Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
♦ NÉPÚJSÁG 1984. szeptember 1., szombat Varga Imre: Látványok és talányok (Regényrészlet) Micsoda bölcs dolog ez a televízió! Imbing György múzeumigazgató, a nyugdíj- korhatárt három esztendő múlva elérő zarándi személyiség például alig várja, hogy dundi neje, Csukás Gabriella általános iskolai tanárnő, kereken félszázados asszonytárs, fél nyolc előtt három perccel feltegye lábát a fotel előtti puffra, megigazítsa szemüvegét, benyomja a piros gombot, szerfelett fürgén felpattan, és kocog kifelé. Igaz, az ajtóból, szokás szerint, visszaszól: — Majd elmondod, szívem, ugye, mi volt a híradóban. Én megyek, levegő- zök egy kicsikét a filmig . . . Az ollós távcső, igen, a tüzérségi ollós távcső, az a valódi látvány-adó! A ki- kapcsolódás! Ott van az előszoba sarkában, fogja, slaty- tyog vele ki a rózsalugasba, felállítja, s máris egy másik világba repül. Ugyanis az öreg Csukástól öröklött tüzérségi ollós távcsövet szépen ráirányítja a kert alján elfolyó Hagymás túlsó partján épített, bámulatos gyorsan felhúzott háromemeletes bérházak sorából a szemköztire. s akkor szép gondosan, szisztematikusan végigtanulmányozza, melyik lakásban mi játszódik le. Esténként, amikor Gabi elnyúlva fekszik a fotelben, a képcső nyújtotta világ izgalmaiba merül, s hagyja urát, néha kilenc óráig is, hogy . . . leve- gőzzön. Imbing nagyon szereti azt az életet, amit ezzel a távcsővel leshet meg. Mennyivel sűrűbb, zamatosabb ez, mint amivel a híradósok traktálják a népet. Igaz, ez az élet kicsikét pikánt, másnak nemigen mutogatott élet ez. Kommentárt nem fűznek hozzá, talán nem is mindenki lelkesedne, ha megsejtené, hogy nézője is akad. Mindenesetre lenyűgöző, lélegzetszaporító, szívverést gyorsító, olykor elful- lasztó. Nejével ellentétben, ezek az emberek éppen nem televíziótisztelők. Ha nem tetszik nekik valami, irgalmatlanul megnyomják a gombot. Ha túl irodalmi, vagy agyonszövegelt, pláne, ha „művészi”, ajaj, pang és — kész. Nem szenvelegnek, leoltják, és élik életüket. És még hogy! Olyik be sem húzza a függönyt, egyszerűen legórálja magáról a göncöt, melltartót, és uccu! Az egyik első emeleti házaspár Adóm és Éva módján szeret kergetőzni a lakásban. Éppen szemközt vannak. Vagy az a másik, a dögönyözős, ahogy Imbing magában hívja. Magas, szerfelett izmos nő, legalább három gyerkőc anyja, de nem látszik rajta. Az ura későn jár haza, a gyerekeket az utca, a Hagymás partján árválkodó néhány bokor tartja igézetében, s az asszony odahaza, különösen a tavalyi heves kánikulában, a félhomályos lakásban még fürdőhacukát se kanyarított magára, hanem úgy magyarosan rakodott, evett, ténykedett . . . Ezt a dögönyözőst élvezte légióként Imbing igazgató úr. Valami boltban dolgozott, Zárás után tért haza, az ura meg nemegyszer kilenc felé. S párszor meglátta a filmet, mármint a dögönyözős „filmjét”. Ahogy a gyerkőcök ágyba dugása után elkapta a sovány, iszonyúan hosszú férjét, s valósággal földhöz kente, akár egy dzsúdós. (lives alkalmakkor nem értette sosem Csukás Gabriella, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott férje miféle hirtelen kívánalmakkal lép elő, majmolva a fiatal házasokat!) Ezen a meleg estén is úgy érzi Imbing. hogy igencsak része lesz valami kellemes látványban. Május, virágillat, felidéződnek