Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
NÉPÚJSÁG 1981. november 7., szerda Mementó 1917 Amikor lapunk mai számát terveztük, természetesnek tűnt az a javaslat, hogy ezen az oldalon szólaltassunk mea- olyan embereket, akik részt vettek a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban és az azt követő vérzivataros polgárháborúban. Köztudott, hogy több mint százezer magyar harcolt a Vörös Hadsereg soraiban az első proletárállam megteremtéséért és fennmaradásáért, a nemzetközi imperializmus támadásaival szemben. Ezek között igen sokan voltak Békés megyeiek. A nagy forradalomról történő megemlékezés méltó része ez is — gondoltuk. Csak egy lényeges körülményről feledkeztünk meg. amelyre aztán a végrehajtás során rá kellett döbbennünk: (17 éve történt a nagy esemény, s azok a volt magyar hadifoglyok, akik részt vettek ebben a világot megváltoztató harcban, legalább 20—25 évesek lehettek akkor. ma pedig csaknem hét évtized múltán a kilencvenedik évüket tapossák. Ismereteink szerint sajnos ma már senki sincs életben közülük Békés megyében. A napok egymást követő forgásában vannak dolgok, amelyekről azt hisszük, hogy változatlanul fennmaradnak. S amikor szembe kell néznünk a bennünket is koptató idővel, belefájdul az emberbe, hogy mennyi mindent elmulasztunk: a napi aktuális teendők elvonják figyelmünket értékeink, , vissza nem hozható ismeretek megőrzésétől. Szerencsére. az évekkel ezelőtt elindult és egyre terebélyesebbé váló helytörténeti kutatás a magyar internacionalistákat sem hagyta figyelmen kívül. Aztán a Szovjetunió fennállásának 60. évfordulóján a szovjet állam kitüntetésben részesítve a még fellelhető volt internacionalistákat, feladatunkká is vált összeírásuk. 1967-ben. amikor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa által e kitüntetésekre sor került. már' mindössze négyen kaphatták meg a Vörös Zászló, kelten a Vörös Csillag és hetvenötén a Harci Érdemekért Érdemrendeket. Ezt követően még tíz internacionalista került elő a kutatások során. Ám a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban és a polgárháborúban a vörösök oldalán harcoló Békés megyeiek száma az említett ki- lencvenegy főnél sokkalta több volt. Számukat ma már pontosan megállapítani nem lehet, de nem sokat tévedhetünk, ha tízezer körülire becsüljük. Milyen tények szólnak állításunk mellett? Már 1914 őszén a megye lakóinak tíz százalékát, 35 ezer férfit mozgósítottak a frontokra Békés megyéből. De a háború, négy éve alatt nem ez-volt az egyedüli mozgósítás, hiszen már 1915 őszén a 43—50 éves korosztályokat is behívták. Igaz, hogy ezeknek csak egy része került az orosz frontra, sokan elestek közülük a harcok során, a megmaradóknak is csak egv része vált hadifogollyá. Aztán a hadifogságba kerültek közül is sokan meghaltak a mostoha fogolytábori viszonyok között. A forradalmat és a polgárháborút megélt hadifoglyok száma így is igen jelentős. Abban, hogy már száz volt internacionalista nevét, adatait sem vagyunk képesek felsorolni, közrejátszik az is, hogy sokan elestek a polgárháború harcai során, gyakran névtelenül, szétszórva a mai Szovjetunió egész területén: Kijeviül Csitáig, Murmanszktól Sza- markandig. Aztán, a hazatértek még a családi körben is ritkán meséltek kint viselt dolgaikról, hiszen hazatértük első percétől — már a csóti szűrőtáborban, vagy a gyakran évekig tartó rendőri felügyeletből — tapasztalhatták a Horthy-éra anti- bolsevista magatartását. E rendszer 25 éve alatt is sokan meghaltak közülük, s a leszármazottak később nem hivatkoztak arra, hogy apjuk mit csinált Oroszországban. A felszabadulás utáni első évek légköre sem kedvezett ennek. Az idő vastörvénye, hogy a felszabadulást megélők meggyérült száma is tovább ritkult. A felszabadulásunk negyvenedik évfordulóját ünnepelve mi is azt tapasztaljuk, hogy az akkor volt fiatal emberek, ma már zömmel ősz hajú nyugdíjasok. A hatvanhét év pedig nemcsak huszonhét évvel több a negyvennél. hanem több az embert egyre gyorsabban