Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
NÉPÚJSÁG 1985. január 19., szombat n főváros ékszerei II hidak újra állnak A folyóparti városok jelképei a hidak. Különösen áll ez fővárosunkra, amely páratlan földrajzi fekvésével még e városok közül is kiemelkedik szépségével. S a hidak, a büszke építmények 40 éve, 1945 január közepén hatalmas detonációk kíséretében sorra a Dunába omlottak. A fejvesztetten menekülő német csapatok felrobbantották őket, hogy néhány nappal ezzel is elodázzák saját elkerülhetetlen végüket. Első hídáldozatként a Margit-híd pusztulásáról számoltak be a krónikások, még 1944 decemberében. Amikor a német utászok — jól begyakorolt csoport, a visszavonulás ezer kilométerein híd alig menekült meg előük — elhelyezték a robbanóanyagot, az műszaki hiba miatt felrobbant. A híd megölte gyilkosait, de sajnos, a hídon közlekedők közül is sokan áldozatul estek. Január 14-én robbantották fel a Horthy- (ma: Petőfi-) hidat, 16-án levegőbe röpült a Ferenc József- (ma: Szabadság-) híd. Pest felszabadulásának napján, január 18-án a legszebb hidak- estek áldozatul a háborús barbárságnak: az Erzsébet- és a Lánchíd, valamint a Margit- hídnak még álló budai része. Néhány nappal korábban robbantották fel az északi és déli összekötő vasúti hidakat. A fővárosiak nem látták kedves hídjaik pusztulását. Folyt a harc, az emberek nem merészkedtek az utcára. De a robbanásokat hallották, s tudták — a Margit-híd veszte óta a németek szándéka köztudott volt — most következett el a hidak vége. Ahogy Radnóti repülőjének „térkép e táj", úgy a németeknek is csak harctéri objektum volt a Margit-híd. a Lánchíd, az Erzsébet-híd és a többiek. Objektum, amelyet el kellett pusztítani. Nem fűzte az utászkatonát személyes élmény e tájhoz, nem randevúzott, nem ment át a folyó hullámai felett kedvesével. Vajon eszébe jutott-e, hogy hamarosan saját hazájában is pusztulni fog mindaz, ami kedves volt számára? A szovjet csapatokat természetesen nem tartóztathatta fel a Duna, nem ez volt az első folyó, amin át kellett kelniük. Elértek ők a németek után Budára, s felszabadították egész Budapestet. S ott állt a lerombolt, de szabad város büszkeségei, a hidak nélkül... A légópincékből előjövő emberek közül sokan zokogtak a látvány felett. Es persze hiányzott a kapcsolat a szemközti városrésszel. Ki-ki kereste volna szeretteit, akikről nem tudta, élnek-e, halnak-e. A város vérkeringése szakadt meg a hidak megsemmisülésével. Amikor elültek a harcok, megkezdődött a békés élet, első próbatétele volt a kivérzett országnak, hogy felépítse hidalt. Először a Margit-híd után „Mancinak” becézett alkotmány biztosította a kapcsolatot Buda és Pest között, majd megindult a munka az újjáépítésért. S a hidakért folyó békés csata győzelemmel fejeződött be. Űj híd is épült, igaz, csak tíz évre, a Kossuth-híd, amelynek történetéről film készült: Az élet hídja. S volt olyan híd is, amely csak jóval a felszabadulás után támadt föl halottaiból, az Erzsébet. Most állnak a hidak, de „kinőttük” őket. Az Árpád- híd — amelynek duplájára nőtt a szélessége — után felújításra következik a többi. Viták folynak, hol lenne legsürgősebb új hidat építeni a megnőtt forgalom jobb lebonyolítására. A főváros, Budapest hidjai, jelképei az újjászülető nép erejének. G. J. II magyar újjászületés első napjai * * „Könnyek felszáradnak, évtizedek elszáguldanak” A felszabadulás előtt mi, fiatalok nagyon hamar megtanultuk, hogy a napi kenyérért sokat kell dolgozni! A kötelező 6 elemi iskola elvégzése után, 12—13 évesen már munka után kellett néznünk. Ki ‘kisbéresnek, ki libapásztornak vagy napszámosnak állt be,' hogy a családját segíthesse. Nagy volt a munkanélküliség! Főleg az olyannak, mint az apám, nem szívesen adtak munkát, aki az elveit, a baloldali elveit, nyíltan hangoztatni merte. A kalapját soha nem gyűrte a nagygazdák előtt, hogy valami munkát ‘kapjon! Amikor kitört a háború, őt is többször behívták tartalékos szolgálatra. Korosabb volt annál, hogy a frontra vezényeljék. Akkor épp leszerelt, amikor 1944. március 19-én a németek lerohanták országunkat. Már április 3-án 'kakastollasok jöttek érte, és több elvtársával, szám szerint 19-cel együtt internálták. Azt sem tudtuk, hogy hová, merre viszik szegényeket. Ezekután rám hárult a családfenntartói kötelesség. Egész nyáron dolgoztam. Szőlőben kapáltam, kötöztem, aratáskor markot szedtem. A szederinda véresre karmolta a lábaimat. (De hát a szegény ember gyerekének ez volt a sorsa.) A kukoricatörésre már nem került sor, mert megérkeztek a felszabadító csapatok. Örömmel fogadtuk őket, annak ellenére, hogy a propaganda valóságos emberevőknek állította be őket. Hozzánk egy fiatal kozák jött elsőnek. Az nyomban eloszlatta azt a gondolatunkat, hogy félni kelljen tőlük. Olyan volt, mint a mi fiataljaink. Vidám volt, meleg otthonra, meleg ételre vágyott. Még dalolt is nekünk szép, édesbús, orosz dalokat. Egy 'kis noteszba írta a magyar szavakat. Mindenáron meg akart tanulni magyarul. Utána két fiatal repülős pilóta érkezett. Ök két hétig voltak a vendégeink. Végül egy kapitány, ő hat hétig lakott nálunk. Sókat köszönhetünk neki, hogy azokat a nehéz napokat, heteket segített könnyebbé tenni. Vidám, könnyed humorával minden bánatunkat el tudta egy kissé feledtetni. Mi most már végre szabadok voltunk. Megkezdődhetett a párt újraszervezése. Nem kellett titkolózni, bujkálni, szabadok lettünk végre, szabadok! De egy nagy bánat még mindig leárnyékolta boldogságunkat. Édesapámról és még egy pár elvtársról semmit sem tudtunk (időközben egy páran hazajöttek 'közülük). Az utolsó levelet Bicskéről írta szeptember 20-án, amiben közölte, hogy elviszik őket valahová, de hová, merre, fogalmuk sincs róla! Időközben a polgári iskolában rendezték be a hadikórházat. Sok volt a sebesült, nagyon kellett a 'kisegítő személyzet, így többek között én is jelentkeztem kisegítő nővérnek. (Jól jött a kis kereset, hisz valamiből élni is kellett! Tél lévén más munka- lehetőség úgy sem akadt). A munka nem volt nehéz, de borzasztóan szívfájdító volt látni a so'k szenvedő embert! Nem egyszer én is együtt sírtam a súlyosan sérülttel: végre elérkezett 1944. december 31.! Napjainkban el sem tudjuk képzelni, hogy pezsgősüveg durrogása, gazdag eszem-iszom nélkül is lehet ünnepelni. Nos, ez egy olyan szép epizód volt az életemben, hogy amíg élek, nem felejtem el. Hadd írjam le. Amikor az óramutató (amit az én egyköves karórámon néztem) az ..éjfélt mutatta, ki-ki felállva, ülve vagy fekve, a súlyosabbja fe'kve maradt, elénekelték a népi himnuszukat. A villanyt eloltottuk, egy szál gyertyát gyújtottunk. A himnusz elhangzása után az egyik sebesült, aki már jobban mozgott, felállt az asztalra és a következőket mondta: katonák, tisztek, barátaim ! Mi, aki'k életben maradtunk, elérkeztünk az új évhez! Ahhoz az évhez, amely a háború befejezését hozza nekünk és az egész világnak. Már nem sok idő van hátra, hogy a szörnyű „dúvadat”, aki ezt a rettenetes, iszonyatos, mérhetetlen sok-sok szenvedést okozta, otthonokat dúlt, fel, embereket gyufaszálként semmisített meg, felbecsülhetetlen károkat okozott a világ népeinek, ezt a „dúvadat” már nem soká utolérjük, és a saját fészkében agyonverjük! És mondta, mondta tovább, mintha le lett volna neki írva! Egyikünk szeme sem maradt szárazon. A beszéd végén én a papírzacskóból végigkínáltam őket az édesanyám sütötte tepertős pogácsával, és egy-egy savanyú uborkával. Hát ez any- nyira jólesett nekik, mintha a saját otthonuk egy-egy darabkáját szorongatták volna a kezükben ... Hát ezek voltak az 1945- ös esztendő első eseményei. S az élet folyt tovább, a front haladt előre. Április 4-re a mi országunkat is megtisztították a fasiszta hordától! Mi már megkaptuk a szabadságunkat, csak élni kellett vele. Megalakultak a földigénylő bizottságok. Ahogy érkeztek haza a frontról a fiatal férfiak, úgy adták be az igénylésüket a földre, hogy ki hány holdat vállal megművelésre a családjával együtt. ' Szegény apámról még mindig semmit sem tudtunk. Április 10-én szép tavaszi verőfényes idő volt. Két elvtárs érkezett hozzánk, és megkértek, hogy menjünk velük és vegyük át a „birtokunkat”, amit a földigénylő bizottság megszavazott nekünk. Gyalog vágtunk neki a jó kopogósra száradt gya- logúton (hol voltak még akkor a lovas kocsik?). Mintegy 4 kilométerre értük e' a szép nagy tanyát. Gyönyörű, virágzó gyümölcsfákkal volt körülvéve, 13 kataszteri föld tartozott hozzá! Ezt ők, mint mondották, azért szavazták meg nekünk, mivel a mi apánk, a mi támaszunk még nem érkezett meg a nagyvilágból. És ha én is férjhez megyek (a nővérem már férjnél volt, de az ő férje sem érkezett még haza a háborúból), úgy az egész családot el tudja látni ez a kis föld. Mi a boldogságtól szóhoz sem tudtunk jutni. Csak sírtunk édesanyánkkal összeborulva. De még azt sem tudtuk, hogy mihez kezdjünk, hisz csak a puszta tanya és a föld volt meg, semmi egyéb, ami a földműveléshez kell! Az elvtársak azt is megígérték, hogy mindenben segítenek, nem hagynak magunkra. Végre csak megérkezett a várva várt nap: április 20-án édesapám megérkezett. Micsoda öröm volt neki, amikor elmondtuk, hogy itt milyen nagyot változott a világ! Az elv, amelyért szenvedtek, meghozta gyümölcsét! Most már többé nem lesz „Földnélküli János”. Édesapám a földigénylő bizottságon töltött be egy posztot, délig ott, délután meg itthon. Ekézett, kaszált, kapált, sorba, ami jött. Nagyon sokat dolgoztunk, de mégsem voltunk annyira fáradtak, hogy a pártba legalább kétnaponként ne menjünk. Mi fiatalok műsoros estéket rendeztünk, magyar- nóta-estet. Még egy szép emléket őrzök a ’45-ös évből. Egy napon édesapám nem egyedül jött haza a hivatalból. Szép, szőke, kék szemű kislányt vezetett kézen fogva. A Nemzeti Segély budapesti kiéhezett gyerekeket helyezett el családoknál, akik önként vállalták egy-két gyerek élelmezését. Ez a kislány olyan szépen mosolygott rá, hogy rögtön őt választotta, és hozta haza. Nálunk lakott egészen addig, amíg az iskolába kellett mennie. Valósággal bearanyozta az életünket! Sokáig leveleztünk velük, de egyszer minden véget ér! Az emlékek lassan megfakulnak. Az emberek, mint a drága szüleim is, eltávoznak az élők sorából. Helyettük jönnek mások, újak, akik még nem tudják, de ne is tudják meg, hogy az emberiségnek milyen sok szenvedést, nélkülözést kellett elviselni ! Könnyek felszáradnak, évtizedek elszáguldanak. Mint ez a 40 év is. De az élet rokkáján az orsó csak pereg, pereg tovább . . . Makra Sándorné, Békéscsaba Zala Tibor: Pusztulás után Egy malom A napokban lesz negyven esztendeje annak, hogy egy fontos esemény történt az Orosháza melletti Monoron, az ottani malom életében. A malom október 6-a után még megindult, a környékbeliek nagy örömére, de ötheti üzemelés után bezárt, mert elfogyott a meglevő üzemanyag, és nem lehetett tudni, mikor lesz megint, és mikor fog újra őrölni. Ezekben a napokban, mivel sok tennivalóm a tanya körül nem volt, és egy kicsit kíváncsi is voltam, hogy mi újság a sarkon (Monoron!), elindultam, mit tudnak a napi eseményekből,' no meg ha van, esetleg só, petróleum, élesztő a Hangyában, hát akkor azt is vásárolok. Éppen bevásároltam a boltban, amikor ismerős zajra lettem figyelmes. Megindították a malomban levő 100 HP-motort. Őszintén szólva olyan megmagyarázhatatlan izgalom fogott el, amit ma sem tudnék pontosan megmagyarázni, még saját magamnak sem. Gyorsan felkaptam, amit vásároltam, és sietve mentem át megnézni mi van, mi történt. A gépészünk azt válaszolta, hogy a közellátástól küldtek ki egy hordó igen piszkosnak látszó üzemanyagot, hogy próbáljuk meg, hátha megy vele a motor, és ha megy, akkor meg fogunk indulni. Közben a gépész az üzemelő tartályra váltotta át a csapot, és a újra orol derék 2 hengeres gráci dízel, mintha mi sem történt volna, vígan pörgött tovább. Örömömben beszaladtam a malomba és előbb az egyik, majd a másik daráskőjáratot fogtam be, és'hirtelen, hamarjában ledaráltam kb. egy óra alatt 10—12 mázsá- nyi_kukoricát, ami eredetileg még a m. kir. közellátási minisztériumnak már mint megkeresett vám le volt jelentve, csupán azért maradt ott, mert közbe szólt a háború, és nem volt idő a beszállításra. Amíg ezzel végeztem, a közeli szomszédok is megleptek néhány zsákkal, és ezt is ledaráltam, annak ellenére, hogy közben bizony jól beesteledett, de ki törődött ilyen csekélységgel, pedig még haza is kellett mennem. A megindulás azonban váratott magára, míg tisztázódott az őrléssel és az olaj ütéssel kapcsolatos megállapodás, amiben a szovjet városparancsnokságnak is komoly része volt. Ugyanis az üzemanyagot ők biztosították, a malomnak meg vállalni kellett a közellátás részre a búza őrlését, és ezzel együtt biztosítani kellett az olaj ütést is. Közben megtörtént a megállapodás, majd elkezdődött először a búza, majd a napraforgó szállítása oly mértékben, hogy minden kis helyet, zeget-zúgot telepakoltunk. A búzát lovas kocsival, a napraforgót teherautóval szállítottuk a malomba. A búzát mérlegeltük, a napraforgót nem, mert Dávid, a tomszki szovjet katona sürgette a lerakodást. Öt a kapitány tette felelőssé, hogy menjen a munka. Alig indultunk meg, máris megjelent a Dávid főnöke, meg volt elégedve a látottakkal, azonban szigorúan a lelkünkre kötötte, hogy menjen a munka. Szerencsénkre a gépészünk. perfekt tudott oroszul, megnyugtatta, hogy itt olyan emberek dolgoznak, akik szeretnek és akarnak is dolgozni, és nagyon örülnek annak, hogy megindult a malom. Hát hogyne örültünk volna neki, hiszen az akkori időkben minden háznál kenyér sült, ehhez lisztre volt szükség, az meg már sok^ helyen fogytán volt. Természetesen hamar híre ment, hogy a malom megindult, először csak a környékbeliek, de hamarosan már mind távolabbról jöttek az őröltetők. olyanok is, akik annak előtte talán még a hírét sem hallották a- malomnak. A vámőrlést erősen akadályozta a közellátási őrlés, oda pedig pontosan kellett kiadni a napi kontingenst, ezért aztán nem volt ritka, ha a napi 10—12 órai munkát néhány órával meg-meg- toldottuk. Általában 8—10 napra vállaltunk őrlést, de előfordult nem is egy esetben, hogy bizony nem lettünk készen, és ilyenkor kétszer, vagy éppen háromszor is el kellett jönni az őrleményért, ami bizony nem mindig volt egyszerű, hiszen az állatállomány erősen megfogyatkozott, voltak, akik tehenekkel, míg mások vegyes fogattal (pl. gy tehén, egy ló) fuvaroztak. Ahogy javult, tavasziaso- dott az idő, úgy állt mindinkább helyre a megszokott életvitel, bár a front még hazai földön is dühöngött. Negyven év távlatából is úgy látom, hogy ez a kis malom jelentősen hozzájárult a mi környékünk, a tanyavilág konszolidálásához. Az egész pályafutásom alatt soha nem daráltam annyi malacnak való lisztes darát, mint 1945-ben és 46-ban. Ez a viszonylag kisüzem abban az időben szinte hihetetlen, hogy mennyire elősegítette a monori tanyavilág minél előbbi talpraállítását, de messzemenően javította a környék hangulatát is, bizalmat sugárzott, hiszen őröl a malom, van búza, lesz kenyér, nem olyan sötét a holnap. Hittünk és bíztunk sokan, hogy rosszabb nem jöhet, csak jobbnak kell lennie az elkövétkező világnak. Ez volt az az erő, ami hajtott bennünket, és tette szebbé napjainkat. Soha olyan reményteljes nem volt a tavasz, mint akkor. Volt munka, és hittük, hogy a háborúnak majd csak vége lesz egyszer. Ezen a tavaszon ez is bekövetkezett, és még jobb lett a hangulat. Patakfalvi István, Orosháza * Részletek a pályázatunkra érkezett visszaemlékezésekből.