a múlt nyári emlékek. Emlékszik is rá, valami mozgalmi dráma lesz a híradó után, fél tízig, erre mondja a szomszéd a szentenciát: kár volt az áramért . . . No, felállítja a távcsövet a rózsalugas fedezékében, beirányozza. Elébb a doktorék ablakára, Zobor azonban igencsak nézi a televíziót, kék fény viliódzik az üvegen. Ugrik is a dögönyözős ablakára. Igaz, setét van ott is, de sose tudni, mikor önti el a fény. És akkor nyert ügye van, boldog lesz az az este, amikor csak rápillanthat arra a dús, dal- mahodó, Fellini, filmjeiben látható dombnyi keblekre. És ezen az estén valódi mázlija van! Talán egypercnyi leskelődzés után felragyog a villanyfény odaát, s belép az ajtón ő, a dögönyözős, úgy, ahogyan Imbing György várta, kívánta, remélte. Csakhogy! Irigyek az istenek. Most is éppen csak izgatottan zsebre dugja bal kezét. máris megszólal valami . mélyen dörmögő férfihang a jobb oldali kertben, mindjárt a rózsalugas mellől. — Valami csillagot lát, doktor úr? Imbing elharapja a káromkodást, s ijedtében valóban az ég felé lendíti a távcsövet. A vén Sülé. Vitte volna el a kórság, éppen most! Mintha szántszándékkal lépne színre, amikor a legérdekesebb. Ez a vén ember, Sülé Samu, itt él az előző telek — zarándiasan szólva — alsó házában. Maga tengeti életét, nem bírja a családi kötelmeket. Veje, leánya mintha nem is a családhoz tartoznék, ott a telek felső házában. Tőlük csak a kosz- tot fogadja el. A leánya viszi apjának naponta háromszor. Még az anyja kötötte ki szerződésben, amikor leányára íratta családi házukat, a Sajtiak családi házát. A vejjel nem vált szót Sülé Samu. A vej állattenyésztési felelős az egyik zarándi termelőszövetkezetben, elképzelni se tudja a gazdálkodást szövetkezet nélkül. Még tán a létezést sem. Sülé Samu viszont közel negyedszázada gutaütésesen elbíborul, ha ilyesmire kerül szó. — Tán nézi az új grófok házait, doktor úr? Látja, már az egész Hangyás alját teleültették ezekkel a ronda, sárga, emeletes házakkal. . . Mert ezeknek város kell . . . Úgy mondogatják, városi életforma . . . Csak az nem megyen a fejembe, tudja, hogy szók ja meg a sok tanyasi, ha felköltözik a harmadik emeletre . . . Aztán se csirke, se disznó, se tehén... Honnan veszik akkor az ennivalót? Az ABC-ből? Mit tudnak eladni? Honnan szerzik be a krumplit télire? És hogy sütik meg, ha nincs kemence? . . . Értem én, értem. Hamar rákap a nép a jóra, a húsra, a friss kenyérre, a friss zöldségre . . . De kitől szerzik meg? Honnan sikeredik? Jó, a mai tanárok fizetéséből nem építenek olyan házakat, mint a régi gimnáziumi tanárok . . . Meg ezek a gépgyáriak . . . Az ilyenek lakjanak ezekben a ronda házakban, szavam nincs rájuk. Ha már ott kellett nekik hagyniuk Pestet, hogy itt ipar legyen, meg város . . , Ezt megértem, kérem . . . De Zobor doktor úrék már igazán építhettek volna szép kis családi házikót maguknak, kerttel, garázzsal... Mégis itt laknak egy OTP- lakásban . . . Inkább szoronganak abban a gyufaskatulyában . . . Persze, ha valaki olyan, mint a doktor úr . . . Hogy az ilyen vénségektől, mint amilyen én is vagyok... Nem fogad el semmit... így nem is lehet emeletes házat építeni . . . Amazok meg otthagyták a földet, a tanyát. Mi kényszerítette rá őket? — Ez az élet rendje, Sülé bácsi — veti közbe doktor ' Imbing, erősen reménykedve, hátha