Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
1984. november 7.. szerda NÉPÚJSÁG Üzenet a barátoknak „Testvéri üdvözletünket küldöm szeretettel a kommunizmust építő nagy szovjet népnek a szocialista forradalom évfordulója alkalmából, családom és üzemünk nevében, Gyuláról: Horváth Ferenc és a malomipari vállalat dolgozói” Ezt a táviratot a napokban kapták meg a Moszkva Rádió magyar szerkesztőségének munkatársai. A Szovjetunió jelesebb ünnepei alkalmából mindig érkezik hozzájuk üdvözlet Gyuláról. De nemcsak az ünnepekre ír Moszkvába Horváth Ferenc, hanem egyébként is rendszeres levelezője az ottani rádiónak. Barátainak is tekintheti már őket, ő is sok levelet őriz tőlük gyulai otthonában. De hogyan is alakult ki ez a kapcsolat? — Hetedikben, nyolcadikban tanultam csak oroszt, 1949—50-ben — mondja. — Nem ment sehogysem akkor, nehéznek találtam. Mondtam is a tanáromnak, ne nyaggasson, úgysem akarok továbbtanulni, gimnáziumba menni. Később, 1958-ban, hogy leszereltem, vettem egy rádiót. Kerestem a Petőfi adót, de nem az jött be először, hanem a Moszkva Rádió magyar adása. Végighallgattam. A magyar adás után oroszul kezdtek el beszélni. Akkor támadt fel bennem először a vágy: jó volna érteni ezt a nyelvet is. Azután levelezni kezdett Horváth Ferenc a Moszkva Rádió magyar adásának munkatársaival. Egyetlen levele sem maradt megválaszolatlanul, és sokból idéztek is a műsorokban. 1960-ban látogatták meg először a moszkvai rádiósok Gyulán, a munkahelyén, a hengermalomban. — Az első találkozáskor, bizony nemigen tudtam oroszul szót váltani velük. Akkor döntöttem el végleg, ha törik, ha szakad, mindenképpen megtanulok a nyelvükön. S hozzákezdtem. Nagyon nagy segítségemre volt ebben Ibos Gyula tanár úr, aki szívesen vállalta, hogy foglalkozik velem. Tudatosította bennem, mennyire fontos az orosz nyelvben a hangsúly, a kiejtés, mert egészen mást jelent egy-egy szó, ha különböző nyomatékkai mondjuk ki szótagjait. 1964-ben látogatták meg újra Horváth Ferencet a Moszkva Rádió magyar adásának szerkesztői. Az otthonába is ellátogattak. — Nagyon jó érzés volt, hogy szinte semmi segítség nem kellett már, jól megértettem magam velük. Mondták is, abba ne hagyjam, tanuljam tovább a nyelvet. Erre biztattak-biztatnak mindig munkatársaim is. Ezeket a tanácsokat megfogadta: ha csak szabad ideje van, rögtön orosz nyelvű könyveket, szótárt vesz elő. azokat böngészi. S leveleket ír, de már. régóta oroszul fogalmaz. A család minden tagjának van rádiója, az övén egy odaragasztott nyíl jelzi, hol szólal meg a moszkvai rádió magyarul... — Kétszer jelentkezik az adó naponta. Sajnos, a fél hetes adást nehezen lehet fogni, a későbbi, a kilenc órás már jóval tisztábban vehető. Leveleikben a szerkesztők arról is érdeklődHivatása: pedagógus ......ez az életem!” A hatodik osztályosok számára írt új biológia-tankönyvet az 1983 84-es tanévben vezették be hazánk általános iskoláiban, a hozzá tartozó munkafüzettel együtt. Mindkettő Asztalos Gyuláné munkája. Ö írta a tananyag feldolgozásához nélkülözhetetlen tanári kézikönyvet is. Ez utóbbiért nívódíjat kapott, míg a tankönyvért miniszteri jutalomban részesült. Asztalos Gyuláné a harmincadik