koptató időszakkal is. A nagy forradalomban a magyarok részvételére emlékezve nem az orosz nép embert próbáló, kegyetlenül nehéz küzdelmének a fényéből akarunk valamit is elorozni. Azt sem akarjuk állítani, hogy a magyarok részvétele nélkül nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént. Nem erről van szó. Mindössze annak igazolására szólunk erről, hogy egyetlen forradalom, rendszerváltás sem következhet be megfelelő történelmi előzmények nélkül. Az, ami nálunk 1944 után történt, az törvényszerű, annak megvannak a századfordulóig, sőt, még korábbra visszanyúló történelmi gyökerei. S ebbe a folyamatba ágyazva az eseményeket, nem véletlen az sem, hogy a hadifogoly magyarok szinte kivétel nélkül a vörösök oldalára álltak Nem hiábavaló szólni erről, mert nemzeti önbecsülésünknek alkotó eleme — amelyre e zajló világban a helytállás érdekében nagy szükség van, anélkül, hogy az bárkit is sértene. * * * Jó] tudjuk — ez is a realitáshoz tartozik —, hogy az Oroszországban harcolt magyar internacionalisták — köztük a Békés megyeiek is — nem voltak mindannyian öntudatos forradalmárok. Sőt. kisebb részükre mondható ez csak el. Sokan közülük úgy látták a hazajutás gyorsabb lehetőségét, ha a bolsevikok harcát segítik. De nyomtalanul egyikükben sem múlt el az időszak. Itthon nagy részük kapcsolatba került a baloldali mozgalmakkal. de legalábbis szimpatizánsként viselkedett. Kevesen voltak olyanok, akik hátat fordítottak lélekben is a forradalom alatt viselt dolgaiknak. Az a progressziót jelképező láncolat, amely végig húzódik a Horthy-időszakon is. összekötve a Tanácsköztársaságot a felszabadulással, nélkülük nehezen volna elképzelhető. A felszabaduláskor, különösen az ország e keleti részén, az élet újra kezdésében élre álltak között nagyon is figyelemre méltó arányban kértek és kaptak részt a voll magyar internacionalisták. Szervezték és alapító tagjai voltak a pártnak, tevékenyen részt vettek a földosztóbizottságokban. Kerüli közülük az Ideiglenes Nemzet- gyűlés sorába is. Előfordult, hogy szélsőséges nézeteket vallók is akadtak soraikban. Kétségtelenül volt közöttük olyan, aki a felszabadulás után a Magyar Tanácsköztársaság gyors megismétlését szerette volna látni. De nem lehetünk meggyőződve arról, hogy a politikai élet teréről történő fokozatos visszaszorításuk szükségszerű volt. Nélkülük szegényebb lenne a magyar történelem, vékonyabb a magyar progresz- szió olyan évtizedekben, amikor ezért csak meghurcoltatás, büntetés, hivatalos kiközösítés járt. Létükkel, tevékenységükkel, a titkolt vágyak és remények életben tartásával hozzájárultak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom internacionalista kiteljesedéséhez. * * * Jó tíz éve jártam Barnaul- ban és környékén. Moszkvától odáig alig hat óráig tartó az út, természetesen repülőgéppel. Emlékszem, az Ural felett szállt a gépem, ami-' kor átvillant bennem a gondolat, hogy mennyi gyötrelemmel kellett ezt a távolságot megtenniük az egykor volt hadifoglyoknak, menynyien hullatták vérüket vagy találták meg itt örökös lakhelyüket Európától Vlagyivosztokig a polgárháború vérzivataros éveiben. Vajon gondol-e rájuk a ma élő nemzedék? Tudom, gondolatban is szónoki volt ez a kérdés, hiszen a napok egymásra torlódó sora mindig kiszorítja a korábbi emlékeket. Nem is hittem volna akkor, hogy az élet milyen rsattanós választ ad néhány napon belül ki nem mondott kérdésemre. Ez akkor következett be, amikor Barna- ulból Altaj-Gornojszk felé repültem egy kis kétfedelű repülőgéppel a végtelennek tűnő nyírfaerdők felelt. Bijszk város határában akartunk átszállni gépkocsira. A repülőtér jóval a városon kívül, az erdő egyik kis tisztásán volt. Egy nagyobb faházból állt az egész repülőtéri irányítóközpont, váróterem. Megérkezésemkor arra kért az ismeretlen rádiós- lány, aki fogadta a néhány érkező utast, hogy én ne menjek még tovább: pár perc múlva megérkezik ide Bijszk város párttitkára és tanácselnöke. Nagyon értetlenül nézhettem rá, mert elmagyarázta, hogy a pilótától rádión tudta meg, hogy a gépen vagyok, s elmondta ezt a városiaknak, akikkel véletlenül beszélt telefonon. Ök mondták, hogy szeretnének velem találkozni, ha csak egy percre is. Tartson vissza minden áron. Alig várakoztam valamennyit, tényleg megjöttek. Jövetelük céljától majdnem könnybe lábadt a szemem. Lényege ennek az volt, hogy nagyon- • nagyon régen járt erre magyar, s csak a kezemet megszorítani jöttek, hiszen nagyon sokan áldoztak itt életüket a magyarok közül egy emberöltővel ezelőtt a forradalomért. Az elesett magyar vörös katonák emlékműve, melyet már nagyon régen állítottak és minden esztendőben a hála koszorúival ékesítenek, városuk egyik dísze. Kötelességüknek tartották, hogy mindezt elmondják nekem, s rajtam keresztül honfitársaimnak: nem felejtették el őket. A torkomban támadt „gombócoktól” alig tudtam szólni. Azt gondolná az ember. hogy ott a mongol, kínai határ közelében talán azt sem tudják, hogy létezünk, pedig apáink, nagyapáink megbecsült emlékét, akiknek csontjai olt porladnak az Ob folyó partján, emlékrrtűvel, friss virágokkal őrzik. S hozzá kell mindehhez tennem, hogy nem ez az egyedüli ilyen hely. Megyénkből sokan járlak már Penzában: a magyar internacionalisták emlékét ott is mementó őrzi. Enyedi G. Sándor Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke 1964-ben kitüntetéseket adott át az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt tagjainak, köztük (képünkön) Nagy Imre Békés megyei internacionalistának Életutak Tiszta szívvel hajtom álomra a fejem — Az idén februárban ünnepeltem a 16. születésnapomat. Nem, nem. Nem nyelvbotlás. Február 29-én születtem, 1920-ban. Apám a pelsőci cellulózgyár munkása volt. Alig múltam kilenc, amikor meghalt. Édesanyám a papírgyár igazgatójának családfára főzött, ebből járatott bennünket, engem, meg az öcsémet iskolába, öt osztályt \ égeztem Pelsőcön az elemiben, hármat a polgáriban Csetneken. Alaposan megtanultam a szlovák nyelvet. Magyar család volt a mienk, ez jutott sorsunkul. Pelsőc az új határ mellett feküdt, vele szemben Aggtelek a másik oldalon. Huszonegy éves voltam, amikor külön engedéllyel önálló üzletet nyitottam. Nagy dolog volt az akkor, örömmel néztem a cégtáblán a feliratot: Barna Sándor. Az életem ekkor jegyeztem el a kereskedelemmel. Családfenntartó lettem, nem hívtak lse katonának, édesanyámat sem engedtem többet főzni járni. Volt egy unokabátyám. 14 évvel idősebb nálam, villanyszerelőként dolgozott a papírgyárban, szervezett munkás lett. Tőle nagyon sokat tanultam. A felszabadulás után gyárigazgatónak nevezték ki. Azt mondják, aki szökőnapon születik, szerencsés ember lesz. Amikor negyven- kettő végén a nyolchetes kiképzés után kivittek a Donhoz, elátkoztam a szerencsémét. De nem volt igazam, élve kerültem haza a doni áttörésből. Le is szereltek. A front negyvennégy decemberében érte el Pelsőcöt. öcsémet a Tungsramba vitték leventének, bennünket, ötvenünket. hadviselteket a környékről két tábori csendőr meg egy honvéd kíséretében Ga- tántáról kiképzőtáborba irányítottak. Ott hamarosan bevagoníroztunk, és irány Győr. Nyílt pólyán vesztegeltünk Győr előtt, akkor egy miskolci fiú; Valent Zoli, a barátom azt mondta: húzódjunk le, a nagybátyám állomásfőnök Lébényben. Lébényben azzal fogadtak bennünket, hogy azonnal pucoljunk, mert az állomás tele van németekkel. Ide-oda utazgattunk, lopakodva, lehervonatokkal. Kapuváron jelentkeztünk a katonai parancsnokságon. Kiküldtek bennünket szállást keresni. Végigeaplattunk Kapuváron, a város végén, egy csendes utcácskában lila pongyo- lás fiatal nőt pillantottunk meg egy kapuban. Ö lett a feleségem. Szegedről menekült á szüleivel, katonabátyját keresték. Két vasutas is csatlakozott hozzánk. Felső- Ausztriában ért bennünket a háború vége. Elindultunk hazafelé, de föltartóztattak bennünket. Akkor bemutattam, hogy én csehszlovák állampolgár vagyok. Kaptam papírokat, lovat szereztem, kocsit, és nekivágtunk az útnak. Előtte egy református katonai pap egy görögkeleti