berekeszti az ára- dozást. Különben nem lesz itt nőbámulás. Addig patakzik a panasz, a pletyka, a méltatlankodós, amíg ki nem szól érte Gabi. Sülé szomszéd azonban megállíthatatlan. — Ez lenne az élet rendje? Ugyan már, doktor úr, ne tessék istent kísérteni . . . Hát az lenne az élet rendje, az igazság, hogy elvegyék az én Rákóczi úti ősi házamat, mert ugyebár kulák voltam, vagy lettem volna . . . Utólag persze kiderült, hogy mégsem voltam az . . . Akkor pardon, de egy dénár, két dénár, neked Sülé Samu az öreg házért összesen egyezer forint jár . . . Az a dicső Vad Gabi i! Biztosan ismeri a doktor úr, ő csinálta az egészet. És miért igazság az. hogy oda betették Csordás Pinkét, a cenzár aki volt. És akkor kérdem én tisztelettel a doktor urat . . . Melyikünk volt nagyobb kizsákmányoló? Én, vagy ő, aki a parasztok állatjait felbecsülte?!... És mindig a maga zsebére, kérem ... Ez az élet rendje? Gondolja, doktor úr, az isten is azért kedvez neki ? Hát nem odaadja neki a jó ég, vagy nem tudom mi, az ezüstöt is . . . Biztosan hallott róla a doktor úr... Neeem? Hát az hogy lehet ? .. . Kerítéságasoknak ásott gödröt a kertemben, akkor . . Amikor elvették a kertek alsó felét ezeknek az OTP-házaknak az építésére. . . Minden lakónak új kerítést kellett felhúzni. Csordás Imrének is. Akkor lelte . . — Az ezüstöt? Érmeket, pénzeket? — hitetlenkedik Imbing múzeumigazgató. — Igen, igen, doktor úr — folytatja sietve Sülé. — Elárulták a jó szomszédok, hogy . . . Egy nagy vászonfazék volt telített tele . . . Azóta az a dajna Csordás Pinkéné. ahogy megszorul pénz dolgában, táskájába csap egy ezüst tálat, elmegyen valamelyik közeli városba, és még aznap hazajön párezer forinttal. .. — Milyen ezüst holmit leltek ott? — Olyan eszcájgokat ... Kés, kanál, villa, tál, bögre, kupa, kehely az oltárról, meg olyan nyakba való medalion . . . Olyasmik, tudja, amilyenek a jobb családoknál. a szekrényben, vagy a vitrinben voltak. — Egyáltalán ... hogy kerülhetett mindez a szomszéd kertjébe? Levélrengető sóhajtás hallatszik, aztán csendesebb szóval, suttogva szinte, a felelet. — Jöjjék már közelébb a doktor úr . . . Nem akarom elkiabálni.. . Nem lenne egészséges, ha mások is meghallanák . . . Biztosan tudja, hogy az a hatablakos, sárga földszintes ház volt valamikor a csendőrlaktanya ... Az én második hátsó szomszédságom . . . Amikor Váradra kezdték gettózni őket, a csendőrök azonnal elszedtek tőlük mindent. . . Fülbevalót, gyűrűt, vitrinbe való encsem-bencsemet, esz- cájgot. Utóbb még bikacsök- kel kiverték belőlük, hogy kinek adtak oda valamit megőrzésre .. . Parasztembereknek, mert sok jó emberük volt. Aztán azoktól is begyűjtötték. Nem sok kellett hozzá, elég volt csak a puskatus felemelése, vagy egy visszakezes a tiszthelyettes úrtól. . . Akkor mindenik előadta a holmit. Ha meg nem, akkor jött a puskatus a lábujjra, a bikacsök, feldúr- ták a házat. A legtöbbnél el se volt dugva a holmi. Biztosra mentek a csendőrök . . Aztán tudja, lehetett köztük olyan, biztosan valamelyik rangosabb, aki .. . nem szolgáltatta be az összesét a főnökségnek, vagyis a kincstárnak ... Hanem őkelme az eszcájgokat szépen beletöm- ködte egy nagy szilvalekváros vászoncserépbe. Ismerte a doktor úr ezeket régebbről, hiszen a múzeumban van . . . És elásta a kertem végibe. Fineszes volt a