Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

1984. szeptember 1., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A történelem illata Irodalmi lapnál dolgo­zom, verset olvasni nem passzióm, hanem hivatali kötelességem. Mint minden hivatali kötelesség, ez is az elfásulás veszélyével fe­nyeget. Nemrég mégis szí­ven üött egy vers, szeretném elmondani, hogy miért. A verset a Gyulán élő Si- monyi Imre írta, fiatalon, még 1941-ben, de csak most adta ki a kezéből. A harmadik strófa így szól: A falun immár alkonyulnak a petró s földszagú szobák — Olvasót s tengerit morzsolnak s az esték egykedvű sorát. Semmi különös, csak tény­szerű, 1941-es közlés arról, hogy a falusi szobák petró- leumszagúak és földszagúak, engem mégis ez a tényközlés ütött meg, majd ejtett gon­dolkodóba. Mert csakugyan: a falusi szobák petróleum- és földszagúak voltak; olyan meghatározó gyerekkori em­lékem ez. mint az utca po­ráé és saráé, az udvari kút- ágasé, a kerti szilvafáé. Ez azonban nem látvány, ha­nem illatemlék. Volt, tehát hozzátartozott egy korszak­hoz, és nincs, tehát a törté­nelemhez tartozik most már. Idáig jutván a morfondíro- zásban, erre kellett gondol­nom, hogy lám: a történe­lemnek nemcsak eseményei, nemcsak botrányai és hős­tettei. politikai formációi, építészet-művészeti stílusai, jogszokásai, és ki tudná fel­sorolni miféle kézzel fogha­tó. szemmel látható, füllel hallható, nyelvvel ízlelhető jellegzetességei vannak, a történelemnek van valamije az ötödik érzékszerv számá­ra — a történelemnek is illata van. f A régi Athént vagy Ró­mát például hamuillatúnak képzelem, mert a pisla fényt olajmécsesek adták. És nap­közben is, meg este is szennyvízillatúnak, mert a csatornázást nem ismerték, a szennyvíz az utcák kövezett vályúiban csordogált. Az athéni vagy különösen a ró­mai polgár gyakran fürdött, és olajjal kenegetőzött. tehát jó illatú volt. De milyen il­lata lehetett a rabszolgának? A középkori várlakóból alighanem dohszag áradt, a jobbágyból pedig füstös föld­szag. hiszen veremlakásban élt. Fürdés pedig ritkán es­hetett várbeli lovagéknál is. verembéli jobbágyéknál is. Gyakrabban csak a városi polgár fürödhetett, férfia-nő- je közös feredőben, talán spórolni kellett a vízzel, ta­lán mert a közös fürdés örö­meit sem vetették meg. A város utcái? Még a régi Ró­ma utcáinál is jobban bűz- löttek. Aztán a felvilágosult ti­zennyolcadik század. A für­dési kultúra még a közép­korinál is alacsonyabb szint­re zuhan: a szegényember nyáron fürdik, tóban, folyó­ban — a gazdag ember sem­mikor és semmiben. Ö il­latszereket használ, melye­ken átüt a mosdatlanság ne­héz testszaga. A feltornyo­zott parókák alatt tetűk a hajban, a rokokó dámák ke­cses hajtűkkel vakargatják viszkető fejbőrüket, gáláns udvarlóik szeme láttára. A házakban és palotákban templomi faggyúillat; gyer­tyák lobognak az esti félho­mályban. A szegény hajlé­kokban továbbra is az olaj­mécsesek kormos füstszaga. Gondoljuk meg, hogy a ter­mészet milyen nagy úr volt még a tizenkilencedik szá­zad közepén is: minden illat természeti illat még. Föld, virág, avar, égő fa, vagy faszén, olaj, faggyú, az élő testek jó és rossz illatai. És csak nappal van világos, es­te a sötétség az úr. Az utcák kivilágítatlanok, a házakban pisla félhomály. Ha egy kép­zelt idegen bolygóbéli űrutas éjszaka repül a földközelben, azt hihetné, hogy lakatlan világot lát. És ez a látszat tart az emberré válás évmilliói óta, egészen az elmúlt század de­rekáig, amikor megjelenik a gázvilágítás, majd az izzó­lámpa. És megjelennek a mesterséges illatok. A kő­szénfüsté, a vegyi gyáraké, a robbanómotorok égéstermé­keié. Korunk a magunk kel­tette vegyi bűzök korszaka. Elmúlik persze ez is, ha na­gyon akarjuk, akkor hamar elmúlik; ha nem akarjuk, akkor is elmúlik, legfeljebb nem hamar. Mert elmúlik a szén és az olaj. Ha elég idős az ember, máris illattörténeti váltáskor­szak átélőjének tudhatja magát. Eltűnt, vagy eltűnő­ben van gyerekkorának ezer­nyi illata. A házi kenyérsüté­seké. A lakodalmi