Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
NÉPÚJSÁG 1984. november 17., szombat Ihász-Kovács Éva: Jelentés Délről Ez a szívem északi része. Itt nehezen olvad a hó és a tél zúzmaracsillagai hideg ezüstben. Páncéljukat a szél rázza-veri. Egyedül csak a Déli a tiéd. Ez a Déli, ahol szüntelen-sugárban sütkéreznek az ágak; kinyílnak a szerelem álomba-fogant virágai és mosolyogva köszönnek az emberek is. Mintha testvérem volna a föld. Ne csak jelszó legyen... Ihász-Kovács Éva: Viszem tovább Ritka az a verseskötet, melynek borítóján olyan jó és igaz kalauzt talál az ember, mint Ihász-Kovács Éva nemrég megjelent kötetén, melynek azt a címet adta, hogy: „Viszem tovább..." Hogy a cím eléggé talányos, tény. Közben azért megfogalmazza azt is, hogy a költő arra vállalkozik: minden akadályok, kudarcok ellenére az életet tovább kell vinni, mert útja van annak és hivatása, célja; mert egyedi, soha meg nem ismételhető és ezért soha fel nem adható. Azt írja a borítószövegben Csányi László: „Belső tájain mindennek pontos helye van, mert ez a líra belülről indul kifelé, verseiben az átélt találkozik a valósággal, mintegy tanúskodva a költői invenció igazáról. Realizmusa is belülről való, előbb a léleknek kell tájékozódnia a kitapintható világban, s a vers egyszerre jelent vallomást és bizonyságot a szél zúgásáról, madarak énekéről, álombéli tájakról, szere- tetről, hűségről. S éppen ezért minden verse tulajdonképpen a világ újrafelfedezését jelenti számára: a lét-ténye egyben a valóság örömteli bizonysága is.” A valóságé, az életé tehát ez a költészet, de hát lehet-e költészet másé? Rejthet-e másfajta tartalmakat, sugallatokat? Rejthet-e mást. mint a költő által megélt órákat, napokat, éveket, élményeket; jót, rosszat, felemelőt és retteneteset, amikor már-már azt érezzük: innen nincs tovább, innen nincs hová tovább. Ihász-Kovács Éva költészete ígéret is egyben. Ígérete a reménynek, a megvalósuló reménynek, tehát annak is, amire ma még azt mondjuk álom, vágy, elképzelés, talán egyszer majd valóság lesz. öt ciklusra osztotta könyvét, s a ciklusok címei helyett mondhatnám úgy, hogy emlékekre, otthoni hangulatokra, szerelemre, tűnődésekre és időt töltő játékos szórakozásra, melynek azonban soha nem múlnak eseménytelenül, értelmetlenül, amelyek mindig többé teszik az embert. Azt is, aki azt játssza, hogy ír, és azt is, aki olvas. Szépek az emlékei és soha nem öncélúak. „Pásztor-szelekkel érkeznek” és arra tartanak, ahol „a csendben prizmás hópihe száll" és „villámok napszárnya közt eső páncélfala’' tükrözi a költő arcát. Persze, az emlékidéző versek, gondolatok többek egyszerű epizódoknál, elmesélhető történeteknél. Nem véletlen hát, tudatos, szigorú tartás, hogy a „Vonatfüst-rezedák’’-ban így írt: „Barátom, aki mellettem állsz az éggel befedett pályaudvar / huzatos csarnokában, aki lekésted — mint jómagam — ' az ifjúság gyorsvonatát, mondd, mióta vársz, mire várunk makacsul a végső jelzés ideérte előtt?" Aztán a szerelem. Egy vers ezek közül a „Lázadás". És ebben „a lélek kék öblei felett” repkedő madár, „csőrében picurka tűz 1 felgyújtotta vele a boldogság / arany kazlait, s árkon-bokron-tulra repült ' a szerelemmel". Igen, szép versek. Személyes hangú versek, de nemcsak arra termettek, hogy a költő lelkében ragyogjanak, felragyogtatnak szavakat, érzéseket az olvasóban is. Tehát közös örömünk a vers, ha Ihász-Kovács Éva kötetét lapozgatjuk, melyben azért ott találhatók a tűnődés kérdőjeles versei is, a felhívás versei a jobbra, igazabbra. Ilyen sorok: „Százszor kirakom a szótan mozaikjából ' hogy szeretnék valamit tenni a VILÁGÉRT, s, hogy necsak / jelszó legyen beszéd közben a béke .. Ez már közösségi érzés a javából, mai töprengéseink verssé vetülése; aztán még keményebben odaszól: „Ki vagy Te is? ' Tengerek mosdóvizében ' ke- zet-mosó PILÁTUS.” A cím pedig: „XX. század”... Jó olvasgatni ezeket a verseket, és az is jó, hogy mind után van valami, ami megmarad, amiből kikéi egy újabb gondolat, és ez a nagy, szép játék addig tart, amíg a könyv végére jutunk, akkor pedig előlép az egész, együtt, és összegzésre késztet. S ez az összegzés szinte kézenfekvő: Ihász-Kovács Éva versei érettek arra, hogy eljussanak az emberekhez, hogy közös élmény- nyé legyenek. Még akkor is azok, ha néha úgy érzi a szigorúbb megítélés: lehetne szűkszavúbb, lehetne egyszerűbb, lehetne még erőteljesebb, erősebb. Lehet, hogy a válogatás tett néha engedményeket, néhány vers elhagyásával értékesebb lett volna a kötet, és maradandóbb a kép, mit alkotójukról felrajzol. Végül is a lényeg: nem haszontalan idő eltölteni e versek társaságában egy őszi délutánt, vagy kora estét: ki mikor szeret verseket olvasni. Sass Ervin Az új játék Unokák zajonganak a gyepes udvaron, kis ’ barátjukkal, Imivel. Homokvárat építenek, várárokkal, amibe órák hosszat hordják a vizet, mert bizony nyomban elissza a száraz homok. Végül is elfáradnak a szélmalomharcban, letelepednek a diófa alá. Csi- vitelnek, mint a fecskék. Arra leszek figyelmes, hogy Imi azt mondja: — Tudjátok, amikor fagylaltot eszek, úgy érzem, a szemem nagyon kerek és fáj. No lám. A gyerekekben a szavak, tettek nem mindig valódi értelműek, valami csodálatos érzést is bont. Amit aztán ők formálnak az érzésük nyomán: alakká: Ez adta a gondolatot, hogy újra játékot játsszunk. Nem valamit, vagyis tárgyakat nyerünk vele, nem. Üj érzéseket. Mára már nem létező szavakat keresgéltem elő emlékezetemből, amiket a változó idővel, az új tárgyak, új fogalmak a feledésbe temettek. A játékban részt vett: időrend szerint — Ádám, Aletta, a nyolcéves kislány, Imi és Szabolcs. Hat és tíz év közötti életkoruk. „Módfelett” tetszett nekik az új játék új izgalma. Ádám mintegy bekezdésképpen azt mondja: — A szó, az szó, nem? Az is szó, hogy: fa. De az tényleg fa. — Kész, mehet! — vezényel Ata. Akkor hát kezdjük. — Mit képzeltek erről a szóról, hogy: gyepű? (A szüneteket, a hangosan, vagy csak önmagukban rakosgatott szavakat nincs hely érzékelni, csak a lényeget.) — A lovat befogták, ott volt az a ... gyepű. A gyepiül Lószerszám! De hát... ez nem képzelet! — Jelenti ki Imi, önmagát is cáfolva. — Nem! Nem igaz! Anyja, az olyan . . . úgy érzem, csupa virág, lila, sárga ... A sárga nagyon szép és selymes, mint a rét, ahol tegnap voltunk. És daloltunk. Az pedig olyan . . . puha volt! — Lelkesedik Ata. — No, akkor... mi az a pattantyú? Rövid, de nagy gondolkodás után Ádám: — Tudom! Pattogatott tengeri! Fehér. Mert a fehér csak pattoghat, és szikrázik, mint a hó. Tehát szép. — Nem is igaz! Áz parittya! Zúg, mikor kilövöm. Zúg! — ezt Szabi mondja, a hatéves, s kérdésemre, ha valami zúg, mit érez?: — Karikára perdül. Karikákra. Sok karikákra . . . — És ... mi az a: heveder? — He-ve-der ... ? Megfoghatatlan, mint a víz! Megmarkolom, azután .. . semmi nem marad a tenyeremben, de semmi! — Ezt Ádám fejtegeti, hosszan, variálva. — Az az örvény, anyja, tudod, ami forog a Körözsben! Az az! — És a: kelevéz? — Hát. . . valami rúd. Vitték a szénát vele. Igen, rúd. — Imi közelebb van még a paraszti tárgyakhoz, fogalmakhoz. — És . . . Képíró? — Az... madár! — vágja rá Ata. — Tegnap is itt kör- zött a kert alatt! — Menj már! A vércse köröz! — Hűti le lelkesedését Imi. — Hogyne! Inkább... firkál valamit. Olyat, hogy se alakja, se színe nincsen. Mintha a levegőben mutogatnék ... — s gyorsuló iramban, cikcakkokat ütö- get a jobb öklével Ádám. — Annák nincsen nyoma! Valami nyomának kell lenni, ha egyszer irkái! — veti- ellen Ata. — Miért kérdezel ilyet, anyja! Ha egyszer egyiknek sincs értelme!? — méltatlankodik Ádám végül is. A játék hát felborult, a két nagyobb fiú felpattan a diófára, de azért üvöltik: Gyepű! Pattantyú! Heveder! Képíró! Kelevéz! — Én meg Alettával megyek, hogy leszedjük a sáfrányt a kertben. — A mezsgyén menjünk, Ata, aztán ... — Anyja, mi az a mezsgye? — Áll szorosan mellém a kislány, felnéz rám, kérdőn. — Ahol most megyünk, drágám, az a mezsgye... Igen. megyünk, lefelé a mezsgyén... A régi, szép szavak nélkül. Bertalan Ágnes Kántor Zsolt: Piros! Minden piros! A látás kilométerórája Maximumot mutat Megtettél sok veszélyes Pokoli utat Vörösborban fehér szirom A tisztaság hite Dolgozom és iszom Mennyi erezet és bibe Piros! Minden piros! Schubert-zene a vér, ömlik a tánc Táncol a szél A vers húrja szakadt brácsa A tenger alatt Körbejárják érzéseim A halak Petőfi Zoltán postakocsikürtje (Domán-gyűjtemény) Humanitásra tanítani Friedrich Schiller 225 éve született Még a modernebb Schil- lef-tanulmányok számottevő része is azt a Schillert állítja középpontba, aki Johann Wolfgang Goethe munkatársaként működött a weimari évek alatt. A sorrend pedig örökké Goethe és Schilfer, és sosem fordítva. A két nagy német barátságát és együttműködését — amely a német nemzeti klasszikát a világirodalom klasszikus korszakai közül egyedülálló rangra emelte — szokás Arany János és Petőfi Sándor kapcsolatával és gyümölcsöző közös munkájával összehasonlítani. Az irodalomtudósok között olyanok is akadnak szép számmal, akik Schillert csupán Goethe árnyékában, örök másodikként, mártírként tüntetik fel. A Schiller már „befutott” éveiből származó idézet arra utal, hogy nem minden ok nélkül: „A sors velem mostohán bánt, milyen könnyedén hordozta őt a sorsa, és nekem mennyire meg kell küzdenem mindenért még most is .. Céloz itt a drámaíró arra, hogy szegény szülők gyermekeként született — míg Goethe nemesi családban —, nemesi címét 1802-ben a német nyelv területén szerzett kimagasló érdemeiért kapta. Érzékeny lelkű, gyenge gyerek volt, a latin gimnázium merevsége, dogmái igencsak megviselték. a stuttgarti katonai akadémia. a híres, vagy inkább hírhedt Karlsschule csaknem összeroppantotta. Itt született meg egyébként első drámájának, a Haramiáknak ötlete, s nem véletlen, hogy alcímnek ezt adta: In Ty- rannos (A zsarnokság ellen). Jogi és orvostudományi tanulmányai befejeztével a herceg ezredorvossá nevezte ki. de miután megnézte a Haramiákat, kaszárnyafog- ságra ítélte, és eltiltotta a komédiázástól. Schiller szülőföldjének (Marbach) elhagyására kényszerült. Mann- heimon át Frankfurtba szökött. s ezzel megkezdődtek hontalanságának és a lét- fenntartásért folytatott küzdelmének keserű évei. Már nem ismeretlen ugyan irodalmi és színházi körökben, mégis keményen kell dolgoznia ahhoz, hogy Weimar- ba kerülhessen, ahol olyan hírességek tevékenykednek már. mint Wieland, Herder és főleg Goethe. A rengeteg nélkülözés, a túlzott hajsza következtében súlyosan megbetegszik. s élete végéig a tüdőbaj örökös görcsei, fájdalmai gyötrik. A Demetrius! már nem tudja befejezni. 