pasas, mert nem a csendőrlaktanya végénél csinálta. Gondolta, ha valaki visszakeveredik ezek közül az ártatlanok közül, azoknak első dolga lesz, hogy utolsó ásónyomig felássák az ő kertjüket.. . Különben sem volt ott kert, csak egy kiskapu a Hagymás felé. Aztán valami gyep... Itt lökték ki az összevert embereket, hogy setét este a kertek alatt lóduljanak haza, mert akkor nem látják meg az emberek a megpocsékolást. Meg hogy a cocók ott jártak be a csendőrökhöz, ha nem volt otthon a parancsnok . . . Gyep volt ott, meg hereföld. Abba nem áshatta el a koma feltűnés nélkül. Elcipelte két házzal arrébb, az én kertembe, a tyúkól fala mögé. Egy fiatal meggyfa mellé. Attól fél méterre szépen leásta. Tehette, mert ki volt adva, lehetőség szerint senki ne császkáljon, mert. . . Félreérthetik a hatóságok, a fegyveres testületek ugyebár ... így aztán digózhatott a koma nyugodtan, nem járt arra senki. Bizonyára az volt a szándéka, ha majd ők visz- szajönnek . .. Akár kekiruhá- ban, akár civilben . . . szépen kiássa, meglesz a tejbe valója, aztán usgyé.. Az ezüst a veresek alatt is ezüst marad, nem igaz? — Ugyan! Hol van már az a csendőr?! — veti közbe a múzeumigazgató, hátha pontot tehet a hosszas mesélésre. Ahogy téved! — Nem merte az hazadugni a fejét! De biztos, hogy nem feledte el. Persze, ha él .. . El is eshetett . . . — No, az ilyenek nem nagyon siettek az első vonalba .. . — Sajnálja őket a nehézség . . . Lett velük az, amit megérdemeltek. Tízszer jobban sajnálom én, hallja, a Lőwy családot . . . Maga azokat nem ismerhette, nem idevalósi tetszik lenni a doktor úr .. Csak ez a cenzár, ez az istentelen Csordás Pinke.. . Nem megy ki a fejemből! Hogy ő sikerítette meg ... És uraskodik az én családi telkemen lelt ezüstből . . . Tudja, hogy az a telek már 1847-ben a Sülék nevén volt... Nem most konfiskáltuk mi azt, kérem, ezer forintért . . Sok tallérért vette volt meg Sülé dédapám a gróftól ... És akkor ez az állatfelhajtó, ez a parasztzsíron felhízott ku- pec . . . Most ez nyerészkedik . . . — Hát, Sülé szomszéd, ez a történelem tréfája... Néma valódi gazda, nem elégetett Lőwyék, nem is a föld régi dolgosa, gazdája, hanem egy odakeveredett lett a haszon- élvező . . . így szokott az lenni ... De mondja már szomszéd úr, miért mesélte most ezt az egészet? — Hehe, épp azt nem mondtam .. . Amiért megszólítottam . . . Zobor doktor űr is garázst épít most a kertem szél in ... Csak azért mondom ... A kertem szélin! Érti a doktor úr? — Teljesen hihetetlen . . Hogy a Zobor doktorék? Garázst?! — Azt. Pontosan tudom. Autójuk nincs, szerintem nem is igen lesz . . . De építenek. Vagy mégis vesznek egy kocsit? Ki tudja. Mondtam én mindig .. . nem bírják ki az urak autó nélkül... Egy doktornak dukál is. Ugyan miféle orvos az, hallja, akinek autója, nagykapus háza nincs?! Imbing nem meri mondani, csak gondolja: ez a Zobor doktor valóban fura orvos. Egyenesen kirí a többi közül. De hát ilyennek is kell lenni, gondolja, így teljes az isten állatkertje. Egy öreg pásztor mondta ezt neki valamikor. Majdnem kimondja ezt a gondolatát, de nem érkezik, nyikorog az előszoba ajtaja, és feleségének aggódó-parancsoló hangja szólítja. Annyi ideje van, hogy ráhúzza az ollós távcsőre a tokot, sóhajtva visszaemlékszik még egy villám- lobbanásnyi pillanat alatt a dögönyöző asszony látványára. Aztán vállán a távcsővel engedelmesen bevonul a nejjel súlyosbított magánéletének zárkájába. Történelmi kalauz Gyuláról Nem egészen új könyvecske a gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványa, amely Gyulát, a Körösök melletti végvárat mutatja be. Ám valószínű, a nyári hónapokban vált igazán hasznossá, hiszen ilyenkor többszörösére nő a bel- és külföldi látogatók száma, a turistaforgalom hazánk egyik legszebb kisvárosában. Nem csak az itt lakók, az idelátogató üdülők, nyaralók, turisták is valósággal beleszeretnek a virágos, hangulatos Gyulába, s visszavágyódnak árnyat adó ős fái alá, nem titokzatos, hegyvidéki, kanyargós, mégis szép kis utcáiba. Üj és visszatérő vendégeknek egyaránt érdekes olvasmány lehet ez a rövid, könnyed, de alapos, tárgyszerű történelmi tájékoztató. S igen hasznos ismereteket nyújt a város lakóinak is. Írásos és régészeti leletek, föltárt épületmaradványok beszélnek a település múltjáról. A legjelentősebb ezek közül minden bizonnyal a középkori téglavár. Dusnoki József írása a vár építtetéséről, a támaszpont vidékéről, földrajzi, hatalmi hovatartozásáról, jelentőségéről szól: „A várat jól átgondolt tervek szerint építették. A belső tornyos várak csoportjába tartozik, amilyeneket nálunk a XV. század első feléig emeltek. A sík vidék lehetőséget nyújtott szabályos alaprajz (trapézhoz hasonló) kialakításához. Egy időben, az első építési szakaszban építették a várépület külső falát a négyszögletes kaputoronnyal, az ezt körülvevő falat, délnyugati és északkeleti oldalán egy- egy bástyával. Az udvar nyugati sarkában álló, később lebontott épületrész szolgálhatott lakóhely céljá- ra. A cikkből kitűnik: a Val- kó megyei középnemes, Ma- róti János hűségéért kapta jutalmul a várat Zsigmond királytól, később ismét királyi birtok lett, majd fontos végvár. Katonai szerepe már a török fenyegetettség előtt nőtt, mivel ütközőpont volt az erdélyi párt és Ferdinánd hívei között, a kettős király- választás idején. Azután meg készülni kellett a török ostromra, növelték is a vár hadi erejét, s ebben jelentős szerepet játszott Kerecsényi László, a várkapitány. Tárgyalja a szerző a vár meglehetősen hosszadalmas kö- rülzárását, a hősies védekezést, elestét, s azt, hogy Gyula a török végvárrendszer része lett, aminek következtében jelentősen csökkent a magyar lakosság, míg a mohamedán viszont növekedett. Thököly egyik híve 1691-ben így ír a vidék elnéptelenedéséről : „Ezen egész hét alatt mind csak Gyula és Jenő között való pusztákon tekergettünk; bizony igen sokat éheztünk, koplaltunk ., Az újkori Gyula három évszázadát dr. Bencsik János mutatja be. Elemzi a török utáni időkben néptelen pusztaság, később Német- és Magyar-Gyula létrejöttének, az 1738-as pestisjárvány, az azt. követő újabb telepítések történetét. A gazdasági fellendülés, a kézművesség, a kereskedelem fejlődésének, a település országos vásártartási jogának jelentőségét hangsúlyozza. A XIX. század, a fejlődés évszázada című fejezetben írja a szerző: „Külön városrészekben (ún. városokban) éltek a római katolikus magyarok (a későbbi Benedek város), a református magyarok (Újváros), a németek (Német-Gyula, később Józsefváros), a románok (Nagyrománváros, a későbbi Miklósváros, illetve Kisrománváros).” Jellemzi az írás Gyula mezőváros jellegét, reformkori törekvéseit, az 1848-as forradalom és szabadságharc helyi szeleit. A szellemi élet vezéralakjai közül például a múzeum- és könyvtáralapító Mogyoróssy Jánost, a Petőfivel barátságban levő népies költőket, Bonyhai Benjámint, Szakái Lajost, majd Munkácsy Mihályt és Erkel Ferencet említi, de nem feledkezik meg a mecénások meghatározó szerepéről sem a polgári fellendülés terén. Kiemeli a földesúri Wenck- heim család műpártoló tagjait. A kedvező földrajzi fekvésű, fontos vízi és szárazföldi utak találkozásában virágzó városról szól a következő idézet: „A gyulai vásár a kapitalisztikus fejlődés idején, a múlt század 60-as, 70-es éveire, nemcsak ezen országrész, hanem az egész ország, sőt — olvashatjuk a kissé felértékelő véleményt — bizonyos értelemben Kö- zép-Európa egyik legjelentősebb kereskedelmi alkalmává fejlődött. A gyulai vásárok ekkor érték el a virágkorukat, óriási forgalmat bonyolítottak le .. . A vásárok jelentőségét Gyula életében mi sem mutatja jobban, mint hogy a vásárok szükségletének megfelelően alakult a város települése, nagy belső terekkel, és a vásárhelyekhez közel eső részeken ólakkal, hatalmas, nagy udvarokkal . . .” Taglalja a szerző a XX. századi háborúkat, forradalmakat. Központi helyen szerepel elemzésében a Stéberl- féle húskonzervgyár, a mai kombinát elődje, amely gyulai kolbászával igen''gyorsan betört a külföldi piacokra is. Megemlékezik a munkáskor, a földmunkásegylet politikai jelentőségéről. A legújabb- kori részben tulajdonképpen napjaink Gyuláját, a mai gazdasági és kulturális életet mutatja be, a rohamos fejlődésről szól. Kiemeli a hagyományos iparágakat, a város legnagyobb üzemét, a harisnyagyárat, a Gyulai Kötőipari Vállalatot, a nemzetközi hírnevű hús-, illetve nyomdaipart. A gyulai közművelődési tevékenység szép hagyományokra épít, s évről évre új elemekkel gazdagodik (Er- kel-fa, Erkel-emlékmúzeum, -diákünnepek) — húzza alá , a cikk szerzője, s emléket állít a népi hagyományok első gyűjtőinek, Kodálynak és Bartóknak. Kiemeli az Eszperantó Nyári Egyetem és a Gyulai Várszínház országos és nemzetközi jelentőségét. Míg a középkori téglavár története, a Körösök menti település múltja és jelene bizonyára közérdeklődésre tart számot, a könyvecske utolsó része már inkább szakmai köröknek szólhat. Mészáros Vince írása, Vázlat a Körösvidék vízügyi történetéből címmel a Körösök és a Berettyó vízrendszerének igényes elemzése. A szabályozás előtti és utáni élet, a folyók regulázásának bemutatása arra is kitér, miképp hasznosította, illetve hasznosítja a körösi ember a természetet, hogyan él lehetőségeivel. Az alföldi halászat és hajózás történetét is felvázolja a cikk; emléket állít a vízszabályozás legjelesebb képviselőinek, Széchenyi Istvánnak, Vásárhelyi Pálnak, Bodoky Károly- nak, valamint a lecsapoló, árvédelmi, töltésépitő és folyamszabályozó munkákban helytálló kubikos tömegeknek. A gyulai Erkel Ferenc Múzeum dr. Bencsik János által szerkesztett kiadványa nemcsak a gyulai várban látható kiállításokhoz vezető, hanem mindenkinek hasznos olvasmány, aki többet akar tudni Gyuláról, maradandóbb élménnyel akar elutazni onnan vagy éppen gazdagabb ismerettel járni nap mint nap az utcáin. A könyvecske értékét növeli még az átfogó kultúrtörténeti, történelmi és vízszabályozási bibliográfia. Niedzielsky Katalin