bográcsok füstjéé-pörköltjéé. A falusi vegyesboltok illatkeveréke, amely a kocsikenőcs, a petró­leum, a raffia, a szíjostor, a savanyúcukor és az élesztő szagából állt össze szétele- mezhetetlenné és immár visszahozhatatlanná. Az isko­lai tantermek krétaporos, vaskályhás, olajpadlós, vizes kiscsizmás illata. A nyári ga­bonahordások és cséplések szúrós-poros szalmaillata. A tehén- és lóistállók ammó­niaszaga, mely valósággal orrba verte a belépőt, s né­hány perc múlva mégis ott­honosan lélegzett benne, hi­szen munkahelye volt az is­tálló, sőt, béresként, vagy házbeli kislegényként háló­helye is. Az emberi testek savanykás verejtékszaga, amelytől nehezebben tudtak, vagy akartak még szabadul­ni akkor. A téli templom di- dergetős, leheletpárás, sztea- rinos-tömjénes illata, vagy a nyári templomé, amelybe fullasztó-álmositó virágillat is keveredett. A kocsmáké, amelyek a tárgyakba is be­ivódó szeszsavanyúságtól, ba­gófüsttől és olajpadló-kigő- zölgéstől voltak súlyosak. A meleg kemence agyagillata. A csutkatüzelésű sparherte- ké. A téli lakó- és hálószo­bák súlyos emberszaga, és száradó kapcaszaga, amely csak tavasszal távozhatott, hiszen téli szellőztetésnél ve­le együtt a meleg is eltávo­zott volna. Nemrég lakodalomban vol­tam Újkígyóson. A lakodal­mas háznak spray- és fürdő- hab-illata volt, a nagyven­déglői pörkölt nem bogrács­ban, a tyúkleves nem üstben főtt, éjfélkor pezsgődugók pukkantak — a lakodalom­nak „úri” illata volt, így mondták volna régen: ma nem mondják, ma ilyen illa­ta van egy átlagos falusi la­kodalomnak. A násznépet busz vitte az esketőhelyre, a busznak benzinszaga volt. Hol van már a pántlikás szekerek poros-csípős lósza­ga? Spray és benzin. Korunk két történelmi illata. Faragó Vilmos Magyarhon első költője 550 éve született Janus Pannonius Janus Pannonius állítólagos arcképe. <Kzüxt dombormű, körirata: Joh. Cetinge Eps V. Basilic.) Janus a rómaiak főistenei közé tartozott — vele kez­dődik az esztendő, a neki szentelt hónappal . . . Két arccal, egyikkel a jövőbe, a másikkal vissza: a múltba. Keletre meg nyugatnak. Mindenféle kezdésnek és be­fejezésnek ura volt, afféle isteni portásként nyitott és csukott ajtót és kaput. Hogy mennyire vezették ilyen mitológiai meggondo­lások a Csezmicéről szár­mazó kisnemesi úrfit, amikor János nevét Janusra változ­tatta, azt nem tudhatjuk. De hiszen sok mindent nem tu­dunk róla — mégis sokat­mondó: egész életét, művét a most már tudatos válasz­tásait és vállalkozásait jel­lemzi ez a Janus-arcú ket­tősség, sőt, különös értelmet nyer a másik választott név­vel, a Pannoniussal, amely a római hagyományokat őrző szépséges dunántúli táj kul­turált múltjának, a költő korában volt sivár jelenének, s mégis ígéretes jövőjének vállalása. És épp ezt: a ró­mai hagyománynak, meg a friss itáliai humanizmus­nak Pannóniába, sőt, egész Hungáriába való átplántálá- sát próbálta első nagy köl­tőnk, akit majd Balassi, Cso­konai, Berzsenyi, Vörös­marty, Illyés követ — ám egy sem lehet (máig sem) annyira részese a világiro­dalomnak, mint ő. Mert Ja­nus nemcsak világirodalmi rangú költő volt (bár a ké­sőbbiek is azok), de el is jut­hatott a korabeli, majd kö­vetkező századok értő olva­sóihoz, belekerült a világ- irodalomba, nem mintha na­gyobb lenne, de mert (még) világnyelven írt: latin köl­tő, Ovidius. Martialis majd másfél ezer évvel későbbi utóda. ötszázötven éve született, s mint kései pannon utóda. Weöres Sándor, már ka­maszként kiváló költővé lett. igaz, nem itthon, hanem Olaszországban. Ám akár­csak Csokonai, Petőfi, vagy József Attila — fiatalon halt meg. így is micsoda pályát futott be! Szinte plebejus­ként indult, apja (talán?) ács, tisztes polgár, meghalt, amikor fia még csak nyolc­éves volt. A kis János szoro­san kötődött édesanyjához, s mikor ő is — már idősen — meghalt, a költő az ő emlé­kének szentelte legszebb versei egyikét — ennek sze­mélyessége már nem antik hagyomány, hanem rene­szánsz újdonság! Anyjának öccse, az első magyar hu­manista főpap és főúr, a Hunyadi