Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

1984. szeptember 1„ szombat Az öröm és szomorúság fotográfiái „Az én névadómat is a gyulai iroda rendezte .. Fotó: Fábián Ferenc A vőlegény kezében nem­zetiszín szalaggal átkötött illatos cipó, a menyasszony arcán átszellemült mosoly, egy soha vissza nem térő pil­lanat emlékképe a színes fo­tográfián. A vendégek tar­tása alkalomhoz illően ko­moly, meg olyan, ami szinte kikerülhetetlen, ha megjele­nik a fényképész, és azt mondja: barátságos arcot ké­rek! Ha nem mondja, akkor is. Mert a házasságkötés, az esküvői ceremónia ünnep. Legalábbis akkor, amikor lezajlik, ünnepnek tartja mindenki. Hogy aztán...? Erre nincs receptje a gyulai „rendezvényirodának”, és az irodavezetőnek, Fényes Pi­témének sem. ,,Ki-ki maga választja párját, és éli az életét. Boldogan vagy bol­dogtalanul. Az esküvő azon­ban: szertartás. A révbeju­tás szertartása, az örömé, a várt közös, szép életé.” Mintaalbumokat nézege­tünk, teli szebbnél -szebb szí­nes fotográfiákkal. Esküvő, névadás, pezsgős köszöntés, kerekre nyíló gyerekszemek. „Az én névadómat is a gyulai iroda rendezte” mond­ja, (mondhatná) az egyiken egy barnaszemű szöszi, kék kisdobos nyakkendőben az anyu vagy az apu ölelő kar­jaiban. „Hát azt. hogy miért tettek a nyakamba kék ken­dőt, nem tudom, de a kislá­nyok szépen énekeltek” — mondhatná még, ha fogalmai lennének effajta okfejtésre. — A képeken minden szebb, mint a valóságban, mondja később az irodave­zető. Az egykori megyeháza, ma városi tanács dísztermé­ben rendezzük a házasságkö­téseket. A fotográfiákon csak részletek láthatók. A való­ság azonban nem olyan ele­gáns, nem olyan patinás. A földszinti kapu és a kapualj folyosója? Mit mondjak? . .. Rideg. Persze, bizonyára mindig is ilyen lehetett. Az iroda két helyisége a Hét vezér utca 5 szám alatt található. Zsúfolt két helyi­ség, ha egyszerre jönnek es­küvőt, névadást, vagy teme­tést intézni, már bajban van­nak. Az ügyfeleket megoszt­ják ilyenkor, és a belső iro­dát is igénybe veszik. Nyolc éve szerveződött a gyulai társadalmi ünnepsége­ket és szertartásokat szerve­ző iroda, de már akkor nem lett TÜSZSZI, hanem elne­vezték „rendezvényirodának” Fényes Péterné szerint sok­kal jobb lenne így hívni: „családi iroda". Ezt már az ország több helyén elfogad­ták, feladatához illőbbnek tartják, és közvetlenebbnek. Hiszen a családok örömünne­peit, szomorú szertartásait szervezik, szeretnék emléke­zetessé tenni. — Nyolc év nagy idő. Ami­kor kezdtük, mindössze hár­man voltunk, egy szervezési előadó, egy gazdasági ügyin­téző és én, a vezető. Hogy honnan jöttem? A pedagó­guspályáról. Sokáig nehéz szívvel gondoltam vissza a tanítványaimra, most azon­ban már azt mondom: nem bántam meg a váltást, szí­nes, izgalmas, szép ez a mun­ka. Megkockáztatom, hogy hivatás. Hiszen az emberek szokásait befolyásoljuk (ha tudjuk), és ez nem kis dolog. Nem is könnyű. A legna­gyobb figyelmesség, megér­tés vezet csak eredményre. Ezek pedig nemcsak szám­szerűek. Mégis: számok nél­kül nehezen érzékelhető, és ez ebben az esetben sincs másképp. Egy dosszié, amely mindent tud, Fényesné ke­zében. — Tavaly, tehát 1983-ban 204 házasságkötés volt Gyu­lán. Ebből mi rendeztünk meg 197-et, ez (ha jól szá­molom) 96,5 százalék. Érde­kes, hogy 1979 óta csökkent a házasságkötések száma. Akkor 260 volt, tavaly 204. Az idén sem lesz több, a je­lek szerint még annyi sem. (Külön téma, hogy miért?) A névadás? Tavaly a gyulai szülők 340 gyermeke közül 242 névadását mi tettük ün­nepélyessé. Ez 71,1 százalék. Nem rossz arány . . . Cseng a telefop: íme, ilyen az élet. A szociális otthonban meghalt valaki. Temetés. Az irodavezető azonnal intézke­dik. Aztán folytatjuk a leg­szebb ünnepnél, a névadás­nál . . . Mert ezek olyanok, de olyanok! . . . — Negyven kisdobos és út­törőkorú gyermekünk van a zenei általános iskolából. Évente újabb és újabb össze­állításokat tanulnak. Előfor­dul, hogy egyetlen szombat délelőtt nyolc-tíz névadást is végigverselnek, énekelnek... Hogy mit kapnak érte? Cso­kit, kólát, az