tanévét kezdte meg az idén. Gyulán a 3. számú általános iskolában dolgozik. „1955-ben kezdtem el ebben az iskolában tanítani. Férjemmel együtt kémia— biológia szakosak vagyunk, egyetemen végeztünk. Akkor csak egy középiskolai tanári állás volt Gyulán, azt a férjem töltötte be, ez számomra így volt természetes. Azóta sokszor lett volna alkalmam elmenni középiskolába, többször, többfelé hívtak. De maradtam, nagyon, szeretem a kisebb gyerekeket, lelkileg is közelebb állnak hozzám, közöttük érzem jól magam.” Az eltelt harminc év alatt nagyon sok változás történt az oktatásügyben, napjainkban is folyik a korszerűsítés. A hosszabb ideje tanító pedagógusok közül sokan belefásultak az állandó változásokba, s már nem törekednek másra, pusztán az éppen előírt anyag „leadására”. .. „Nekem csupán az a hihetetlen, ha arra gondolok, már nyolcadszor vagyok osztályfőnök! Egyébként az időt nem tudom érzékelni. Sohasem éreztem magam fáradtnak, nekem öröm az iskolába bejönni, nagyon jó a légkör itt. Lehet, abban nagy a szerencsém, hogy itt taníthatok, a harminc év alatt nem volt senkivel sem konfliktusom. Elképzelhető, nem mindenütt van így, de én csak az itteni helyzetről beszélhetek, mert ezt ismerem. Sikerül-e a megfigyelés? Fotó: Gál Edit nek, hogyan lehet fogni az adást, de sok egyébről is kikérik a véleményemet, mit szeretnénk hallani, mire vagyunk kíváncsiak a Szovjetunióval kapcsolatban. Persze, régóta nem csak a magyar adást hallgatja Horváth Ferenc, hiszen oroszul is megért mindent. A Pravda is jár neki, rendszeresen olvassa. A beszéd gyakorlására azonban ritkán van alkalma. 1978 óta tagja a Moszkva Rádió magyar adása baráti körének. Minden foglalkozáson részt vesz, ezeken mindig van valaki a követségtől, vagy Moszkvából. De ő maga még nem volt a Szovjetunióban ... — Régóta szeretnék eljutni oda. Természetesen elsősorban Moszkvába. Jó volna látni a Vörös teret, a Lenin meuzóleumot, s megnézném a rádió, épületét is. Ügy tudom, a vállalat a közeljövőben szervez egy kirándulást, arra jelentkezek mindenképpen, számítanak is rám, én lennék a tolmács. Egy biztos, ha meglesz ez a kirándulás: nem vész el a csoport ... Horváth Ferencnek van egy nyolcadikos kislánya, Erika. Jár neki a Kalabok, ő is szereti az orosz nyelvet. Hogy jól megy neki, ebben nagy segítségére van édesapja, aki sokat foglalkozik vele. — Tudok segíteni neki. ö is levelezett az ottani rádióval, de most már inkább két kislánnyal tartja a kapcsolatot. Ez azt hiszem érthető, hiszen azonos korúak, gondjaik is hasonlóak. Hogy szereti a lányom is az orosz nyelvet, annak nagyon örülök. Azért a leckéjét mindig megnézem, kikérdezem. “* * * * Horváth Ferencnek, a gyulai hengermalom lezsákolójának mai délelőtti programja így alakul: előbb megnézi a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából rendezett, a moszkvai Vörös téren zajló díszszemléről és felvonulásról való közvetítést a tévében, majd elmegy a gyulai Lenin-szobornál tartandó megemlékezésre. Itt mindig jelen van. Most is elmegy, annak ellenére, hogy beteg. P. F. Horváth Ferenc sokat segít lányának, Erikának Fotó: Szőke Margit Szeretek tanítani. Én még most is készülök minden órámra. S ne vegye ezt senki nagyképűségnek: úgy érzem, naprakészen követem tanított tárgyaimat, megveszem a megjelenő szakkönyveket, ismerem a legújabb eredményeket, irányzatokat. Persze, ez természetes kell hogy legyen. Hogyan is állhatnék ki a tanítványaim elé enélkül? Válaszolni kell minden kérdésükre, nem lehet bizonytalanságban hagyni őket egyetlen dologban sem. Nagy a felelőssége a pedagógusnak, nem szabad visszaélni senkinek sem a gyerekek bizalmával. Nem szeretem a fagyos légkört az órákon, de a lazaságot sem. Arra törekszem, hogy partnerekké váljunk, érezze minden gyerek: egymás nélkül nem létezhetünk, őszinteségre nevelem tanítványaimat, s követelek, mert tisztelem őket. Mindig arra vagyok kíváncsi, mit nem tudnak, hogy segíthessek nekik.” 1962 óta rendszeresen publikál szakfolyóiratokban, s lektori munkát folytat. Dolgozott (dolgozik) az Iskolatelevíziónak, a TANÉRT- nek, a Tankönyvkiadónak, az Országos Pedagógiai Intézetnek, különböző szakmai alkotóközösségeknek volt — s ma is — tagja. S nem teljes a felsorolás. Részt vett 1970- től a felső tagozatos biológia-tankönyvek átdolgozására irányuló kísérletekben. Majd megbízást kapott a hatodikos biológia-tankönyv megírására. Vajon hogyan lehet ennyi feladatnak eleget tenni a tanítás mellett? „Úgy érzem, nagyon jó időbeosztással dolgozom — és megfelelő körülmények között. Az iskolában, de otthon is kiegyensúlyozott a helyzet, a férjem is sokat segít, hogy nyugodtan dolgozhassak. Mindig csak annyit vállalok, amennyit teljesíteni tudok. így sohasem ide- geskedek, határidőre elkészülök a munkákkal. Ha valamin töprengeni szoktam egy-egy megbízás elvállalása előtt, akkor csak azon: meg tudom-e oldani a feladatot, képes vagyok-e rá, segíthetek-e másoknak majd vele? Nagyon jó a kapcsolatom — többek között — az OPI- val, a Tankönyvkiadóval, sok segítséget kaptam mindig tőlük. S nagyon doppingol a bizalmuk, ez újabb munkákra serkent.” Ági néni (már nemcsak a gyerekek szólítják így, hanem a fiatalabb kollégák is), mióta létezik a városi biológia-munkaközösség, azóta vezetője. Nagyon sok fiatal, kezdő pedagógus köszönhet neki sokat. Tapasztalatait szívesen osztotta-osztja meg másokkal, s nemcsak a hivatalos foglalkozásokon, hanem azokon kívül is örömmel segít mindenkinek, aki hozzáfordul. „Pedagógus lettem, s ez engem kielégít, ez az életem. Öröm tudni, látni nap mint nap, hogyan fejlődnek a gyerekek. Mindig úgy megyek haza az iskolából, hogy na, ma is haladtunk valamit, előrébb léptünk, s magam előtt látom a gyerekek arcát, felfedezéseik örömét. S nemcsak a tanítási órákat szeretem, hanem az iskolán kívüli — de ahhoz tartozó — egyéb munkákat is. Hosszú ideje én vagyok például az iskolai vöröskeresztes titkár, így szinte minden osztály- lyal van kapcsolatom. Ez a pluszmunka nem teher, hiába, szeretek a gyerekek között lenni. Az osztályommal is mindig elmegyek nyaranta kirándulni, nem beszélve az évközi tanulmányi utakról. Elégedett vagyok sorsommal, eddigi életemmel. A harmincadik . tanítási évet kezdtem el most szeptemberben, s elképzelhetetlen számomra, hogy három év múlva elérem a nyugdíj- korhatárt. Szeretnék majd tovább dolgozni. Persze, ha egészségem megengedi, s ha igényt tartanak a munkámra . ..” Asztalos Gyuláné nemcsak szerteágazó tevékenységéről ismert. Szerénységét is emlegetik, s azt: soha nem hallotta senki, hogy kiabált volna a gyerekekre. Mégis szót ért velük. Tudása, szug- gesztív egyénisége, gyermekszeretete a „fegyverei”. Igazi pedagógus. Ez a hivatása. Pénzes Ferenc Például a telekgerendásiak... Lassan egy évtizede, hogy megalakult Telekgerendáson a szlovák klub. Mint az ilyen társaságokban általában, itt is akadtak nótás emberek, s egy-egy összejövetelen — mikor a jókedv a tetőpontjára hágott — dalra fakadtak a klub tagjai. Addig-addig, hogy elszánták magukat: megszületett a Röpülj páva kör, s hozzá egy citerazenekar is. Varga And- rásné, a szó legnemesebb értelmében „mindenre elszánt” klub- és pávakörvezető, azóta is nagy lelkesedéssel egyengeti a csoport útjait. CÉLTUDATOSABBAN A kezdetekre, sikereikre emlékezik, s amint szavait hallgatom, felötlik bennem egy másik, a közelmúltban lezajlott beszélgetés: A Megyei Művelődési Központ munkatársa, Szenté Béláné a megye pávaköri mozgalmának eredményeiről, gondjairól beszélt. Több mint 20 népdalkor és csaknem ugyanennyi citerazenekar hódol ennek a szép kedvtelésnek. •»' — A mai, nehéz gazdasági helyzet ellenére a népzenei mozgalom egyre inkább erősödik — mondta Szenténé. — Növekszik a csoportok száma, s egyre , tudato- sabbá válik a nemes szándék: felkutatni, csokorba kötni, megőrizni és továbbadni szűkebb hazánk népdalkincsét. Igen, a mozgalom annak idején is e célok jegyében indult el, ám a pávaköri dalosok zömét az együttlét, az együtt éneklés öröme tartotta össze, s a tartalmi kérdésekkel, a „csak tiszta forrásból” célkitűzéssel csupán a csoportok vezetői s irányítói foglalkoztak. Aztán, talán a minősítések, talán a tapasztalatcserék hatására, mind több és több pávaköri tagban tudatosodott: miért a közös munka? SZAKKÉPZETT VEZETŐK HÍJÁN... Ám az igények, s persze a magukkal szemben támasztott követelmények újabb és megint újabb problémákat vetettek fel. Kevés a szakképzett pávakörvezető, s bizony a lelkesedés — olykor a megszállottság — korántsem pótolja a hozzáértést, például egy népdalcsokor összeállításában. Különösen a nemzetiségi pávakörök küszködnek ilyen gondokkal. Vargáné most éppen erről beszél: — Többek között a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége a rendezője annak a kulturális szemlének, melyen december 1-én mi is részt kívánunk venni Szarvason. Az országos felhívásban az áll: örülnének, ha a pályamű kidolgozásához igénybe vennénk a megyében működő szakemberek segítségét. Igen ám, de az a néhány ember, aki hivatott lenne erre, any- nyira le van terhelve, hogy nemigen tud segíteni nekünk ... A telekgerendási pávakörösök és citerások nem vesznek részt a megyei találkozókon, holott ezt a rendezvényt — úgy tudtam — éppen ők és társaik szakmai fejlődése, továbblépése érdekében rendezik meg, immár hagyományosan. Olyan bizottság értékeli itt a látott, hallott produkciókat, amely elismert, neves szakemberekből áll... — Ez valóban érvényes a nem nemzetiségi népdalköröknél. De mi, mint szlovák csoport, akárhányszor elmentünk, hiába vártuk a szakmai tanácskozáson az