Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
NÉPÚJSÁG 1984. december 24., hétfő o Karácsony — új lakásban „Aranyat nem kaptam ■. ■” Kettős portré egy élmunkásról Fotó: Fazekas László Egyetértőén bólintok, majd komoly képpel nyugtázza: — Neked nagyon jó lesz ... A mintalakótelepen gombamód épülnek a társasházak. Az egyik négylakásos épületben készült el Nagy Ferenc és felesége otthona. A háromtagú család — van egy csemetéjük — karácsonyra szeretne beköltözni a lakásba. — Ha a függönykarnisok elkészülnek, s a padlószőnyeget le tudjuk ragasztani, akkor itt ünnepelünk — magyarázza a férj, aki magántaxis. Egyébként még nincsenek 30 évesek, mindketten diplomások. A ház építésével kapcsolatos dolgokról beszélgetünk, ami alig két év alatt épült fel. — Rengeteget dolgoztunk, s szaladgáltunk az anyag után. Talán az utóbbi volt a legfárasztóbb — s máris mondja, milyen anyagot honnan is szereztek be. A téglát Sarkadról, a födémgerendákat Budapestről, a padlólapokat Szegedről, a tetőablakokat Szolnokról, a csigalépcsőt Simontornyáról hozták. — Közben volt még egy cementhiány is — neveti el magát. — Végül is, szinte zsákonként szedtem össze, utánfutóval fuvaroztam Újkígyósról, Békésről és Kö- röstarcsáról — hallom, s invitál: nézzek körül. A bútorok egy része már a szobákban van, de nincs a helyén. A földszinten konyha, tágas ebédlővel, mellette hatalmas nappali. Az emeleten fürdőszoba, nappali, hálószoba készült, míg a tetőtérben hobbikamra és gyerekszoba van. Közben megtudom azt is, hogy laktak Szegeden, Békésen, a szülőknél, másfél éve pedig egy szolgálati garzonlakásban. — Állategészségügyi főiskolát végeztem. Azért kellett váltanom, hogy több időm legyen az építkezéshez. A taxizás jól jött, ugyanis amerre jártam, megálltam, kerestem, vettem, hoztam az anyagokat. Nem panaszként mondom, de az elmúlt két évben napi 15-16 órát dolgoztam, nem volt számunkra se hét vége, se ünnep. Egy építkezés kifacsarja az embert. „Kijutunk” fizikailag, anyagilag, idegileg ... Szóval alig várjuk már, hogy végre rendbe legyünk. A lakásban padlófűtés készült, a lépcső alatt van a hőközpont, a fürdőszobában kapott helyet a kazán, a helyiségekben szobatermosztá- tot építettek be. — Rengeteg apróság van még hátra: az erkélyre korlát kell, a csöveket még egy réteggel át kell mázolni, aztán ott van a garázs, a kert... Most a legfontosabb az, hogy beköltözzünk, és vé ’re együtt legyen a család. Ez a lakás a mi karácsonyi ajándékunk egymásnak — nyújt kezet búcsúzáskor. Szekeres András A békéscsabai, Báthori utcai ház lakóinak gondos kezét dicséri. Nem csoda, hiszen gazdája, Sicz György kőművesként kereste kenyerét. A vendégeknek fenntartott szobában ülünk le, az egykori élmunkás felesége hamar mustot, süteményt rak az asztalra, félrehúzódva hallgatja beszélgetésünket. — Békéscsabán születtem 1923-ban, öten voltunk testvérek — kezdi a házigazda —, az apám kőműves volt. Természetes, hogy én is ezt a szakmát tanultam a híres csabai építőmestertől, Lip- ták Jánostól. Szabadulás után egy évig nála dolgoztam, építettem mindent, amit kellett. Még a Kárpátaljára, Ráhóra is elkerültem, ott ismertem meg a feleségem, aki különben mezőtúri, csak négy évet töltött ott a rokonainál. A háborús behívást nem úszta meg Sicz György sem, de szerencsésen végződött számára: Csongrádban elfogták, hamarosan elengedték, ráadásul egy lovat is kapott „járműnek”. — Még dörögtek a fegyverek, amikor 1944 decemberében házasságot kötöttünk — jegyzi meg Katalin asszony. Az egész ország felszabadulása után a fiatalok a fővárosba kerültek. Sicz György dolgozott az Országházon, a várban, a belvárosi takarékpénztáron — nehéz lenne mind felsorolni. Felesége sem maradt ki az újjáépítésből, főzött a munkásoknak. Nem éltek köny- nyen, elhagyott úri házakban aludtak — zongora tetején, vagy éppen a földön. Sicz György a hivatalos időn túl is dolgozott, krumpliért, egy-egy malacért. Kéthetente hazajártak a szülőkhöz élelemért, gyakran