év végén aján­dékokat. Három éve (sajnos régen volt!) Miskolcra és környékére vittük el őket, ha látta volna azt a boldogsá­got! Nyáron is szívesen jön­nek. Előre leadják, hogy ki mikor megy nyaralni. Szó nélkül senki sem marad tá­vol. Az öröm fotográfiáit a szo­morúság fekete-fehér képei követik. A búcsú, az eltávo­zás képei. Az irodavezető most praktikus: nem is tehet mást. Csak a valóságot, csak azt mondhatja, ami van. — Az első három évben sok bajunk volt. Jónak ko­rántsem nevezhető kapcso­lat a temetkezési vállalattal, (ami öt éve mintaszerűvé változott), szónokhiány, a technika hiánya ... De ez már régen a múlt. Két éve, hogy egy sarkadi tanár elvál­lalta: temetkezési ügyintéző lesz nálunk. Elvégezte Csa­bán a szónokképző tanfo­lyamot, és csatát nyert. Aki­hez (temetés után) oda megy egy öreg néni, és azt mond­ja: „ha meghalok, maga be­széljen felettem", azt meg­szerették, azt tisztelik és be­csülik. A mi Katona Györ­gyünket tisztelik és megsze­rették. Különben hatan dolgoznak a gyulai irodában. Tavaly óta, hatodikként, fő állású technikussal gyarapodtak. „A külső, alkalmi munkatársaink száma pedig tizenhét. Orgo­nisták, versmondók, techni­kusok, szónokok. Kell is, hi­szen január 1. óta hozzánk tartozik Elek, Kétegyháza, Lökösháza. A szerződéseket megkötöttük (illetve a lökösi még hátra van), és a legkü­lönbözőbb módon segítjük őket. Emléklapokat küldünk, irodalmi forgatókönyveket, zenei összeállításokat”. Sokan vannak, vagy keve­sen? Sokan semmiképpen. De az is biztos, hogy többen is lehetnének, hiszen a feladat, amit vállaltak különös súly- lyal bír. Nevelés? Szokásfor­málás? Az is. Mégpedig ja­vából. A legnehezebbjéből. Csak példaként: tavaly 578 temetés volt Gyulán, a város kilenc (!) temetőjében. Száz- kilencvenkilencet rendezett meg az iroda, közmegelége­désre. — Zsúfoltak a temetők,' mondja mind a kilencről Fényesné, és úgy látszik, ezen már nem lehet változtatni. És nem is túlságosan rende­zettek, egy főút, három so­ronként egyszemélyes beton­járda és ősszel sár, tavasszal sár. A fenntartáshoz eseten­ként a tanács is ad pénzt, az egyházak is megtesznek min­den lehetőt. Nem tabu, de ideje érkezett, hogy az új köztemető megnyitásáról több szó essen illetékes helyeken... Megint egy telefon és a komor, de meg nem kerülhe­tő gondolatokat derűsre vált­ja: névadás. Majd bejönnek. Kezemben az itt látható fotográfiával, mi mást mond­hatnék ennyi ügyszeretet lát­tán? Csak jót és elismer őt. Pedig nem kívánják, el is há­rítják, mert lehetne minden sokkal jobb is. De mikor? — Ha majd elköltözünk. Látta a régi városházát, ahol a román gimnázium volt? Most hozzák rendbe a mes­terek. a Műemléki Felügye­lőség szigorú figyelme köze­pette. Az lesz a városi könyv­tár fellegvára. Mi pedig (tudja, még álomnak is szép!) megkapjuk a könyvtár mos­tani szép épületét, a valami­kori „művésztelepet”. A ter­vek? Majd akkor. De gyö­nyörűek ! A hangulatos befejezés he­lyett (ezúttal) a racionálisát választom. A gyulai rendezvényiroda, mint a tanács egyik intézmé­nye 700 ezer forintos költ­ségvetéssel gazdálkodik. Eb­ből 100 ezer a bevételből jön, össze, 600 ezret ad a tanács. Évi hatszázezer forintot! Hogy legyen, mert lennie kell. Sass Ervin Kárpáti tájak Kassai Unton kiállítása A nagy hegyek — a vé­geláthatatlan erdőségekkel, patakokkal, homályos völ­gyekkel, a természet évsza­konként váltakozó csodáival — elragadják az emberi képzeletet. Hogyne ragadná meg a Kárpátok hegyvonu­lata a festő fantáziáját? Kas­sai Anton, a Szovjetunió Kárpáton túli területén, Ungváron élő festőművész a Kárpátok vonzásában él és alkot. Szülőföldje e táj, itt nőtt fel, erdész édesapja gyakran magával vitte tá­voli erdei útjaira. Most, a Budapesten, a Szovjet Tudomány és Kultú­ra Házában nyílt tárlata bi­zonyítja, hogy máig is mi­lyen bensőséges a kapcsola­ta a természettel, szülőföld­jével. — A Kárpátok lelkét sze­retném megmutatni — mondta a festőművész a megnyitó előtt, képeit ren­dezgetve —, szervesen össze vagyok nőve e tájjal. A Kárpátok