templomban összeadott bennünket. Én református. voltam, a feleségem katolikus. Szegedre mentünk. írtam az öcsémnek, hogy élek. Visszaírt, hogy ő is, és hogy kinyitotta a boltot. Szegeden fölcsaptam fuvarosnak. Amikor a megfelelő összeg összejött, odaadtam apósomnak a kocsit, lovat, hogy menjen haza Dombegyházára, mert egyébként odavaló a feleségem családja, és jelentkezzen a Földosztó Bizottságnál. Mi ketten meg Pelsőcre utaztunk. Ott kaptam meg az értesítést, hogy kijelöltek kitelepítésre. Eladtuk az . üzletet, elosztoztunk az öcsémmel, s a feleségemmel hét csomaggal negyvenhat november elsején Dombegyházára indultunk. Gondoltam. hogy megállapodunk, magam után hozom mind a;, enyéimet, de leállították a kitelepítéseket, így anyámék ott maradtak Pelsőcön. ölvenig „földesztergályos” voltam. Akkor írtam egy levelet Bugár János makói párttitkárnak! hogy a Balku-telepen Dombegyházán szeretnék egy egyes típusú csoportot alakítani, akkor a Petőfi Tsz mar működött ott, annak az elnöke, Fülöp József átcsalt bennünket a III-as típusba. Októberben már együtt vetettünk. A hónap végén megkeresett a helyi I MSZ elnöke, egy boltos kellene neki, november elsejével átléptem. Itt, és ezzel kezdődött az én „áfészes" életem. Elküldték egy háromhónapos szövetkezeti tanfolyamra, utána Orosházára akartak tenni ágazatvezetőnek. Nem vállaltam. Mindennap bejárni Dombegyházáról Orosházára? Visszamentem a boltba, azután is a faluban dolgoztam két évig. ágazatvezetö- ként. Addig győzködtek, addig győzködtek, hogy végül csak bementem a földműves- szövetkezetek járási központjába, ötvenhat áprilisában közölték velem, hogy én vagyok a járási központ elnöke. Ézt a tisztséget töltöttem, be 1963-ig. Akkor jött az. hogy a hat község — Kovácsháza mellett Reformátuskovácsháza, Kaszaper. Nagy bánhegyes, Magyarbánhegyes és Végegyháza — szövetkezeteit egyesíteni kell. Én kaptam a feladatot az összevonás előkészítésére. Akkor még nem tudtam, hogy a lelkiismeretes munkával magamnak teszek jót. Sosem szerettem a fél megoldásokat, pedig ebben az időben még tanultam is, hogy megszerezzem a megfelelő képesítést. Nem volt könnyű ennyi mindennek eleget tenni, de nem adtam alább. A sors szeszélye, hogy amit megszerveztem. annak az irányítása lett a feladatom. 1963-ban megválasztottak a Mezőko- vácsháza és Vidéke ÁFÉSZ igazgatósága elnökének. Innen mentem nyugdíjba, 1980 februárjában. Közben 1975-ben Mezőhegyes és Kun- ágota is hozzánk jött. Tíz község ellátásáéit voltunk felelősek, és 1970-től '80-ig, amit a munkaversenyben el lehetett nyerni. azt mi elnyertük. Kiváló címeket, vándorzászlót. jubileumi zászlót. Azt a három évtizedet, amit én ebben a mozgalomban töltöttem, nyugdíjba vonulásomkor a Szocialista Magyarország Érdemrenddel ismerték el. Tizenkét évig voltam a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsának, a FOTK-nak társadalmi elnöke. Szerencsés embernek kellene mondanom magam, és az is vagyok, ha nem ér az a tragédia, hogy kisebbik lányomat 28 éves Korában, viraga teljeben el kell veszítenem. Unokáim felejtetik a bánatom. Családom. meg az emberek, akik jó szívvel emlékeznek rám. Igyekszem hasznossá tenni magam. Bejárok az irodába, az irattár anyagait rendezem, s közben fölidézem az eltelt 30 évet. Jó érzés tudni, hogy becsülettel meglettem, amit szűkebb és tágabb környezetemben a becsületes emberek elvártak tőlem. Jó érzés, hogy tiszta szívvel hajthatom nyugdíjasán is nap mint nap álomta a fejem. Nem unatkozom. Ma is tagja vagyok az ÁFÉSZ-ünk igazgatóságának, a MÉSZÖV felügyelő bizottságának, a FOTK-nak, a mezőkovácsházi járási jogú nagyközségi pártbizottságnak, s ezenkívül négy kertet is művelek: a nagylányom ház melletti Kertjét, meg a zártkerti részét, s ugyanúgy a saját két kertemet. Programom, munkám volna, akár az ezredfordulóig. Egyelőre az erőmből is futja . .. Kőváry E. Péter Harci Érdemekért Érdemérem, amellyel a volt internacionalistákat 1967-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa kitüntette
