Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-17 / 13. szám

1985. január 17., csütörtök NÉPÚJSÁG „Közelebb vinni a szervezetet az emberekhez” Beszélgetés a Mozgáskorlátozottak Békés megyei Egyesületének vezetőivel A mozgáskorlátozottak, akárhol élnek a világon, hát* rányos helyzetű emberek. A támogatásukat szolgáló in­tézményrendszer, szociális hálóizat nemcsak Békés me­gyében, de országszerte nem épült ki, csupán remény­kedhetünk, hogy alakulóban van. A rokkantak évében, 1983-ban a figyelem középpontjába kerültek ők is. Hogy azóta mi történt, történik-e valami érdekükben, hogyan működik az érdekvédelmüket szolgáló egyesület, arról kérdeztük a legilletékesebbeket. Besizélgetésünk résztve­vői: dr. Ácsai Pál, a Mozgásorlátozottak Békés megyei Egyesületének elnöke, Kovács Sándor szervező titkár és Herczberger Tiborné, az egyesület szociális és egészség- ügyi bizottságának vezetője. — Néhány emlékeztető gondolat a fiatal egyesületről idekívánkozik — mondja Kovács Sándor. — Nem ren­delkezünk olyan hagyomá­nyokkal, tapasztalatokkal, mint a siketek, vagy a vakok szövetségei. Békéscsabán 1981-ben alakult meg a Békés megyei mozgássérült egye­sület, de ekkor már műkö­dött a gyulai városi egyesü­let is. Mindkét közösség az egész megye területéről to­borozta a tagjait. Egyre több és több feladatot jelentett az egyesület vezetése azoknak az embereknek, akik főállá­suk mellett végezték ezt a társadalmi munkát. Pénz nem származott rháshonnan, csak a rokkantak évében fel- ajnálott összegekből. A Bé­kés megyei egyesület vezetői kérték a nagyobb tapaszta­lattal bíró gyulaiakat, vállal­ják el a megyei szerepkört. A feltételek hiányára Hivat­kozva, nem vállalták. Az 1982-es közgyűlésen új vezetőséget választottunk, és városi egyesületté alakultunk. Ekkor lettem ügyvezető tit­kár, de „gazda”, elnök és el­nökhelyettes nem volt. Hosz- szas tájékozódás és töpren­gés után kértük meg dr. Ácsai Pált, a megyei egész­ségügyi gyermekotthon igaz­gató főorvosát, legyen az el­nökünk. Azóta is szívvel-lé- lekkel képviseli az ügyeinket, akárcsak Herczberger Tibor­né, a megyei tanács egész­ségügyi osztályának szociál­politikai főelőadója. Ilyen felállásban 1983-tól dolgo­zunk, és bizottságaink is ala­kultak: a munkaügyi, az egészségügyi és szociális, a sport-közlekedési, a kulturá­lis, a fegyelmi, az agitációs és információs. A Mozgás- korlátozottak Egyesületének Országos Szövetsége felül­vizsgálta az alapszabályokat, s miután amúgy is kinőttük a kereteket, javasolták, hogy a jelenlegi nevünkön ala­kuljunk megyei szervezetté. 1984. májusától így dolgo­zunk. Létezik a gyulai városi egyesület is, jó a kapcsola­tunk, hiszen mindannyian azonos célért tevékenyke­dünk. — Békés megyében, de az országban sem rendelkezünk biztos adatokkal a mozgássé­rültek számáról — folytatja Herczberger Tiborné. — Ezért is elsősorban a saját egyesü­letünk tagjait segítjük. Cé­lunk a tagok érdekeinek vé­delme, a tagság összefogása, munkaképességük lehetőség szerinti visszanyerése, és munkába állításuk. Szeret­nénk bekapcsolni őket a tár­sadalmi és kulturális életbe, javítani élet- és szociális kö­rülményeiken. Azt akarjuk, hogy a mozgászavarban szen­vedő, vagy mozgásában gá­tolt, esetleg súlyos betegsé­gen átesett embertársunkat segítsük, támogassak, hogy életét az ép társaihoz ha­sonlóan élhesse. A segítség- nyújtáshoz fel kellett mér­nünk szociális helyzetüket, életkörülményeiket. Első lé­pésként egy adatlapot szer­kesztettünk, és ezt minden­kinek elküldtük. A visszaér­kező lapok már kellő tájé­koztatást nyújtottak tagjaink személyes és szociális körül­ményeiről. Kivilágosodtak azok a területek, amelyeken segítséget tudupk nyújtani. Elsősorban munkaalkalom biztosítására, üdülésre, szo­ciális segítségre gondolok. Állami célkitűzés és fel­adat a mozgássérültek tá­mogatása, ezért fontos szere­pe van a tanácsoknak és szerveiknek. Megkerestük a helyi tanácsokat, hogy segít­senek az egyesület tagjai­nak. Kértük, hogy intézkedé­seikről tájékoztassanak to­vábbra is, kísérjék figyelem­mel a segélyezésre szoruló mozgássérültek szociális kö­rülményeinek alakulását. 