Eldorádo a festő számára, amely újabb és újabb kincseket rejteget, amiket fel kell fedezni, meg kell találni. De a táj nem­csak látvány számomra, mert a táj ember nélkül nem lé­tezik, és az ember sem kör­nyezet nélkül. Meg kell örö­kíteni — és őrizni — az ember által birtokba vett természetet az utókor szá­mára. Képein sajátos eszközökkel ábrázolja a természet válto­zó, múlandó és megörökí­tésre méltó témáit, az erdő zöld homályát, a hegyvidéki alkonyok és hajnalok pírját, a hegyi patakok ezüstjét. De a természeti szépségek mel­lett megjelennek vásznain a táj formálta ember és a tá­jat formáló emberi akarat; a hegyi faluk hagyományos, tájba illő házsorai, múltat idéző fatemplomai, és a mai ipari társadalmat idéző ob­jektumok, hidak, völgyzáró gátak, gázvezetékek is. Kassai Anionnak, az Uk­rán SZSZK kiváló művészé­nek képei eljutottak Kana­dától Japánig, az Egyesült Államoktól Svédországig. Most hazánkban köszönthet­jük a művészt, aki szemé­lyesen részt vett tárlatának megnyitásán a Szovjet Tu­domány és Kultúra Házá­ban. A. J. Falu a Kárpátokban Erdő szelén MOZI Egy tiszta nö Isten megalkotta a diót, de nem töri fel — szokták mondani a nagy műalkotá­sokra. Vagyis a művek megfejtése nem az alkotók dolga, hanem a műélvező­ké. Olvasom Roman Polanski nyilatkozatát filmjéről, az Egy tiszta nőről. „Mindig vonzott engem a körülmény, hogy sorsunk a véletlenek eredménye, olyan véletlene­ké, amelyek lényegtelennek tűnnek. Alapjában véve Tess nemcsak a végén lá­zad, hanem egyfolytában. Amikor eljut a cselekvő lá­zadásig, akkor öl.” Nos, engem nem győzött meg Polanski, hogy filmje erről szól. Véletlenek szere­pe? Olyan megfejtés ez, mintha egy kalapáccsal üt­ne rá a dióra, s az összela­pulva olajos, törmelékes ehetetlenséggé válna. A vé­letlenek világborzoló szere­pét Dürrenmatt életműve után már — úgy tűnik — nemigen lehet fő gondolattá emelni. Ehhez a film alkal­matlan, még ha igaz is, hogy a lavinát egy véletlenízű helyzet indítja el, mikor az iszákos, dologtalan apa megtudja családja előkelő származását. Lázadásról még kevésbé szól ez a film. Persze pillanatig sem állí­tom, hogy az Egy tiszta nő nem jó film. Azt viszont igen, hogy rosszul áll a „te­remtőnek”, mikor diót tör. Polanski hallatlan filmtudá­sát magával sodorta az óriá­si írott anyag, s szinte nem is tehetett mást, mint hogy Szolgálta ezt a remekművet, remek művészi teljesít­ménnyel. így nem csak más­ról, de sokkalta többről is szól ez a film. Polanski megalkotta a boldogtalanság filmjét. Ho­gyan fér el a világ meg­annyi szépségei között eny- nyi boldogtalanság? Csak életünk epizódszereplői kö­zött találunk egy-egy bol­dognak tűnő embert? Akit jobban ismerünk, annak boldogtalanságát ismerjük. A filmben az apa és az anya megbénul az álmok és a valóság közti szakadéktól. Tess hiába szép, szépsége a boldogtalanság forrása, ön­maga, csábítója és férje számára éppúgy, mint a há­rom reménytelen fejőlány­nak. A film jó néhány díjat „leakasztott”. A legigazságo­sabbnak a három Oscar-dí- jat érzem, a legjobb opera­tőri, jelmeztervezői és dísz­lettervezői munkáért. Való­ban lenyűgözően képzőmű­vészi, s emellett minden elemében filmes látványt kaptunk. De jó volt végre megismerkedni a nyugati sajtóban olyannyira dicsé­ret koszorúzta Nastassia Kinskivel is. Tess hatalmas szemében örökre tanyát vert a fájdalom, nem érti a világot, s ha mégis, csak a fájdalomhoz talál utat. Lé­nye lélekbemarkoló. Szót kell ejteni három férfiszereplőről is. Az apát játszó John Coliin állati vi­csorgásból akar nemessé szépülni, félelmetesen sír- nivalóan, humorosan, örök ellenszenvesen. A csábítót megjelenítő Leigh Lawson olyan színész, akiről álmo­dik a rendező, mikor arisz­tokratára van szüksége. Ki­kezdhetetlen szivarozó, biz­tonsága, charme-ja egy pon­ton foltozhatatlan rést szen­ved, s ez Tess. Peter Firth alakítja a férjet, s benne a férfinem minden nagy el­méletekbe csomagolt ki­csinyes, önző hibája fellel­hető, s mégis szeretnivaló, méltó a megértésre. Ungár Tamás

Next

/
Thumbnails
Contents