1805-ben, alig negyvenöt évesen egy roham végez vele. Hamarabb hal meg, mint n nála épnen tíz évvel idősebb Goethe, aki egyébként még 27 évig él Schiller halála után. Sokan méltatták már Schiller nagyságát; igen sokan a világirodalom legjelesebb képviselői közül is, a legnagyobb költők, írók, a nyelvművészet legrangosabb mesterei. „Nem könnyű végére jutni, ha egyszer beszélni kezdünk Schiller sajátos nagyságáról” — mond- ia Thomas Mann —, nemes nagyság ez. fennen szárnyaló. lángoló és magával ragadó, amilyen még Goethe bölcsebb. természetes méltóságában sem található — mámoros a világmindenségtől, kultúrára neveli az emberiséget. s mindebben a legnagyobb mértékben férfias. S ebben a szinte szertelen. már-már természettől is idegen, akaratra, szabadságra és tudatosságra felesküdött férfiasságban ott bujkál a művész-gyermek, aki az egész világon nem ismer a játéknál magasabb rendű dolgot, aki azt mondja, hogy minden teremtmény közül csupán az ember képes a játékra, s ő maga csak akkor egészen ember, amikor játszik.” Ez a Thomas Mann- idézet talán a legtalálóbb valamennyi közül. Külön figyelemre méltó azért is, mert nemcsak a magyar olvasó és ^színházi közönség, hanem a németek csakúgy, mint az egész világ, a drámaíró Schillert, a Haramiák, az Ármány és szerelem, a Fiesco, a Don Carlos, a Wallenstein-trilógia, a Stuart Mária, Az orleansi szűz, A messinai asszony, a Teli Vilmos szerzőjét ismeri elsősorban. „Gyűlj ki, égi szikra lángja, Szent öröm, te drága, szép! Bűvkörödbe, ég leánya, Ittas szívünk vágya lép. Újra fonjuk szent kötésed, Mit szokásunk szétsza- bott." — dúdoljuk gyakran a jól ismert dallamot, s alig gondolunk az ódaköltő Schillerre, a világirodalom legszebbjei közé tartozó versek, balladák költőjére. Gazdag drámai és lírai életművével szorosan összefonódott esszéírói tevékenysége, ami a legkevésbé ismert. Számos színházi, esztétikai, irodalomelméleti, filozófiai és történelmi tanulmány fűződik nevéhez. A harmincéves háború története című értekezésében például a német nép szétszakítottságának okaira világít rá a történelemtudományok tehetséges, fiatal professzora. Hamarosan meg is hívják a jénai egyetemre. Nagy port ver fej a Mi az egyetemes történelem és miért tanulmányozzuk? című munkája, amely 1789-ben (!), a nagy francia forradalom évében születik. Mint drámaíró, damaturg, történelemtudós, teoretikus géniusz rengeteget tett a német nemzeti színház megteremtéséért. A francia forradalom tapasztalatából, Kant filozófiájából és a német viszonyokból okulva a művészet felé fordult, abban látta az egyetlen lehetőséget a társadalmi haladásra, a nemzeti fejlődésre. Hitte, hogy a jó irodalom nemzeti öntudatra nevelhet. Schiller klasszikus irodalomelmélete nemcsak a klasszika embereszményének, hanem az azt követő romantika esztétikájának kialakulásához is nagyban hozzájárult. Nem véletlen az sem, hogy éppen a német klasszika és a német romantika a leginkább világirodalmi rangú korszak, páratlan jelentőségű a nemzeti irodalmak együttesében. Az ember esztétikai neveléséről szóló S.chiller-esszé lenyűgöző olvasmány, “remekmű. Tanúsítja szerzőjének hitét, hogy a művészet nélkülözhetetlen a társadalmi tudat formálásában, az egyén alakításában, gazdagításában. Legfontosabb szórakoztató, informáló és nevelő hatása, de még ennél is többre képes. Friedrich Schiller korát — de még későbbi, sőt modern költőket, írókat is — meghazudtoló, hallatlan hitet és hatalmat szentelt az irodalom hatásának. A legnagyobb küldetést szánta az íróknak: a szabad, az erkölcsös ember — Schiller szavával a „szép”, a mai fogalmunkkal a „teljes” ember — megteremtését. Az egész emberiség sorsát helyezte ezzel az irodalom kezébe. Óriási feladat: az emberiséget nevelni, humanitásra tanítani. Napjainkban, amikor annyi szó esik a teljes emberről, a jövő társadalmáról, a legfejlettebbről, amelyben az egyén társada- lombeli kibontakoztatása központi cél. ennek a gondolatnak a jegyében is adózhatunk a nagy német klasz- szikus emlékének — születésének 225. évfordulóján. Niedzielsky Katalin
