát vágott rá. A foszlott szegélyű, csatos aktatáskából kemény hasú paprikát, bíborszínű, mégis ruganyos paradicsomot vett elő. — Értettem... a kilenc- vennyolc-hetvenegyes. .. vágta bokázva a lecsónak- valót. — De hol marad a vonatod, uram? Most okos- kodod ki a könyveidből, hogyan is kell meneszteni? Hát én megmondom neked! Felemeled a palacsintasütődet, belefújsz. .. aztán viheti is a gépész az egész hó- belevancot! Kezébe vette a kis koszos-piros zászlócskát, kiállt az ajtóba és mérges undorral nézett az elpöfögő kilencvennyolc-hetvenegyes ablakaira. — A sok semmirekellő! Utazik, mindenki utazik, ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnának! Az utolsó előtti vagon egyik lehúzott ablakában középkorú férfi cigarettázott. Oreskó Vincének úgy tűnt, mintha mosolyogna. — Anyád koporsójára vigyorogj, te szélütött! A vonatnak szalutálok, nem neked! Ahogy elcsattogott a szerelvény, eszébe jutott a lecsó. Besietett az őrházba, megkavarta a zsíros lében fürdő hagyma-, paprika- és paradicsomszeleteket. — Az istent ebbe a sietségbe, a szalonnát meg kifeledem ... A csatos táskáért nyúlt, keze már érintette a szalonna nyirkos-zsíros papírját, amikor kintről kiabálást hallott: — Hé, fater’! Mi lesz a sorompóval ? — De sietős, moziba mész talán ? No várj csak ... molesztálj csak ... akkor szépen megvárjuk a tíz-nulla- kilencest is. Űgyis nemsokára megcsörren a telefon. Most találkozhat a kilencvennyolc-hetvenegyessel. Bivalyjáráson. Az asztalra lökte a szalonnát, kinézett az ajtón. — Az ellenvonat... meg kell várni az ellenvonatot! Nem nyithatom fel. Kérem, a felelősség ... — De még addig . .. — .. .Mondom a felelősség az enyém! Értve vagyok? Hát ehhez tartsuk magunkat! Nehezére esett, rettenetesen nehezére esett kimondani ezt a néhány szót. A. legszívesebben a reklamáló szeme közé ordított volna, kiabál a mozdonyra: „Uram, nem tudna egy kicsit gyorsabban menni?" A gépész meg visszaszól: „Én tudnék, de a mozdonyt nem hagyhatom itt!” — A mozdonyt nem hagyhatom itt — ez jó! Istenemre, jó — nevetett fel Oreskó Vince és megcsóválta a fejét. Megízlelte a készülő lecsót, majd hirtelen elkomo- rodott: — Legföljebb panaszt tesz valaki. Valami hájfejű. És akkor mi van? Tehetnek egy szívességet... ki jön a helyemre? A Bagi Pistát is hazaküldi a főnök úr, merthogy részeg, inkább a helyére áll a sorompót kezelni, aztán még úgyis visz- szafogadja. Mit is tehetne . .. időnként leváltja a főnök úr, a részeg Bagi meg mehet dögleni. Hehehe . .. neki van esze! Autótülkölés hasított az agyába. Vékonyabb és magasabb hangú dudák igyekeztek egymást túlkiabálni. — Nyomjátok, csak nyomjátok! Eljátszhatjátok nekem akár az Akácos utat is... Az autókürtök visító és dörmögő, rövideket vakkantó és hosszan ugató koncertjéből egyszer csak kivált egy sziréna vijjogó, félreismerhetetlen hangja. Az őrház elé lépő Oreskó Vince látta, hogy a zsúfolt országúton mentőautó nyomakodik előre a rendetlen gépkocsisor mellett. — De jó, hogy szirénád van, nyomod, mint a bolond borjú az anyját. Ha kell, ha nem. A mentőautó megtorpant a sorompó előtt, orra majdnem érintette a vörösre festett sorompószakállat: a kocsi ablakán vékony arcú fiatalember hajolt ki. — Az istenit magának*, ember, mit csinál itt? Elaludt talán, már majdnem tíz perce rohadunk az autók mögött! Jó szokása szerint csak magában morgott Oreskó Vince: — Randevúd van, talán? Megjátszod itt a fontos embert, merthogy szirénád van. Közelebb lépett: — A sorompó, kérem tisztelettel ... a vonat... A fiatalember kinyitotta a mentőautó ajtaját, egy fenyegető mozdulatot tett. — Ne hadováljon itt nekem, hol van még az a vonat? Emelje fel a sorompót, mert mindjárt gatyába rázom .. . maga . . . maga . .. Egy gyereket viszünk. Érti? Egy gyereket. „Éppenséggel fel is emelhetem, elvégre, a tíz-nulla- kilenceset még nem is jelezték” — gondolta Oreskó Vince és tekerni kezdte a sorompó karját. — Egy gyereket, méghogy egy gyereket... Akármit mondhattok! A mentőautó után megindult a várakozó gépkocsik sora. Oreskó Vincét majdnem szétvetette a düh, a legszívesebben valamelyiknek a tetejére ejtette volna a sorompót. Az elhaladó autók láttán még az étvágya is elment. Mérgesen lökte a kanalat az ínycsiklandozó lecsóba. Kinézett az autóbusz ablakán az esti sötétségbe, a kocsi éppen most kanyarodott a faluja felé tartó bekötő útra. — Ide is tennék egy sorompót. Meg a cseri szőlőhöz ... meg az erdő alá . .. meg ... minden kereszteződésbe. Egy sorompóőrrel persze, aki dirigálná a forgalmat! Aki kordában tartaná ezt a sok elkanászko- dott, mindig futkosó embert. A sötét kocsiban nem látott falubelit a sorompóőr, de a halkan duruzsoló hangzavarból egyszer csak ismerősnek vélt néhány mondatfoszlányt. — Azt mondták, a hoty- kai kiránduláson ment valami a, torkára, megfulladt. — Két perccel előbb kellett volna érkezni a kórházba. Istenem, csak két perccel. Két perccel! — Az Oi-eskó Vincéé . ..! Szegény pulya. „Kérem, valami baj van?” A sorompóőr szomszédjának rémületre váltott a hangja és betöltötte az egész utasteret: — Csöngessék le a buszt, azonnal csöngessék le! Rosz- szul lett egy utas. Itt van az ölemben. Farkas András: Madách Imre: Az ember tragédiája, Vili. szín, Prága (illusztráció) Baranyi Ferenc: Chénier búcsúja „Nem féli a kaszát, amíg zöld a vetés, a gyönge venyigét nem metszi meg a kés, csak élezi hajnali kedvét. Úgy vagyok fiatal, mint a zsenge kalász, s bár tarol szerteszét a véres aratás: még élni csak élni szeretnék! Még élni, csak élni szeretnék! Derűt borúra vált gyors napjaim sora, most még nem émelyít se méz, sem áfonya — nem unja a tenger a medrét. Termő ábrándjaim telkemen szállnak át s csapkodják verdesőn a börtön kőfalát — remény csodaszárnya emel még. Még élni, csak élni szeretnék! Hagyjátok megérnem az estét! Nem gyűlt ki még nekem, csak a hajnalsugár, oly messze még a föld, hol utam vége vár, most indulnék csupán, kísér a szil s a nyár — a léptemet mért ne követnék? Hagyjátok megérnem az estét! Nem gyűlt ki még nekem, csak a hajnalsugár, a sorsom asztalán mind telve még a tál, az élet óborát szívem szomjazza — bár nem illette szám soha kelyhét. Még élni, csak élni szeretnék!” Szepesi József: Elszórtan, mint a gyom Hány ezer éve, hol, melyik földrész szülte ezt a furcsa népet, amelyhez tartozol? Ki volt az ősöd, Kán, Emir, Sah, Fáraó? Irmagja hol fogant e fajnak hajdanán? Ki fia-borja vagy, miféle szél hozott? Felelj, ha tudsz, Cigány, nevezd meg önmagad. Nem vagy magyar, román, se tót, s ön-nemzetet múlt sorsa a földgolyón — ha volt is — csak talány. Elszórtan, mint a gyom, burjánzik szerteszét véred a világban öröktől parlagon.