értékelésünket. Hallgattak rólunk. Nem tudtak mit mondani ... A FIATALOK? „Elkeserítő az utánpótlás hiánya” — hallottam ugyancsak a pávaköri mozgalomról. Gyomaendrődön például csodálatos, értékes anyagot gyűjtöttek a pávakörben, nagy kár lenne, ha elveszne, de nincs kire ha- gyományozódjon, nincsenek fiatalok... S akkor itt ez a telekgerendási társaság — kivétel erősíti a szabályt —, öregek, s gyerekek (!) együtt. Varga Andrásné vezető óvónő. Hja — mondhatnánk —, így nem nehéz beédesgetni a gyerekeket. Ám megtartani! De Telekgerendáson ez sem jelent gondot. — Előbb a pávakörösök gyerekei, unokái jöttek, ők már kellőképpen „be vannak oltva” erre a közösségi életre — magyarázza Vargáné. — Már középiskolásaink is vannak. Igazi közösség a mienk, nincsenek generációs problémáink. Velünk jönnek mindenhová, még kirándulni is együtt járunk. Ügy 20 felnőttből és 20 gyerekből áll a csoport. S hogy az összetartásnak még mi a titka? Az évi 10— 12 fellépés — „a magunk leleményén, ismeretségi körén múlik hívnak-e, különben ülhetnénk otthon” —, és a mindig újabb, nagyobbb célkitűzés: vagy egy országos minősítésen való bemutatkozás, vagy egy újabb produkció. Most a lakodalmast és az aratást tervezik színpadra vinni. A hagyományok ápolásának e nem mindennapi formáját választották: igazi, ha úgy tetszik, eredeti kellékekkel, dalokkal, táncokkal ... A NÉPZENEI EGYÜTTESEKRŐL RÖVIDEN Miközben Vargáné a citerások képzéséről elmondja, hogy tőlük immár ketten járnak rendszeresen a cite- rabarátok köre által szervezett országos továbbképzésre, eszembe jutnak a népzenei együttesekről hallottak: hogy sokan csak a citerások- ra gondolnak, holott nem csak erről van szó. Hogy a megyében nagyon kevés a színvonalas, jó népzenei együttes — azok is félig- meddig hivatásosok már —, s bár a fiatalok körében lennének, akik a népzenéhez vonzódnának, de képzésük még korántsem megoldott, mondhatni, gazdája sincs e területnek. A Megyei Művelődési Központban ezért tervezik egy népzenei műhelysorozat megindítását, zeneiskolás, illetve zeneművészeti szakközépiskolás fiatalok részvételével. S ha már a képzésnél tartunk, a sarkadi művelődési központ — bázisfeladataként — a jövőben is megrendezi majd a citera- és népdalkörvezetők egyhetes képzését. „Ha már anyagilag nem tudjuk segíteni, legalább így támogassuk ezeket a kollektívákat” — zárta le a beszélgetést a Megyei Művelődési Központ munkatársa, s ezzel folytatjuk most mi, Var- gánéval: — Anyagi támogatás? A költségvetésünkről inkább nem beszélek, mert az olyan kevés, mintha nem is lenne. Ám a leleményességen sok minden múlik. Patronál minket a Békéscsaba és Vidéke ÁFÉSZ, utaztatnak, segítenek minket. Emellett egy- egy rendezvénnyel, tombolá- zással is kerül valami a közös kasszába. Legutóbb pályázaton nyertünk 20 ezer forintot. .. Van, hogy egy keveset a tagok is összeadnak. Ha nem így lenne, már rég nem csinálnék semmit... * Nézem a nem éppen jól sikerült fotót, melyet a telekgerendásiak egyik előadásán készítettek, öregek, fiatalok együtt, a színpadon... Példájuk azt bizonyítja, ha nem is felhőtlen a pávakor élete, de akarnak, s így tudnak szebbet, jobbat nyújtani a maguk, s mások örömére. Nagy Ágnes