család bizalmasa, tanácsadója felkarolta te­hetséges unokaöccsét, ő jut­tatta el Ferrarába. majd Pa­dovába, hogy e nagyszerű egyetemeken a legfrissebb eszmékkel ismerkedjék. Ott már a heliocentrikus világ­kép gondolata is fölmerült, s később a magyar humanis­ták közvetítésével ért el Krakkóba, Kopernikuszhoz. A fő stúdium azonban a la­tin nyelv volt — a nyelv, mint költői, szónoki eszköz, és az udvarok, alakuló nem­zetek közötti közvetítés, a diplomácia, jog és kereske­delem nyelve. Janus Panno­nius bravúrosan bánt ezzel a nyelvvel, és a martialisi epigramma felelevenítése so­rán gyakorta nyelvöltögetés- re használta, ismét másszor egészen másra... az ő re­neszánsz szabadossága tán megengedi, hogy ki is mondjuk: némely kortársát dicsőítő költeményeinek jó része, noha formai remeklés, tartalmilag csak politikai vagy egyszerűen társadalmi érdekbeli „nyalizás”. De azután hazatér, és nagyúr lesz, fiatalon pécsi püspök, akinek azonban Má­tyás király kancelláriájában is fontos, szinte napi mun­kája van. Vége a frivol, itt- ott már pornográf! de épp szókimondásukkal páratlanul új, mondhatni modern) szel­lemeskedéseknek. Szerep vár rá: elhozni ide, a barbár keletre az újfajta embersé­get, az álszentségekkel nem terhelt okos érdekpolitikát (majd azt írtam: machia­vellizmust, csakhogy azt, amit az itáliai fejedelmek, polgárok, kereskedők, ban­károk érdekszövetségei, meg — magyar követőik, az új, nemzeti célok — s velük ösz- szefüggő piacok — szolgála­tában gyakorlattá tettek: azt az olasz mester csak később fogalmazta meg alapvető po­litikai munkájában). De nemcsak az újfajta pezsgést, politikát, diplomáciát, ha kellett: intrikát, hanem az élet egészének élvezetét, a szép kultuszát, s mindennek művészi kifejezését, a kö­zépkor vallásos sablonjait korábbi mitologikus sablo­nokra cserélve, amelyek per­sze egyszerre voltak újak és latin hagyományt hordozók, rajtuk keresztül azonban a pogány életöröm, s az ember kibontakozó új, szabad sze­mélyisége szólal meg, és e felszabadultságban tudatos kapcsolatoké: a családé, ba­rátoké. kisembereké, akik­nek ügyét mélyen átérzi. Nagy költő volt — Magyar­hon első nagy költője. Pedig azt sem tudjuk, magyar volt-e. De a Dráva, a Duna tájaihoz, ezek történelméhez, népéhez kötődött, s ennek új értelmiségéhez szólt — mégpedig évszázadokig, mert hiszen aki e tájon olvasott, az ezt még századokig lati­nul tette volt. Ma pedig fris­sebben hat, mint pár száz éve, ugyanis mi modern for­dításokban olvashatjuk mű­veit. Ha nem mindet is. Írásai­nak egy része még a literá- tor számára is, máig hozzá­férhetetlen, kritikai kiadás nem létezik, teljes magyar fordítás még kevésbé. De ami igazán fontos: epigram­mái, lírai versei, elégiái leg­java igencsak olvasható. Igen, sok még a rejtély körülötte, örült összeesküvé­sét Mátyás ellen (melyben nagybátyjával együtt vezető szerepet vitt) máig sem ért­jük. Nem sokkal élték túl, ha nem bitó vagy méreg vég­zett is velük. De az is jelké­pes, hogy a fiatal költő a Morbus Hungaricus áldoza­tává lett, a tüdővészé, ame­lyet csak egypár évtizede fé­kezett meg az a természettu­domány, amelynek a felvilá­gosult humanista Janus Pan­nonius első hitvallói közé tartozott. Kristó Nagy István Fekete János: Utca Antalfy István: Nyári vasárnap Az óriás fűz álmodott. Szél nem zavarta. Málnabokrok tüskéi nem szúrtak. A rózsák illatába méhecske botlott. A kert vidám volt. Csupa fény. A tűzliliom szinte vérzett. Kis fenyöfácskák, margaréták hajtottak meghatottan térdet. A kút vize csobogva táncolt. Rigó oltotta nála szomját. Fényárban fürdött a vasárnap. Violák zengték a zsolozsmát. Málnát, piszkét érlelt a nyár, a vasárnapi csend, a béke. Tarkállott a kert, a határ. És most már — e percek emléke. Oláh János: Rejtekhelyen Leülök itt a folyóparton, elrejtőzöm a por függönye mögé, hadd legyek láthatatlan, A hullámok és a nád huhogása átbukik a töltéseken: összecsap fejem fölött az ég. Fekete János: Bodrogpart csónakkal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents