Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
1984. szeptember 8., szombat o Battonya - jelkép Szeptember hónapot írunk. Negyven éve sorsdöntő történések küszöbén állt ez a táj. A háborús események közvetlen közelségbe kerültek. Augusztus végén, Románia kiugrásával határaink közelébe ért a front. A német megszállás kétségtelenül lecsökkentette cselekvési szabadságunkat, de a felső vezetés felemás álláspontja, tettei egyenes úton vitték a tragédiába, a vég- pu.Sztulás szélére a nemzetet. De a nép, a dolgozó kisemberek tömege nem volt azonos az uralkodó osztály kétségbeesett antikommu- nizmusával. A dokumentumok is egyre bővebben igazolják a mind szélesebb és változatos formájú, tartalmában, szándékában is sokszínű szembenállást a hivatalos politikával: begyűjtés megtagadása, munkalassítás, szabotázs, bujdosók, deportáltak mentése, hűségmozgalom, partizánok, ejtőernyősök segítése stb. S ezzel párhuzamosan erősödött a terror, a brutális megtorlás is. De mégis elérkezett az a nap. amikor megkezdődött az ország felszabadítása a fasiszta uralom alól. Ennek a 40. évfordulóját fogjuk szeptember 23-án ünnepelni Bát- tonyán. Kezdetben nem is volt ezzel gond. Mindenkiben frissen éltek még a felszabadító harcok emlékei: napra, órára tudta mindenki idézni az eseményeket. Aztán az idő rostáján a kevésbé lényegesnek tartott események kihulltak az emlékezetből, a mélyebb nyomokat nem hagyott történések egyre halványabbá mosódtak. Évtizedek elteltével, amikor jubileumi megemlékezésre készülődtünk a felszabadítás megkezdéséről, akkor vetődött fel élesebben, hogy hol is legyen ez az ünnepség? Az egyre bizonytalanabbá váló emlékezet mellett a helyi presztízs is felütötte fejét. Előkerültek a szóhagyományok mellett az írásos dokumentációk is a harcok folyásáról. Ezek csoportosítása sem történt meg azonban minden esetben Tendencia nélkül. flz ország felszabadítása kezdetét első ízben is Batto- nyán ünnepelte az ország. Az elsőbbség jogát vitatok nemcsak akkor tájt, hanem azóta is sorompóba léptek. Ezeket a tanulmányokat böngészve, kétségtelenül ellentmondásos dolgokra bukkan az ember. Eligazodni ezekben nem könnyű, hiszen fontos irattári anyagok még ma sem hozzáférhetőek. Aztán: egy hadjárat sohasem percekre, órákra pontosított menetrend. A sorrend eldöntésében pedig gyakran félórákon múlik ' a helyezés. Abban a kutatók egységesek, hogy Magyarország felszabadítása, tehát a szovjet hadsereg által az államhatár végleges átlépése és magyar területen való tartózkodásának kezdete 1944. szeptember 23-ára teendő. Korábban is előfordulhatott —erre is voltak Szemtanúk, visz- szaemlékezők —, hogy szovjet harckocsik megjelentek magyar földön, de csak felderítési szándékkal, s utána vissza is húzódtak. Az ilyen harci cselekményt semmiképpen nem tekinthetjük a felszabadítás kezdetének.' mint ahogy egy község, város esetében sem azt az időpontot, amikor szovjet egységek oda behatoltak, de egy ellentámadás következtében vissza kellett vonulniuk. Ebből a szempontból a véglegesség a meghatározó. A probléma megközelítését nagyban elősegíti — a kutatók egy része is ezt teszi —, ha kettéválasztjuk a kérdést: egyrészt mikor és hol lépték át a magyar államhatárt a felszabadító szovjet egységek véglegesen, másrészt mikor történt meg az első magyar település végleges felszabadítása. E két történés ugyanis nem esik egybe. Ismereteink birtokában, s a kutatókkal összhangban az első kérdésre határozottan állíthatjuk, hogy ez 1944. szeptember 23-án történt Battonya és'Dombegyház között, Battonya határában. Erről a Népszabadság 1960-ban így ír: „Brjuhov beugrik a, parancsnoki harckocsiba’ s az osztag elindul. Kisvártatva már rádión jelentkezik: — Átléptem a határt. Eddig nem kaptam tüzet. A terep lánctalppal járható. A dandárparancsnok válaszol, és Brjuhov hadnagy úgy érzi, az alezredes szavai ünnepélyesen csengenek: — Ön az első szovjet katona, aki magyar területre lépett! Folytassa a feladat végrehajtását! A hadnagy harckocsija óvatosan halad az ismeretlen terepen . . . Az osztagot két oldalról lövik. A három harckocsi lö- vegei szakadatlanul dörögnek. Kisvártatva a rádión ismét felhangzik a dandárparancsnok parancsa: — Maradjon abban a körzetben, ahol most tartózkodik. Brjuhov arcára széles mosoly terül. Ha itt kell maradnia, ez annyit jelent, hogy a hadtest egységei támadásra lendülnek. Sok száz vörös csillagos harckocsi, sok ezer szovjet harcos tör most előre. íme, máris felmorajlik a támadást bevezető pergőtűz. Kikémlel a periszkópon: az osztag és a hadtest körlete közti területre tűzszőnyeg fekszik. Hány óra lehet? 1944. szeptember 23, 10 óra 30 perc A 18. harckocsihadtest egységei magyar földre léptek. Megkezdődött Magyarország fölszabadítása!" Dr. Zielbauer György egyik-tanulmányában így ír: „Hazánk felszabadulásának 20. évfordulója körüli években három község — Csanádpalota, Elek és Battonya — között indult meg a versengés a felszabadulási elsőségért. Az tisztázódott, hogy az utóbbi község határánál kezdődött meg Magyarország felszabadítása! Ennek alapján itt kezdődtek meg az országos ünnepségek a felszabadulás 25. évfordulóján az MSZMP KB titkárságának 1969. február 24-i határozata értelmében a község délkeleti részén emelt emlékmű avatásával.” Szeptember 23-i dátumot a fennmaradt és hozzáférhető katonai dokumentumok is egybehangzóan igazolják: a 2. Ukrán Front 1944. szeptember 25-i, 00269 sz. ösz- szefoglaló jelentéséből is ez derül ki: „Harcok Magyarország területén, és a Tisza elérése. Szívós harcok eredményeként az 57. lövészhadtest egységei és a 18. harckocsihadtest kötelékei átlépték a magyar határt, és 1944. szeptember 24-én alkonyaira az alábbi vonalakat foglalták el: 203. lövészhadosztály a balszárnnyal elfoglalta Eleket, 243. lövészhadosztály harcot folytatott Dombegyház és Battonya délkeleti szegélyén. 229. lövészhadosztály elfoglalta Csanádpalotát, tartja a Csanádpalota, Nagylaktól 2 kilométerre nyugatra levő vasúti megálló vonalát, 18. harckocsihadtest élcsapatai az 57. lövészhadtest kötelékeivel együtt harcolt Kevermes, Battonya délkeleti szegélyén”. 1944. szeptember 23. — kivonat a német „Dél” hadseregcsoport hadműveleti naplójából: „A 3. magyar hadseregnél ... Ellenséges páncélos ékek állítólag elérték a Szegedtől 30 km-re délre — Kiszombor (Makótól 5 km délnyugat) — Apátfalva (Makótól 8 km kelet) vonalát. A II. magyar tartalékhadtest a Battonya— Dombegyház—Kevermes vonalra vonult vissza, és 5 páncélos kilövésével visszavert egy Battonya elleni ellenséges támadást.” Ezeken kívül hivatkozni lehetne szemtanúk visszaemlékezéseire, s egyéb írásos bizonyítékokra. De szó, ami szó, a Népszabadság idézett cikkében szemléletesen leírtak fedik a történelmi valóságot, s egyértelmű, hogy 1944. szeptember 23-án kezdődött meg Magyarország felszabadítása a fasiszta uralom alól, s ez kétséget kizáróan Battonya határában történt. Ma is vitatott viszont, hogy mindez egyben jelenti-e, hogy Battonya az első felszabadított község? Van, aki egyértelműen állítja, hogy igen. A Csongrád megyeiek Csanádpalotára esküsznek, dr. Zielbauer György pedig Elek község mellett voksoL Korom Mihály pedig végső következtetésként azt írja, hogy „a Csongrád megyei Nagylak, és a vele szinte azonos időben a szovjet csapatok kezére került Békés megyei Elek szabadult fel elsőnek olyan értelemben, tehát véglegesen, hogy többé már nem kerültek fasiszta uralom alá.” Nem tisztünk, hogy az elsőbbség kérdésében voksoljunk. Meggyőződésünk, hogy történelmi ismereteink szempontjából, a reális történelmi tudat alakítása érdekében nem is fontos. Számos olyan történelmi kérdés van viszont, amely sokkal inkább megérné a kutatói fáradozást, mert a dolgok lényege mégiscsak az. hogy 1944. szeptember 23-án Battonya térségében kezdődött meg Magyarország felszabadítása a fasizmus alól, s mindebből logikusan következik az említett másfél évtizedes központi állásfoglalás is — amelynek helyességét egyik kutató sem vonta kétségbe —, hogy megemlékező ünnepünket ott és akkor tartsuk. Enyedi G. Sándor Felszabadulási emlékmű ltattonyán Életutak Kőbányától—Jamináig Nehéz elfogulatlanul írni egy olyan emberről, akivel több mint másfél évtizedes kölcsönös ismeretben, munkakapcsolatban állt az újságíró. Berki Lászlóról, a Dél-alföldi Tégla- és Cserépipari Vállalat 1979. január elsején nyugdíjba vonult igazgatójáról van szó. Remek színben fogad békéscsabai otthonában, korát meghazudtoló a frissesége. — Az ember igyekszik karbantartani magát. A kerti munka, a horgászat kiválóan alkalmas arra — mondja nevetve. Közben az asztalra teszi szemüvegét, amin tekintetem önkéntelenül is 'megakad: mintha egy-két dioptriával erősebbnek tűnne, mint a korábbi? Szóval mégiscsak telik az idő. A szobában kényelmes fotelben csevegünk, s „bemelegítőként” néhány közös ismerősről érdeklődik, majd egy füzetet lapoz fel. — A munkásőrség felkérésére egykori századom történetét Írom meg, ugyanis alapító tagja voltam a testületnek, s több mint húszéves szolgálat után szereltem le —■ magyarázza, s ezzel máris a közepébe vágunk. A néhai hajdúböszörményi téglagyári munkás fiának élete kortársaihoz hasonlóan nem volt könnyű. Berki László is azon korosztályt képviseli, akit az élet igencsak próbára tett. A szobafestő szakmát tanulta ki, majd segédként a fővárosban dolgozott. — A szobafestés meglehetősen idénymunka volt, végül is 1937-től Kőbányán, a Kerámiaipari Vállalatnál segédmunkásként helyezkedtem el. Kisgyerekkoromban apám munkahelye környékén sokat ténfe- regtem, később segítettem is neki, így nem volt teljesen ismeretlen előttem a téglás szakma. A kerámiagyár más volt azért mégis, mint a többi téglagyár: nemcsak falazóanyagot, hanem burkolólapot is gyártott. Teljesen önállóan éltem, s egy idős kőfaragó egy alkalommal levitt a MÉMOSZ-ba — Magyar Építőmunkások Országos Szervezete —, ahol először találkoztam a szakszervezeti mozgalommal, baloldali munkásvezetökkel. Először itt kapcsolódtam be a sztrájkba. Béremelést követeltünk. Fel is emelték az órabéremet, 10 fillérrel, vagyis 47 fillérre. Szórakozásra ebből a pénzből nem futotta, így maradt a sport, pontosabban a foci, no meg az éneklés, vagyis a kórus. A sport révén ismerkedtem meg feleségemmel, akivel egy klubban, a Kerámia SC-ben sportoltunk. Aztán közbejött a háború, mely Berki Lászlót sem kímélte, katonasorba került. Negyvennégy novemberében Győrből, egy miskolci vasas segítségével, aki kapcsolatban volt az illegális kommunista párttal, megszökött. — Hamis papírokkal vágtam neki az útnak. Csatlakoztam két tiszthez, cipeltem a kofferjaikat, s ezért mindenki hozzájuk tartozónak hitt. így tudtam német autón még a gyűrű bezárulása előtt bejutni Budapestre, haza Kőbányára, a téglagyári kolóniára — s folytatja a regénybe illő történetet. Következett a bujkálás, majd 1945. január 3-án, amikor a szovjetek elfoglalták a gyárat, csatlakozott a felszabadító csapatokhoz. — Ma is nagyon jól emlékszem: mínusz 27 fokos- hidegben lövegeket ástunk be. Másnap hajnalban azután ezek megszólaltak .. . Január 5-én megalakult a X. kerületben a kommunista párt szervezete, ahova én is jelentkeztem, s két hét múlva már párttag is voltam. Közben megkezdtük a gyár helyreállítását, s fokozatosan a tégla gyártását. A téglát, a cserepet a főváros felszabadulása után öt-hat lovasfogattal fuvaroztuk az ország keleti részébe, visszafelé élelmiszert szállítottunk. Az ország felszabadulását követően, hosszú idő után az akkor alig több mint egyéves kislányával, feleségével hazalátogatott Hajdúböszörménybe, ahol újabb meglepetésben volt része: 1945. április 10- én újra besorozták, de már a demokratikus hadseregbe. A bevonulás ezúttal elmaradt. S életének újabb epizódjait említi, próbálja érzékeltetni nehézségeit. örömeit. Közben felesége hatalmas tál, nagy szemű szőlőt tesz az asztalra. — Saját telepítés — tolja közelebb biztatva: kóstoljam meg. Valóban mézédes, a fehér is, a piros is. Berki László az államosításnak is aktív részese, erről szól következő története. Tata mellé küldték az egyik gyár államosítására. — Már messziről láttam: csak az épületek egy része áll, egyetlen ember sem dolgozik. A tulajdonos korábban szimatot kaphatott, s amit tudott, eladott. De rend a lelke mindennek! Jegyzőkönyvileg átvettem a gyárat! Ezzel életének újabb fejezete kezdődött, újabb állomások következtek. Mályiban, az ország akkori legmodernebb téglagyárában főművezető, majd 1952-től Békéscsabán gyárvezető. — Amikor Csabára helyeztek, egy kérdésem volt: „Lakás van?” „Van” — hangzott a válasz, s több kérdésem nem volt. Öt évvel később a békéscsabai téglagyáraknak, majd 1964-ben a Békés megyei Téglagyárak igazgatójává nevezték ki, 10 esztendővel ezután pedig ide csatolták a 10 Csongrád megyei téglagyárat is. így alakult ki a 24 gyárat tömörítő Dél-alföldi Tégla- és Csgrépipari Vállalat. Közben képezte magát, felsőfokú szakmai és politikai képesítést szerzett. — A téglaipar fejlesztése az 1960-as évek derekán kezdődött, mely napjainkban is tart. Az ország első alagútégető kemencéjét Mezőberényben építettük. Ettől az időponttól egyre nagyobb arányú volt a gépesítés, s változott a gyárak termék- szerkezete is. A kisméretű égetett tégla mellett 1970-ben a Csaba Il-ben megkezdtük a korszerű, vázkerámia tégla gyártását, majd 1973-ban elkészült a Csaba III-as cserépgyár. Hát ez egy óriási dolog volt... Az első évben csak jugoszláv exportra 20 millió cserepet szállítottunk, ami azt jelentette, hogy az export révén egyetlen év alatt megtérült a gyár teljes beruházási költsége. Az új termék, a sajtolt és a szalagcserép igencsak kelendő lett. Mezőberényben megkezdtük a hőszigetelésre alkalmas kőszivacs- és válaszfaltéglák előállítását, sikerült ellátnunk építőanyaggal az építkezőket. Azóta viszont óriásit változott a piac.A téglaipar napjainkban ma már nem tud lépést tartani az ugrásszerűen megnövekedett igényekkel De arra ma is büszke vagyok, hogy a TCSV termékei jó minőségük miatt igencsak kelendőek — magyarázza. Közben a focira, majd a horgászatra terelődik a szó. Nagy szeretettel beszel családjáról, dicséri feleségét, aki összetartotta a családot, mindig mellette állt, az életben támasza volt, vele fogott fegyvert a néphatalom védelméért, Berki László nyugdíjasként is szerényen él. Kitüntetéseivel nem dicsekszik, pedig jó néhány magas elismerést kapott. Szakmai munkásságát Eötvös-díjjal ismerték el, megkapta a Munka Érdemrend mindhárom fokozata kitüntetést, s az elsők között nyújtották át neki a „Pro Űrbe” kitüntetést. Munkásságának utolsó évtizedében a TCSV háromszor nyerte el a Minisztertanács és a SZOT Vörös Vándorzászlaját, kiérdemelte a Szocialista Munka Vállalata és kétszer a Kiváló Vállalat megtisztelő címet. Szekeres András Fotó: Fazekas László