a vonat tetején utaztak. — Szörnyű volt akkor az infláció — folytatja a feleség —, amikor bejött a forint, minden megváltozott. A férjem jól keresett, fél év alatt megcsináltattuk a szobabútort és a konyhabútort, aki jól dolgozott, azt megfizették. A házaspár 1948-ban került haza Békéscsabára. A férfi az Állami Építőipari Vállalatnál helyezkedett el. Falazott, csempézett, vakolt. Felesége gondnok lett a Kazinczy utcai óvodában, ott kaptak lakást. — Akkoriban alakultak a gépállomások, épültek az állattenyésztési épületek. Elmentem mindenhová, ahova kellett. Bejártam Sarkadot, Sarkadkeresztúrt, Darvast, Berettyóújfalut. Építettem laktanyát, templomot, tejporgyárat, a csabai téglagyárnál szárítót — emlékszik Sicz György —, sok házban benne van a kezem munkája. — Hogyan lett sztahanovista ? t — 1949-ben az Építésügyi Minisztériumba hívtak egy bemutatóra, ott ismertem meg a módszert. Itthon megpróbáltam alkalmazni, sikerrel. Az volt a lényege, hogy hárman összeálltunk. Az egyik terítette a habarcsot, a másik adogatta a téglát, és pedig raktam a falat. A kőművesnek csak „Aranyat nem kaptam .. arra kellett vigyázni, hogy tartsa a falat, úgy építse, ahogy előre megjelölték. Korábban két, két és fél köbmétert raktam egy műszákiján, a sztahanovista módszerrel 12-13-at. — Meglehetősen monoton lehetett egész nap ezt csinálni ... — Nem volt az, én szerettem. És hát ugye, amíg fiatal az ember, sokat bír. Felesége halkan közbeszól: — Esténként azért nagyon fáradt volt, és a kezét elborították az apró sebek, horzsolások. — Tartottam több bemutatót is a fiataloknak, és kísérleteztem minél jobbá tenni a módszert. Volt, hogy 820 százalékot is teljesítettünk, én magam is csodálkoztam rajta — mosolyodik el a még mindig jó erőnek örvendő férfi. Higgye el, fel se vettem a nehézségeket, mert nagyon szerettem a munkámat. Oklevelet, medálokat vesz elő. 1950-ben lett élmunkás, sztahanovista, megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát. És jutalomból üdülni küldték Galyatetőre. Vajon a két segítőjét is elismerték ? — Természetesen őket is, de az országban én voltam a harmadik, aki ezt a módszert továbbvitte. 1951-ben részt vettem az országos sztahanovista konferencián, azt beszéltük meg, hogyan lehetne a munkán javítani. A módszer akkor indult hanyatlásnak, amikor a vállalatot szegedi központúvá tették, én közvetlen a vezér- igazgatóhoz tartoztam. Nem akadtak társaim, mert ezt csak úgy lehet csinálni, hármasban. Különben korábban is voltak ellenzői, előfordult, hogy a jelölő léceket eltolták a helyükről, persze irigységből. Hát így szakadt meg a program. Közben született a házaspárnak egy fia és egy lánya. A feleségnek nem volt köny- nyű dolga, férje többnyire távol dolgozott, Kazincbarcikától Dunaújvárosig mindenütt megfordult. Az asz- szonyra maradt a gyereknevelés, az állatok gondozása, és maga is dolgozott. Házat építettek Jaminában, ma is hangulatos, meleg családi otthon. — Nehéz volt — mondja Katika néni — de büszke is voltam a férjemre. Amikor Pestre utazott átvenni a kitüntetést, még egy rendes inge sem akadt, mentem venni és boldogan mondtam az asszonyoknak, miért kell. Szép időszak volt. — Véget ért a sztahanovista mozgalom, kiemeltek, irodai embert csináltak belőlem. Rá egy évre, ’54-ben pártvezetőségi tag, majd egy újabb év múlva függetlenített párttitkár lettem az ÁÉV-nél. Egészen az ellenforradalomig, amikor is a karhatalomhoz hívtak. Ott a helyem, mondtam és mentem, védeni a munkáshatalmat. Ezért is kaptam a kitüntetést. Utána a városi pártbizottsághoz került szervező titkárnak, mint mondja, ott sem ült az asztalnál. Járta az üzemeket, az alapszervezeteket, majd 1965-ben visz- szament az ÁÉV-hez kőművesnek. Nem tudott meglenni a szakmája nélkül, és mindig kereste az újat, az érdekest. Ezért utazott 1968-ban Mongóliába is, ahol ruhagyárat építettek egy évig. Amikor hazajött, letette a művezetői vizsgát, tíz évig középvezető volt. Hogy ne felejtsük: közben technikusi oklevelet szerzett — a közgazdasági egyetemre járt két évet, azt ismerték el. — Rájöttem, hogy kicsi a nyugdíjalapom, ezért 58 évesen visszamentem kőművesnek, a paksi atomerőműhöz. Az ÁÉV ott befejezte a munkát, én maradni akartam, átkerültem a DÉLÉP-hez. Egy ideig Pesten is dolgoztam, míg végül tavaly nyugdíjba mentem. Sicz Györgyék nem gazdagodtak meg az évek során — anyagiakban legalábbis nem. Felépítették egy házat, felneveltek két gyereket. Szép és változatos életet éltek. Néha túlságosan is változatosat — a felesége nélkül nem is lett volna képes helytállni, vallja Sicz György. Majd hozzáteszi: — Aranyat nem kaptam, de van három aranyam, a három unokám, rájuk vagyok a legbüszkébb! És búcsúzóban: — Megkezdődött a kongresszusi munkaverseny, tavasszal megyek a vállalathoz és részt veszek benne! M. Szabó Zsuzsa Az 1950-es sztahanovista oklevél SZ IÁI lÁNOVfSTA Fotó: Veress Erzsi Pataki Istvánná: „Ez lesz az első karácsonyunk..."- A lakáshiány napjaink égető gondja. Az otthonhoz jutásnak nagyon sok formája ismeretes. Ezek közül a leggyakrabbak közé tartozik a szervezett építőipari és a magánerős lakásépítkezési mód. Az év végéhez közeledve mind nagyobb számban kerültek átadásra lakóépületek, megnőtt a honfoglalók száma is, az olyan családoké, amelyek a karácsonyt most, először ünnepük saját hajlékukban. Két ilyen családot kerestünk fel Békéscsabán. Békéscsabán, a Bartók Béla úton már belakott, épülő és átadásra váró lakóházak sorakoznak. Az egyik panelos épületbe a közelmúltban költözött be Pataki István és családja. Az öttagú család a negyedik emeleten kapott egy háromszobás lakást. A ► családfő a bélmegyeri Uj- barázda Tsz hidraulika- szerelője, a felesége cukrász, gyesen van. A gyerekek közül Ildikó a legidősebb, 10 éves, Kriszti 4, Tímea pedig 1 esztendős. A fiatalasszony fogad bennünket, mutatja be új otthonukat. — Korábban apósoméknál kertes házban laktunk, egy szobában. 12 évig éltünk együtt, a három gyerekkel már szűk volt. Erre a lakásra több mint négy esztendőt vártunk, végül is segítséggel jutottunk hozzá. Amikor a gyerekek megtudták, hogy saját lakásunk lesz, mindjárt mondták is: „ha nagy lakásba költözünk, szaladgálhatunk egyik szobából a másikba”. Hancúroznak is ... — | neveti el magát az édes- i anya. * Közben a lakás áráról, a költségekről, a család jövedelméről beszélgetünk. Elöljáróban leszögezi: a szülők segítsége nélkül nem boldogultak volna. — A lakás vételára 708 ezer forint volt, 180 ezer 600 forintot kellett befizetnünk, 120 ezer a szociálpolitikai kedvezmény, s a többi — OTP-kölcsön. Ami a lakással kapcsolatos kiadásokat illeti, 1500 forint a lakás törlesztése, 2100 forint a fűtés, a melegvízszolgáltatás, 300 forint a lakásszövetkezeti díj, ehhez jön még a villany- és víz- díjszámla. — A férjem túlórákkal szépen keres, a Gsaládi pótlékkal a jövedelmünk több mint 10 ezer forint. S mint említettem, nagyon sokat segítenek a szülők is. A háromszobás lakásban szinte valamennyi bútor új. A szülők a bútor árának csaknem a felét állták. Minden a helyére került, s most már várják az ünnepeket. — Ez lesz az első karácsonyunk, amit a férjemmel és a gyerekekkel töltünk. Az ajándék egy részét már megvettük — s mondja, hogy ki mit is kapott a szülőktől. Fénylő szemékkel újságolja, hogy Ildikó a spórolt zsebpénzéből milyen ajándékot vett a szüleinek és kisebb testvéreinek. — Szóval beavatott a kis titkába... Amíg beszélgetünk, a gyerekek hancúroznak. Időközben a szégyenlős Kriszti is feloldódik, s tudomást sem vesz az idegenekről. Kis idő múlva pedig már ő áll elénk, és mondja gyermeki őszinteséggel, hogy mi is kerül a fenyőfára. — Tudod, lesz rajta villanygyertya, aztán csoki és sok-sok szaloncukor. És olyan nagy lesz a fenyőfa, mint én — mutat arasszal a feje fölé. — Én nagyon szeretem a csillagszórót, mert az olyan szép. — Búcsúzáskor még megkérdezi: — És neked olyan nagy karácsonyfád lesz, mint te vagy? Nagy Ferenc: „Ezt a virágot ide...”