1983 májusától a közgyűlés időpontjáig, 1984 májusáig a tanácsoktól harminckilenc mozgássérült közel 50 ezer forint rendkívüli szociális segélyt kapott. Rendszeres szociális étkeztetést, segélyt, szociális otthoni beutalót, házi szocáils gondozást, rend­szeres nevelési segély folyósí­tását sikerült így elintéz­nünk. A múlt év májusától az év végéig újra 31 tagunk több, mint 30 ezer forint szo­ciális segélyben részesült. Hárman rendszeres szociális segélyt kapnak, és egy ta­gunkat vették házi szociális gondozásba. Az idén sem tét­lenkedtünk, hiszen már újabb huszonkét mozgássérült em­berre hívtuk fel a helyi taná­csok figyelmét. A tanácsok szakigazgatási szerveitől megkértük a településükön élő mozgássérültek névsorát és írunk nekik, Megyénk­ben a mozgássérültek meg­segítésének intézményes rendszere nem alakult még ki. Rendkívül fontos lenne szociális otthont teremteni a mozgássérülteknek. Nagy je­lentőségű volna a mozgássé­rültek szociális foglalkoztató intézetének kialakítása, ahol dolgozhatnának, esetleg szak­mát tanulhatnának. Ezek már olyan feladatok, ame­lyek öszötönzésére az egye­sület hivatott, de a megvaló­sítás túlnő a lehetőségein­ken. Ácsai doktor vezetője a 200 gyermeket gondozó me­gyei egészségügyi otthonnak. Ismeri jól a mozgássérült gyermekek és felnőttek gondjait, problémáit: — Sze­retnénk, ha minél több fia­tal tagja is lenne az egyesü­letnek — mondja. — Minden Békés megyében élő tizen­négy éven felüli mozgássé­rült jelentkezhet. A 14 éven aluliakat a szüleik képvise­letével vesszük fel. A tag­sági díj egy évre 100 forint, és ezért biztosítjuk a segít­ségnyújtást, a Humanitás cí­mű lap kézbesítését. Azok a sorstársak, akiknek nincs jö­vedelmük, vagy kevesebb a legkisebb özvegyi nyugdíj­nál, kérésükre nem fizetnek tagdíjat. Tremészetesen nem tudnánk létezni a tagdíjbefi­zetések, a társadalmi támo­gatások nélkül. Kértük a vállalatok, intézmények se­gítségét, megküldtük az OTP-egyszámlaszámunkat (3175-260), ahová a felaján­lott pénzeket postázhatják. Ebből fedezzük az egyesületi költségeket, a két. részfog­lalkozású dolgozónk bérét, a rendezvényeket, a kirándu­lásokat, a klubfoglalkozáso­kat. Az egyesület irodája mellett klubszobát is sike­rült kialakítanunk Békéscsa­bán, a Petőfi u. 3. szám alatt. Minden pénteken 17 órától élénk klubélet folyik itt. Színes televízió, külön­féle játékok, a sorstársak társasága várja a tagjain­kat. Évente több kirándulást is szervezünk, voltunk Be- regfürdőn, Hajdúszoboszlón, Budapesten. Az autóbuszo­kat a hajtómű- és felvonó­gyár, a barnevál, az egész­ségügyi gyermekotthon biz­tosította. Az intézmények, a gyárak, a szocialista brigá­dok nem feledkeztek meg az egyesületről a rokkantak éve után sem. Ügy érezzük, egy­re inkább elismerik az egye­sületet, egyre többet foglal­koznak a mozgáskorlátozott emberek támogatásával. — Az eredményeink, az örömünk része, hogy a RU- TEX tíz, a Szeghalmi Álla­mi Gazdaság 12 szocialista brigádja is felajánlotta tá­mogatását egyesületünknek — mondja a szervező titkár. A Békés megyei Tsz-szövet- ség segítségévei három téesz­tag kapott egyszeri 3—3 ezer forintos szociális segélyt. A Szakszervezetek Megyei Ta­nácsának, Dér Lászlóné fő­munkatársnak a segítségével többen részesültek kedvez­ményes üdültetésben, né­hány tagtársunknak méltá­nyossági nyugdíjemelést kér­tünk. Az egyesület képvise­lője jelen van a megyei ta­nács bizottságában, ahol a Trabant Hycomat gépkocsik kiutalásáról döntenek. Ta­valy tizenketten kaptak ilyen gépkocsit. Jogsegélyszolgála­tunk is működik, a megyei tanács mezőgazdasági osztá­lyán dolgozó Kónya Jánosné dr. segít a tagok ügyes-bajos dolgainak intézésében. Sokan és sokszor segítenek nekünk, azért a helyzetünk mégsem ad okot nagy elégedettségre. Több helyen elmondtam több vezető embernek: „az a baj, hogy sokan még csak nem is ismerik a mozgássérülteket. Az utcán elmennek mellet­tük, nem akarnak tudni ró­luk. Egy baleset folytán mozgássérültté vált ember nyilatkozta, hogy csak azóta, amióta az ablakból nézi az utcán járókat, veszi észre, milyen sokan vagyunk.” Többen szorulnak támoga­tásra, szociálisan elesettek, lelkileg zárkózottak, érzéke­nyek. Az egyesületi légkör feloldhatja ezeket a gátláso­kat. Van, aki nem kér sem­mit, csak eljön hozzánk, el­mondja a magáét és meg­nyugszik. Sokan társtalanok. és az egyesület segítségével társakra találhatnak. Az egyesület vezetőinek véleménye szerint közelebb kell vinni a szervezetet a tagsághoz. Ezért is jó, ha a megyei szervezet irányítása alatt területi, városi, községi csoportok alakulnak. Füzes­gyarmaton kisebb megszakí­tásokkal dolgozott egy kö­zösség, amelynek most nincs vezetője. A mezőberényi cso­port 40 taggal szerveződött, jelenleg nyolcvanan van­nak. A gyomaendrődi ala­kuló csoportnál már 40 tag jelentkezett. így a nehezen közlekedő mozgáskorlátozot­tak fokozott támogatását helyben tudják megoldani. Amikor megyei segítség kell, a megyei szervezet nyújtja azt. Hallottuk, hogy van, aki szénvásárláshoz, építőanyag biztosításához kért támoga­tást, s lehetőség szerint meg­kapta. A vállalatok és intéz­mények vezetői nem hárít­ják el segítségnyújtás nélkül a hozzájuk forduló egyesü­leti képviselőket. Jövőbeni vágyaik és fel­adataik közé sorolják, hogy szeretnének több sorstárs fiatalt maguk között tudni. Kevés az aktív társadalmi munkás, aki az egyesület ér­dekében ténykedhetne. A kü­lönféle társadalmi szerveze­tektől is több segítségre szá­mítanának. Közöttünk él­nek, támogassuk őket. Bede Zsóka Ilyen is van Veszel egy zoknit, vagy kettőt, viszed a kis tálcán a pénz­tárhoz, a pénztáros kisasszony rád se néz, csak egyetlen, ha­tározott mozdulattal kiborítja maga elé a fizetendő holmi­kat, jobb kezének mutatóujjával bepötyögteti az áruk árát, összesít, tépi a blokkot, várja a pénzt. Általában nem mond­ja, mennyit kell fizetned, ott van a gépen, az mutatja, sku- bizd ki, a te dolgod. Leteszed a pénzt, visszahullatja (eset­lep számolja) a visszajárót, még mindig nem néz rád, le­hetsz akár a Drakula is, vagy Marion Brando húsz évvel ez­előtt; összecsomagolja a zoknikat, elébed pördíti, és belenéz a távolság-határok nélküli messzeségbe. Nem mondja, hogy „tessék”, vagy „köszönöm”, vagy (minő romantika!) „legyen máskor is szerencsénk"; nem mond semmit. Modern tudat- hasadás, mondhatnám. Ül a pénztárdobozban, nézi az áru­cikkeket, amit a vevők odavisznek, pötyögteti a pénztárgé­pet, összesít, visszaad, csomagol, ül. Közben ki tudja, mire gondgl? Az ember (a szegény vevő) már azt is elviselné, ha morog­na. Ha rádmordulna, hogy „meddig kotorász még a tárcájá­ban?, vagy „számolja ki előre a pénzt, még én várjak ma­gára?”, vagy hasonlókat. Tudjuk, ugye, hogy ilyen pénztáro­sok is vannak. De legalább nem személytelenek! Nem fél­automaták, mint ez a kisasszony, megyehires áruházunk egyik osztályán, a minap. Az, hogy mosolyogna, mint jó kereskedőhöz illik? Nem is hallott róla. Hiányzott az iskolából, amikor ezt tanították. De tanították-e egyáltalán?... * * * Váltsuk egy kicsit komolyabbra a szót. Lipták Pál, a me­gyei könyvtár Kossuth-díjas igazgatója egyszer (vagy tizen­öt-húsz éve) megmutatta: miféle szép tanyája van valahol a csabai határban. Lehet, hogy nem örül annak, hogy éppen erre emlékezem, de hát ő tehet róla. Két okból is. Először, mert az a tanya és benne a néprajzi gyűjtemény párját rit­kítja, másodszor pedig azért, mert éppen ő mondta a minap- a rádióban: „Engem a mikrovilág éltet.” Tehát a mikrovilág. A bútoraim, apró tárgyaim, a szobám, a gyűjteményem, a ház, ahol lakom, az utca, a városrész. A környezetemben élő emberek, barátok, ismerősök. Gondoljuk csak el, miről mesél Lipták Pálnak (és vendégeinek) az a gyűjtemény? A hely szelleméről is, mely csakúgy a mikro­világ része, mint a szobám, a házam, az utcám, a városom. (Habár az már valahol a mikro és a makro között található.) Egy elmúlt világról mesél, melyben millió gyökerű az új, ahogy majd a jelenben lesz millió gyökerű a most még jövő. Akiben feltámad a megértés, hogy a környezete és a hely szelleme elválaszthatatlan, az sokkal többet tehet e szellem formálásáért. És ezzel zárom a gondolatkört: így lehet az emberből olyan ember, aki képes arra, hogy nemcsak sod­ródjon abban a világban, amelyben él, hanem változtasson is azon. Hogy erre törekedjen. Meggyőződésből, szívből, sze- retetből. Szülőhelyszeretetből. Hazaszeretetből. Ahogyan Lipták Pál ezt — nem mondta ki. Csak éreztük, hogy így gondolja. ík sk Vasárnap végre nyugodtabban néztem ki az ablakon: meg­jött a „nagy hóeltakarító”, süt a nap! Azt hittem, ezzel a hőmérséklet is annyit emelkedik, hogy megkezdődhet a „nagy, természetes hóeltakarítás”, tehát az ingyenmunka. Hurrá, tettem hozzá gondolatban, ez pompás: jön, süt, olvad. Volt hó, nincs hó. Be kellett azonban látnom, hogy csak akkor olvad, ha meghaladja a 0 fokot, felfelé. Azon és alatta nem olvad. Vagy csak nagyon ritkán, és igen kismértékben. És nem tisz­títja le a téli napocska a jéggé taposott havat kedvenc sé­tálóutcánkról, Csabán. Hogy már napsütés előtt kellett vol­na valamit kitalálni? Egyetértek, de mit? Hogy hókotró ma­sinák, esetleg... Egyetértek, de minek akkora felhajtás? Hogy a sózott járda tönkreteszi az amúgy is „gyengén víz- áteresztő” lábbelinket? Nem hiszem persze, hogy csíp. Hogy miért lep meg minket a tél minden évben ezzel-azzal? Ezzel is egyetértek, ha megkérdi valaki. Intézkedni kellene, hogy ősz után tavasz következzen. Most, ahogy írom ezeket a sorokat, még süt a nap. De re­mény az már nincs: a hőmérő higanyszála rohamosan süly- lyed. Javasolom, vegyünk síléceket! Sísétálásra. Tavaszra (ha jön) elfelejtjük. A hóval együtt. Nem igaz? * * * Még egy „havas” jegyzet. Hétfőn Gyulára vitt az utam, jobban mondva a szerkesztőségi gépkocsi. Ámulva láttam a következőket: a főútvonalakon mindenütt, a mellékutcákban pedig nagyrészt le van takarítva a hó. Olyannyira, hogy Csa­ba felől jövet akár az állomásig száraz aszfalton lehet autóz- ni. Most törhetem a fejem: hogyan csinálták?... Sass Ervin Hozd a létrát, drágám! Elmélkedés az árokban. Ez is lehetne a címe. Avagy gondolatok a női egyenjogú­ságról. A magasröptű eszmecseréhez azon­ban elkél a létra. Ugyanis a népi ellen­őrök legutóbb megállapították, hogy ezen a téren itt-ott szorít a cipő. A népfront­bizottságok ülésein is pedzegetik amúgy szőrmentén. A világsajtó pedig tele van a női emancipáció hol meleg, hol langyos kérdéseivel. Az olvasó kapkodhatja a fe­jét, hogy mi a helyzet a sok pro és kontra között. Ám, ha a véletlen vagy a sors ki­számíthatatlan szeszélye folytán beleesik a latyakba, akkor egészen más az ábra. Sa­ját bőrünk a legjobb tanítómesterünk! Megyek Békéscsaba egyik utcáján. A túloldalon árok az épülő gázvezeték szá­mára. Az egyik szembeötlően csinos ház­ból kilép egy dudakövér asszony. Megáll a földhányász szélén. Méregeti, aztán neki­lódul. Ám megcsúszik és zsupsz, elnyeli az árok. — Pista, Pista! — kiabálja égzengésre emlékeztető hangon. Kirohan a férje. Meg­áll a kapuban. — Hol vagy, drágám? — forgatja a fe­jét. — Itt vagyok, hát nem látsz? Persze hogy nem látja. Az asszonynak még a kontya se látszik ki. — Beleestél az árokba, drágám? Csak nem? — negédeskedik a férj, és még a szája is tátva marad. — Most aztán ne mamlaszkodj, húzzál ki! A férj végignéz magán. Papucsban van és fürdőköpenyben. Toporog, maga sem tudja, mitévő legyen. — Várj, felveszem a gumicszmát — dönt végül. Csak az kellett az asszonynak. Olyan éktelen sivalkodásba kezd, hogy vissz­hangzik az egész utca. A férj behúzza a nyakát és elszántan nyújtja a kezét. Vé­kony, csenevész ember. A következő pil­lanatban ő is eltűnik. Csak a földhányá­son maradt papucsa tanúskodik, hogy az előbb még ott állt. Aztán már csak szu- szogást lehet hallani, meg az rasszony hangját, ahogy a férje erejét kritizálja. Végül az árok szélén megjelenik a keze, a feje, aztán az egész gömbölyűség. A föld­hányáson söpri magáról a havat meg a lucskot. — Hát én? — szólal meg a férfi remény­kedő esdekléssel. Az asszony megfordul. Kerekre tágult szemmel néz az árokba. — Te még mindig bent vagy? — Segítsél! — Hogy belecsússzak! Bezzeg a szom­széd, rég kimászott volna. Aligha, de azért mondja. Az árok mély, szűk, meredek, oldala megfagyott. Sehol egy kapaszkodó. — :Akkor hozd a létrát! Látásból ismerem a férfit. A város egyik üzemében dolgozik valami vezető beosz­tásban. Segítek neki. Nem sikerül. Én 'is becsúszok. Ám ahelyett, hogy méltányol­ná szándékomat, rám támad. — Bezzeg maguk folyton arról írnak, hogy a nők hátrányos helyzetben vannak. Hát tessék. Feltornásztatom a feleségemet ebből az árokból, én pedig itt maradok a latyakban mezítláb, mert a papucsból ki­csúszott a lábam. Holott régen az üzem­ben kellett volna lennem, ehelyett itt to- porgok fürdőköpenyben ebben a havas la­tyakban. Hát ki van hátrányos helyzetben, én vagy ő? — De maga többet keres, mint a fele­sége — vetem közbe. Felbődül, mint egy sebzett oroszlán. — Persze, hogy többet keresek, kétszer annyit. De minden hónapban asztalára számolom a pénzt. 0 a bank, a pénzügy- miniszter, az OTP! Tőle kunyerálom a zsebpénzt cigarettára, kávéra, meg egy pohár sörre, szombatonként. Mit számít, hogy ő csak fele annyit keres, mint én. Errefel jönnek a népi ellenőrök, hogy az üzemben így, meg úgy. Maga meg beve­szi és megírja. Kipécézi a mi üzemünket. Direkt! — Hagyjuk a vitát. Az én lábam is fá­zik. Másszunk ki valahogy. — Maga cipőben van, de én! — tele­szívja a tüdejét és elkiáltja magát. — Hozd a létrát, drágám! — Ez utolsó szó­nak olyan nyomatékot ad, hogy még a szeme is szikrázik. És jön a drága. Megáll a kiskapuban. Csípőre teszi a kezét. — A létra fenn van a padláson. Nem bírom lehozni — turbékolja. — Akkor mit csináljunk? Lefagy a lá­bam, náthát kapok — siránkozik a férj. — Segítsetek magatokon. Férfiak vagy­tok. Ez ellen aztán nincs apelláta. Serédi János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents